Nem vagyok az a fanatikus Studio Ghibli rajongó, de szeretem az alkotásaikat. Főleg azokat amik kissé hétköznapibb témájúak, nem annyira elrugaszkodottak a valóságtól, mint például a Only Yesterday, Grave of the Fireflies vagy a The Wind Rises. Ugyanakkor a Spirited Away óta úgy igazán a 2013-mas The Wind Rises volt az amire nyugodt szívvel tudtam mondani, hogy ez igen, ez méltó ahhoz a hírnévhez amit évtizedek alatt szerzett a stúdió. A 2004-es Howl's Moving Castle csak egy látványorgiának mondanám, amiben a sztori, karakterek már mind nagyon ismerősek voltak. Így kicsit fenntartásokkal ültem le a film elé, pláne azzal a tudattal, hogy Hayao Miyazaki nyugdíjba vonult, és a stúdió fennléte is kérdéses. Aggodalmaim valamennyire beigazolódtak. Egyrészt kaptunk megint egy nagyon szép, kedves történetet, ami néha igencsak átmegy drámába, lelkizésbe, másrészt ez egy brit gyerekkönyvíró Joan G. Robinson tollából keltették életre, főként gyerekeknek szánva. Amivel semmi gond nem lenne, felnőttként is abszolút lehet az ilyeneket élvezni, de olyan sablon sztori az egész, tipikusan a 10-14 éves korosztályt megcélozva (amit nem is igazán értek, mert a vége kőkemény drámába csap át, ami még egy felnőttet is képes megsiratni), hogy már alig vártam a végét, egyáltalán nem tudott elvarázsolni. És ha egy Studio Ghibli darab nem tudja ezt, akkor ott már valami gond van. Vagy velem, ugyanis elég jó kritikákat kap a neten, de melyik művük nem kapott ezidáig? A történet amolyan egynyári kaland, ha megfilmesítenék akkor akár az Olsen ikreké is lehetne a főszerep, de olvastam már hasonló könyveket én is gyerekoromban. Anna, 12 éves, szapporói lakos, visszahúzódó lány, akit lassan a magány emészt fel, egy napon az erősödő asztmarohamai végett nevelőanyja a vidéki rokonokhoz küldi nyaralni. Nem érzi jól magát, mindenkit visszautasít a faluban, inkább csak céltalanul rója a vidéket, míg nem rátalál egy elhagyatott kúriára, amiről furcsa álmai, és látomásai kezdenek lenni. Össze ismerkedik a címben szereplő titokzatos lánnyal, Marnieval, akiről nemhogy főszereplőnőnk, de mi nézők sem sejtjük hogy kiféle szerzet lehet (na jó, csak egy kicsit;) ). Sokat nem kell várni a filmtől, egy hétvégi, kedves családi mese, amit a zenék és a látvány elvisz a hátán. Ami viszont nálam teljesen kicsapta a biztosítékot, az a Marnie név kiejtése. Szörnyű, hogy 2-3 percenként a filmben elhangzik a Mánni!!! kiáltás, akkor már teljesen kicserélhették volna a neveket japánra, totál fölösleges volt így a gazdag külföldi beköltözik a kúriába, a szőke kislányukkal klisé.
Rendező: Yonebayashi Hiromasa
Szerintem: 7/10
