Initial D

Nem szeretem az autókat, az autóversenyt, az ilyen témájú filmeket, sőt még Edison Chent sem. Mégis megnéztem, mert már annyiszor elém került a film, és elég nagy kultusza is van Ázsiában a mangának, animének, videojátéknak. Én nem találkoztam egyikkel sem, de annyi szent, hogy nagyon látszik a filmen az animés védjegyek. Anthony Wong über brutál cool benne, mint az iszákos tofu készítő japán fater, akinek mindig ott lóg a cigi a szájába. Edison Chen szerencsére nem sokat szerepel, de akkor is vér gagyi laza srácot próbálná eljátszani. Jay Chou meg inkább maradt volna a éneklésnél, olyan kifejezéstelen arccal nyomta végig a filmet, hogy az valami fájdalmas volt nézni, ráadásul utószinkront is kapott, ami kritikán alulira sikeredett. Chapman To kapott néhány vicces jelenetet, de a film felétől már ő is fárasztóvá vállt. A filmet nagyon lazára vették, szinte végig rap zene szól, mindenki majd szét esik, a drift király, az autók pöpecek, és tulajdonképpen ennyi a film. Jó hangulata lenne, de az utószinkronnal, és a furcsa homályos, felgyorsított vágásokkal, ide-oda váltakozó értelmetlen jelenetekkel jól tönkre is tették. Ettől függetlenül nézhető darab, de csak annak aki szeretik az autóversenyzést, és a laza srácokat. Nekem túlságosan menőnek próbált hatni minden egyes jelenet, a sok esetben oda nem illő zenékkel egyetemben. Érthetetlen, hogy ugyanaz a rendező páros készítette a filmet, mint akik a Infernal Affairst, bár ha megnézzük hogy ezek után miket rendeztek már annyira nem.

Rendező: Siu Fai Mak,  Wai-keung Lai

Szerintem: 6/10

Girlfriend - Someone Please Stop the World

Nem tagadom, ezt a filmet csakis Aoba Kawai miatt néztem meg. Túlzottan sok filmszerepet nem kapott, illetve csak alig-alig főbb szerepeket, így sajnos ezek után nagyon nincs is mit néznem tőle. Pedig a Kabukicho Love Hotelben egész jól alakított, na és persze nagyon is jól nézett ki. Itt sincs ez másképp, egy teljesen hiteles karaktert hoz, tényleg olyan mintha egy valós személyiség lenne, akit valahonnét ismer az ember, és természetesen itt is meztelenkedik, nem is keveset. Másik főszereplőt Yamada Kinuwo játssza, aki szintén kiváló alakítást hoz, ezért nem is értem, hogy azóta miért nem kapott főbb szerepeket, hisz a mai napig aktív, bár lehet hogy sorozatokban többet szerepel. Aoba egy Miho nevű önbizalomhiánnyal küszködő fiatal lányt alakít, aki fodrászként próbál egyedül megállni a lábán, vagyis inkább másik 6 láb segítségével, szobatársai személyében, de legnagyobb problémája, amit a film végig is visz, az apjával való kapcsolat hiánya. Egy napon találkozik Kinuwo által megszemélyesített fotográfussal, Kyokoval, aki azzal az ötlettel áll elő, hogy ő bizony meztelen képeket akar róla készíteni egy újságnak. Így ismerkednek meg, és kezdenek el beszélni a problémájukról, életfelfogásukról. Nem feltétlen mondanám azt, hogy ez egy remek film, még nagyon képi világa sincs, inkább amolyan tévé filmbe ontott művészfilm jellege van, mindenesetre engem nagyon elragadott, még férfiként is átérződik a két nő őrlődése. Miho az abszolút visszafogott ám komplex csaj, míg Kyoko az életvidám, ám fogalma sincs az életről, a társkapcsolatokról, és hogy hogyan is működik a média. Amit eleinte csupa rózsaszínnek lát, azt szép lassan Miho és a megtapasztalásai alapján kezd csak igazán ráeszmélni, mennyire is nem egyszerű talpon maradni a mai világban. Az egyedüli kritikám a film felé, hogy néhol baromira átmegy művészkedésbe, így van hogy 2-3 percig csak a nagy semmit bámuljuk, hogy valamelyik főszereplő ül a vonaton, vagy sétál a városba, üzletbe. Ez így nem kellett ide, nyugodtan lehetett volna 1 órás is a film. Mindenesetre a rendező további nem-pinku filmjeire kíváncsi vagyok!

Rendező: Hiroki Ryuichi

Szerintem: 7/10

Rock N' Roll Cop

Ez is azokhoz a tucat Hongkongi akciófilmekhez tartozik, amit kínkeservesen megnéz az ember, nem is nagyon érti mi történik a vásznon, majd azonnal el is felejti az egészet. Öncélúan erőszakos, azt a fajta mesebeli Hongkongot mutatja be a film, ahol minden második ember bűnöző, mindenki illegális dolgokkal foglalkozik, tetőfokára hág a prostitúció, korrupció, drog kereskedelem, minden rossz arcú embernél gépfegyver van, és zokszó nélkül bárkit agyonlőnek. Mindezzel szembe állítja a konzervatív Kínát, ahol mindenki jólfésült, jól öltözött, illegális dolgoknak még csak helye sem lehet. Mindezt 1997-ben. Véletlen? Ugyan! Az rendben van, hogy 80-90-es években alapvetően erőszakosabbak voltak az akció filmek, de hogy premierplánba nőt, férfit, utcai járókelőket csak úgy pofán lőjenek, az még nekem is sok, illetve értelmetlen. A film végig ezt a koszos, büdös, neonfényektől vakító képi világot árasztja magából, amit én személy szerint imádok, itt mégsem tudott elkapni a hangulat. Nem volt egy jó kamerabeállítás, végig olyan érzésem volt, mintha egy amatőr fogta volna végig a kamerát. Erre a rossz képminőség, és a borzalmas utószinkron még csak rátett egy lapáttal. Bemásolhatnám ide, hogy miről szól a film, de fölösleges, ragaszkodom a saját véleményemhez, mégpedig, hogy fogalmam sincs. Zavaros, érthetetlen volt, nagyon koncentrálni sem tudtam, annyi volt a lövöldözés, és a rengeteg megjegyezhetetlen karakter. Még Anthony Wong sem tudta megmenteni ezt a filmet.

Rendező: Kirk Wong

Szerintem: 3/10

Lost and Love

Az idejét nem tudom, mikor láttam utoljára Andy Lau főszereplésével filmet. Még a 80-as évek filmjeiben sem volt számomra soha szimpatikus egy színész, ennek ellenére össze sem tudom számolni, hány olyan filmet láttam amiben ő szerepelt. Mivel a Hongkongi filmgyártás véleményem szerint évek óta leszállóágban van, így nem is nagyon erőltettem az ő filmjeit. Erre is csak azért esett a választásom, mert tetszett a trailerből a képi világa, és a leírásból kissé hasonlított a Riding Alone for Thousands Miles-ra, ami nagy kedvenc. Nem tévedtem sokat, bár olyan kultikus filmmé nálam nem avanzsált, de mindenképpen egy szép filmről van szó. 1999-ben a főszereplő fiát elrabolják, és a férfi 15 évnyi nyomozás, kutatás után kezdődik el a film. Egy térképen láthatjuk, hogy gyakorlatilag Kína nagy részét bejárta motoron, miközben a fia 2 éves gyerekkori képét osztogatja, és egy hatalmas zászlót is mindig hordoz magával, szintén ugyanezzel a képpel. Már ekkor lejön, bizony szinte teljesen reménytelen a kutatás, az apa mégsem adja fel, néhol pár hétre, hónapra megáll munkát vállalni, és évente csak 1-2 alkalommal tér haza családjához. Remekül bemutatja a kínai tájat, a koszos utcáktól kezdve a gyönyörű zöld tájon át, a idilli kis falucskáig. Talán ezt a részét imádtam legjobban a filmnek, bitang erős képi világgal dolgozik. Ennek tetejében még a dráma is a helyén van, de Andy Lau alakítása is csillagos ötös, nem tudnék belekötni. Egy teljesen más karaktert hoz, mint amilyet megszokhattunk tőle. A megtört, gyenge férfit, aki már belefáradt az életbe, és másnak sem él, csak hogy egyszer megtalálja a fiát, ennek érdekében mindent feláldozva. Egy tökéletes film is lehetne, de nem az. Bejön a képbe Jing Boran karaktere, és az egész filmet úgy ahogy van földbe döngöli. Semmi keresnivalója nem volt egy ilyen suhanc szépfiú karakternek ebben a filmben. Komolyan, mintha valamelyik koreai drámából lépett volna elő. Súlytalan, hiteltelen a karaktere, motivációja abszolút nem jön át a film folyamán, drámai jelenetei meg inkább unalmasak, mintsem hihetőek. A film úgy 60-70%-ban szerepel, így számomra nagyon lehúzta az egészet, és talán ezért sem marad meg az emlékeimben úgy, mint egy kiváló dráma. Akit az ilyen karakterek nem zavarnak, nyugodtan nézze meg, mert garantálom egy jó filmet fog látni, sőt több mint valószínű, hogy a könnyei is potyogni fognak, de sajnos nálam nem érte el ezt a hatást.

Rendező: Peng Sanyuan

Szerintem: 8/10

Kabukicho Love Hotel

Nagyon érdekes film volt. Az elején még eléggé zavaros volt az egész, történet ugyan érthető, de nem nagyon tudtam összerakni, mégis mi közük lesznek a kisebb élettörténeteknek egymáshoz, vagy egyáltalán lesz valami értelmük, mivel szinte semmiről sem szóltak. De ez hamar megváltozott, és ha minimálisan is, de egymásba futottak a szálak, és némi tanulságot is leszűrhettünk belőlük, amolyan japán módra. A sztori egy Love Hotel körül bonyolódik, megismerhessük Sometani Shota által játszott szálloda menedzser sztoriját, akinek tulajdonképpen annyi a feladata, hogy a szállodában, illetve a történet szállak között ide-oda rohangáljon, valamit a film közepétől annyit bonyolódik a története, hogy képbe jön, Maeda Atsuko által játszott barátnőjével némi konfliktus. Az ő részük a legkevésbé érdekesebb, Sometanit már nagyon kezdem unni, hogy újabban minden filmben ugyanazt a morcos, laza, nem törődöm karaktert hozza, míg Maeda szinte semmit nem alakít, a könnyes, sírós, éneklésen kívül. Közben persze képbe kerül még a szálloda menedzser húga is, Hinoi Asuka, aki pornóra vetemedik, és ennek a "munkának" az erkölcsi taglalása viszi végig ezt a mellékszálat. Minami Kaho karaktere sem különösebben érdekes, a hotel takarítónőjét alakítja, aki valamiért a férjét rejtegeti a házban már évek óta, és már csak pár nap van hátra, hogy újra szabad emberként élhessen, de a miértje majd kiderül a filmből. Lee Eun-Woo hozza számomra az egyik legérdekesebb karaktert, a koreai kurvát. Feltűnik a migráns kérdés, a Japán-Korea ellentét, mennyire is lehet elfogadott az örömlány szakma, lelkileg hol is tart egy ilyen ember, illetve a szintén koreai barátjával való kapcsolat, és természetesen az újra kezdés szele is megcsapja ezt a történetszálat. Eun-Woo már korábbi filmjeiben is meztelenkedett, itt se fogja vissza magát, nagyon helyesen, ugyanakkor ő hozza a legjobb színészi alakítást a filmből. A fürdőkádas jelenet nagyon kemény! Wagatsuma Miwako életsztorija még nagyon durva, és nagyon jó színészi játékot hoz, de sajnos nagyon kevés játékidőt kap, bár lehet ebben a sztoriban nem is lett volna több. Egy örömlányokat toborzó gengszterpalánta viszi szobára a hotelben, ahol egymásra találnak, és sokkal több kialakul kettejük között, mint holmi strici-kurva kapcsolat. Szerintem még lehetett volna hová mélyíteni ezt a szálat. Az utolsó páros, Miyazaki Tomu és Kawai Aoba által játszott detektívek, akik a szállodában kapják meg egymástól azt, amit otthon egyáltalán nem, ennek fejében Kawai Aoba fanok örülhetnek, elég durva "ágy" jelenetet láthatnak. Bár elég rövid játékidőt szánt nekik a rendező, annál inkább tetszett az, hogy mit tartanak fontosabbnak a karrierjüket, avagy a romokban lévő családi életüket, ki melyik irányba húz, és elég jól szövődik bele a páros szálloda többi vendégének a jeleneteibe. Problémám a filmmel annyi volt, hogy kicsit lehetett volna csavarosabb, mélyebben belemehettek volna a társadalmi, erkölcsi problémákba, és a több mint 2 órás játékidőbe sokkal több jelenet belefért volna, akár pörgősebb is lehetett volna, így viszont sokszor leült és vontatottá vált a film. Ettől függetlenül egy elég jó film, ajánlott szinte bárkinek 18 éves kor fölött.

Rendező: Hiroki Ryuichi

Szerintem: 8/10

Flying Colors

Merő véletlenségből egy olyan filmet választottam ki, amiben Arimura Kasumi a főszereplő. A poén, hogy ez csak akkor tűnt fel, miután megnéztem a filmet és ránéztem az adatlapjára. Nem szokott velem ilyen előfordulni, hogy összekeverném vagy nem ismerném fel az ázsiai színészeket, de itt még sejtésem sem volt, ki is ez a szőke japán csajszi. De tetszett, nem is véletlenül. Maga a film egy adjunk bele mindent (ganbatte kudasai) műfajba sorolható darab, ha ugyan van ilyen műfaj, márpedig a Japán filmeknél mindenképpen kell egy ilyen besorolás, és abból is az egyik legjobb fajta. Túl sokat eleinte nem vártam tőle, túlzottan butácska főszereplőnkkel történik valami drámai, elhatározza, hogy mindent belead a tanulásba és jelentkezni fog egy nívós egyetemre. Ennyi, trailer, borító alapján cukorszirupra számítottam, ehhez képest egy nagyon kellemes filmet kaptam. Minden percét élveztem, amolyan könnyed szórakozás, egy olyan film típusból, műfajból, kategóriából, hívd aminek akarod, amiből már nagyon régen láttam élvezhető darabot. Ráadásul kellően adagolja a drámát, felnövés történetet, és humor elemeket, amik egyáltalán nem válnak fárasztóvá. Arimura Kasumi színészi játéka itt már érezhetővé vált, nyilván azért is, mert ő kapta a főszerepet, és kitudott bontakozni, még ha nem is egy óriási színészi talentum, valami nagyon megfogott benne, mint ami anno Ito Ayumiban,vagy Miyazaki Aoiban. A filmből másik két szereplőt mindenképpen kiemelnék, a tanárt Ito Atsushit, akit igazán ebben a filmben kedveltem meg, bámulatosan jól hozza a kedves, szerethető, lelkes tanárt, eddig talán a Fish Storyban(egyik legjobb Japán film!) tetszett az alakítása, de soha sem csíptem őt. A másik az édesanyát alakító Yoshida Yo, aki eddig teljesen ismeretlen volt számomra, itt olyan jól hozta az aggódó anyukát, aki mélyen hitt a lányában, hogy egészen biztosan megnézek pár filmet amiben fontosabb szerepet játszik. Nem igazán tudom megmagyarázni miért tetszett ennyire a film, talán én is hasonló helyzetben vagyok jelenleg, hogy szükségem van a lelkesítésre, ösztönzésre, de ezt a témát nagyon jól megfogta, remekül gördül előre a történet, mindenből megfelelő mennyiség van, nem éreztem azt hogy túl sok lenne a humor, a sírás-rívás, nyáladzás, és pont jókor jön a dráma. Amolyan betakaródzok, kikapcsolódok, és élvezem ami a tévé képernyőn történik. Se perc alatt eltelt a két óra. Kicsit elfogult vagyok vele kapcsolatban, de szerintem az utóbbi évek talán legjobb ganbatte kudasai filmje. Asszem csak a Wood Job tetszett ennél jobban.

Rendező: Doi Nobuhiro

Szerintem: 9/10

Trivisa

Trailer alapján egy remek akció filmet vártam, már csak Jordan Chan miatt is, hisz a 90-es években nem egy kiváló gengszter/akció filmben szerepelt, köztük az egyik kedvencemben a Young and Dangerous filmsorozatban. Ezért is ültem le a film elé a kezemet dörzsölve, hogy na majd most, na majd most végre látok egy fasza hongkongi akciófilmet. Óriásit tévedtem, borzalmas élmény volt, az alig másfél órás játékidejével. Végig fogalmam nem volt mi is történik, van-e sztorija, ki kicsoda, színészkednek-e avagy csak ripacskodnak, mégis mi a franc folyik itt? Az egész film alatt ez volt az érzésem, ráadásul a film végén lévő fordulaton is csak lestem, hogy ezen most meg kellene lepődnöm? Súlytalan volt az egész, érdektelen, minden egyes percben az volt az érzésem, hogy én ezt kinyomom, aztán nagy nehezen mégis letoltam. Amiért rendkívül morcos vagyok, hogy imádom az ilyen hongkongi filmeket, és rengeteg pozitív véleményt olvasni róla, nekem valahogy mégis szörnyű élmény volt. Nem értem. Bár alapvetően a Milkyway Image filmek közül nem sok olyat láttam ami úgy igazán tetszett volna, de ez mindenen túl tesz. Jordan Chan hozza az ideges, hangosan, már-már ordibálva beszélő ratyi gengsztert puccos ruhákban és sportkocsival, ám a játékában semmi maradandó nem akadt, ahogyan az összes többi színésznek sem. Most direkt nem említek meg senkit, mivel nem is emlékszem senkire, olyannyira jelentéktelen volt az egész. Sajnálom, remélem rá fogok találni valami igazán jó modern hongkongi filmre, de ez nem az!

Rendező: Frank Hui, Jevons Au, Vicky Wong

Szerintem: 2/10

The Town Where Only I Am Missing

Őszintén a film megtekintéséhez nem sok ingerenciám volt, annyi vett rá, hogy az egész valamiféle időutazásról szól, és hogy valamilyen szinten azért bővítsem a 2016-os Japán filmek listáját, valamint talán a trailer némi minőségre biztatott, már ami a képi világot illeti. A rendezőtől nem láttam semmit, Fujiwara Tatsuya meg számomra mindig is nagy kérdőjel volt, már ami a színészi tehetségét illeti, és nem éppen tartom a legszimpatikusabb japán színésznek. Nem is tudom, talán a Parade volt az egyetlen film, amiben valamelyest eltudtam viselni, és a film is tetszett. Ehhez képest egy nagyon is jó élménnyel gazdagodtam a film megtekintésével. Az eleje marhára zavaros volt, azt sem tudtam miről szól maga a film, mi is történik a képernyőn, emlékei vannak a főhősnek, vagy visszautazik a múltba, miről zagyvál az édesanyja. Aztán szépen összeáll minden, és egy igen élvezetes "időutazós" krimit kapunk, aminek a végét szépen el is rontsák, ahogy azt kell, ami igazából annyira nem is érdekes, de mindenképpen bosszantó, hiszen semmi szükség nem volt rá, hogy azt tegyék, amit tettek a készítők. Elvileg egy manga alapján készült, elvileg haragosak a rajongók a vége miatt. De ez engem egyáltalán nem érintett. A történetről annyit, főszereplőnk egy zárkózott, magányos srác, akinek nem sok öröme akad az életbe, míg egy napon (ahogyan az szokott lenni) ugyanaz a jelenet játszódik le előtte, amíg nem tesz valamit, hogy azt megváltoztassa. Mindezek a látomások, időmanipulációk egy igen fontos eseményre vezetnek vissza a főszereplő életében, amit mindenképpen helyre kell hoznia. Az első 10-15 perctől, és az utolsó kb. 5 perctől eltekintve minden a helyén van a filmben. Leköt, érdekel a sztori, izgulok hogy mi is fog kisülni az egészből, kissé olyan mintha egy Isaka Kotaro novella alapján készült volna, tetszenek a karakterek, és marha jól vannak megoldva a két idősík közti váltások. Egy nagyon jó vasárnap délutáni filmecske ez! Arimura Kasumit kiemelném, aki semmi különöset nem alakított a filmben, el is siklanék fölötti, de olyan rohadt jól néz ki, és annyira cuki, hogy ezek után erősen ráfogok menni azokra a filmekre amikben ő szerepel. Tiszta fanboy lettem! Viszont akik igazán erősek a filmben, az a két gyerekszereplő. Suzuki Rio és Nakagawa Tsubasa. Lemossák a felnőtt színészeket a képernyőről! Gyerekeket nem utálom, de a gyerekszínészeket annál inkább. Ázsia filmekben is ugyanúgy idegesítőek, ripacsok szoktak lenni, mint a nyugati filmekben, de ez most akkora kivétel, hogy nem hittem a szememnek. Főleg Nakagawán érződött nagyon, hogy ebből a kissrácból még hatalmas színész lesz, és még csak 10 éves! A film megtekintése mindenképpen ajánlott!

Rendező: Hirakawa Yuichiro

Szerintem: 8/10

Kumiko, the Treasure Hunter

Közel fél órája ülök itt, kattingatok a neten és azon gondolkozom, mégis mi a francot lehetne összeírni erről a filmről, amit már majd vagy két hete láttam. Olvasom a kritikákat, hogy milyen nagyszerű zenék és képek vannak benne, és milyen jó kis fekete humorja van, de én ebből az égadta világon semmire nem emlékszem. Csak egy helyes csajra, aki egyben jó színésznő is, Kikuchi Rinko, és hogy mennyire egy keseredéses történet, amit sajnálatos módon át is tudok érezni. Kumiko egy 29 éves nő, aki egy nagy vállalatnál dolgozik, ahol minden nap megaláztatások érik őt, utálja a főnökét, utálja a kollégáit, utálja magát, édesanyjától és ismerőseitől mindig megkapja, hogy mikor fog már megházasodni, egy sötét lyukban él, egyetlen barátja egy nyúl, Bunzo, és egyetlen öröme, életben tartója egy VHS kazetta amire a Fargo című film van felvéve. Egy nap teljesen elege lesz, és eldönti, hogy elmegy Fargóba és megkeresi az aktatáska pénzt, amit a filmben elrejtettek a hó alá. Hátrahagyja addigi életét, felszáll a repülőre, és elkezdődik a nagy kaland. Kezdődne, de az egész olyannyira semmilyen. Lassú, komor, szomorkás, és a fekete humor nagyon gyenge, ami talán megmentené nálam a filmet. Úgy nagyjából a film első fele tetszett is, amíg Japánban játszódik a sztori, szimplán csak arról van szó, hogy végigkövessük egy depressziós, magányos fiatal hölgy gyötrelmes mindennapjait, amit remekül tártak a vászonra, de aztán szétcsúszik az egész, mintha nem lett volna ötletük megtölteni az amerikai részt. Egy próbát megér, de számomra dög unalom volt.

Rendező: David Zellner

Szerintem: 5/10

City Hunter

Ilyen az mikor egy régi klasszikus rengeteg gyerekkori emlékkel megtűzdelve kártyavárként omlik össze előttem egy újbóli immár felnőttként való megtekintés után. Nem mondom azt, hogy ez akkora klasszikus Jackie Chan film volt nálam, mint a Sárkényikrek, Rendőrsztori, Rettenthetetlen hiéna, de ezt is nagyon szerettem. Talán már egy kicsit akkor is sok volt a Street Fighter ökörködés, de bőven a nosztalgikus kategóriába soroltam. Egészen idáig. Talán Wong Jing lévén, bár őt továbbra is nagyon bírom, de a poénok ezúttal valami iszonyatosan fárasztóak voltak, forgatókönyv, sztori meg nem is nagyon volt a filmnek, inkább csak egymás után jöttek a poénok és jelenetek. Nem mondom, marha jól megfogták a manga/animés hangulatot, talán jobban is, mint az általam látott legtöbb japánok által készített anime adaptációk bármelyikében, pláne nem a 90-es évek elejéről, és a csajok is jók, na meg a bunyók, de ennyi. Jackie Chan itt érdekes módon(mangát ismerve már annyira nem) egy nőcsábászt alakít, ami számomra valahogy mindig is furcsa volt, hisz így férfi szemmel soha nem gondoltam, hogy Jackie egy jóképű fickó lenne, ám legyen. De szerencsére ott van a vastag szemöldökű és egyben gyönyörű Joey Wong, sajnos több remek hongkongi színésznővel egyetemben már őt sem lehet viszontlátni a vásznon egy ideje, a  japán származású Kumiko Goto, aki igazából nem is színész, Chingmy Yau, a tőle megszokott alakítással és karakterrel. Ennyi, egy csajokkal, bunyóval, poénokkal bőven teli pakolt film ez -amiről egyértelműen Wong Jing-re lehet asszociálni- ám nálam már erősen megkopva. Talán pár év múlva újra nosztalgikus mámorban fogom újra nézni, de ez most annyira nem tudott lenyűgözni.

Rendező: Wong Jing

Szerintem: 7/10

A Man and A Woman

Egy koreai nő és egy koreai férfi véletlenül egymásba futnak Finnországban, a nő félti egyedül hagyni fogyatékos gyerekét egy gyerektáborban, így megkéri a férfit, hogy menjenek utánuk kocsival. Közben egy hóviharba keverednek, és egy faházban húzzák meg magukat éjszakára. Beszélgetnek mindenféléről, majd le is fekszenek egymással. Reggel úgy vállnak el egymástól, hogy még egymás nevét sem tudják, ami furcsa hiszen nagyon egy rúgóra jár az agyuk, megértik egymás problémáit, fájdalmait, csupán csak néhány pillantásból is. Ami elég jól át is jön a képernyőn. A nő haza utazik Dél-Koreába, és egy jó darabig nem hallanak egymás felől. Majd néhány hónappal később a férfi felkeresi a nőt a munkahelyén, és újból elkezdenek találkozni. Kegyetlenül átjön, hogy mennyire rohadtul érzik magukat a saját életükben, és hogy mennyire kiszakadnának belőle, ám arra ők is tudják hogy vajmi kevés esély van. Remekül megkomponált film, nagyon szép képekkel, és zenével. Érzelmek is baromira erősen átjönnek. Ami talán elég is lenne egy jó filmhez, ám ebben az esetben részemről egyáltalán nem így van. Kiszámítható történet, kiszámítható jelenetekkel, párbeszédekkel, és sok esetben nagyon gyenge alakításokkal. Mikor a két főszereplő együtt van, Jeon Do-Yeon, Gong Yoo(mindkét színészt kedvelem, főleg Jeon Do-Yeont, ő eddig gyakorlatilag minden filmjében hozta az elvárt magas szintet, itt sincs másképp), akkor nagyon hatásos a játékuk, ám rögtön azután szét is hullik, amint szétválnak, és olyannyira érdektelenné válik az egész, hogy az embernek rögtön kedve lenne kikapcsolni a filmet. Sajnos belerakták a Koreában már évek óta tartó dúsgazdag, szép emberek sztereotípiákat, mindenki sikeres ember, mérnök, építész, divattervező, ráérnek, sportolnak, órahosszat ebédelnek munkaidőben, és még lehetne sorolni. Egyáltalán nem illet a képbe, főleg hogy a két főszereplőnek teljesen más személyiséget adtak. Rendezőtől ezidáig egy film tetszett úgy igazán, a Come Rain Come Shine, aminek szintén hasonló borongós hangulata volt, ám ott ezzel ellentétben minden a helyén volt. Hiába a szép képi világ, az érzelmek remek ábrázolása, nem éppen egy jó, nézhető filmről van szó.

Rendező: Lee Yoon-Ki

Szerintem: 6/10

Marrying High School Girl

Úgy gondoltam az ismételten többszöri csalódásom a koreai filmekben már valahogyan helyre kellene hozni. Ezért esett a választásom egy olyan darabra ami véleményem szerint a koreai filmgyártás aranykorából való, legalábbis a romantikus vígjátékok sorát nézzük, akkor mindenképp. A kedvem a film megtekintése után eléggé vegyesre sikeredett. Valamilyen szinten élveztem, mert imádom azt a korszakot, az öltözködést, a városképet, a humort, és azt a megmagyarázhatatlan hangulatot, ami talán már teljesen kiveszett a koreai filmekből. Ugyanakkor meg egy végtelen buta és primitív filmről van szó, amilyet már ezeregyet készítettek, így már egyáltalán nem üt akkorát, álljak hozzá bármennyire pozitívan is. Ráadásul még nevetni sem tudtam rajta. Meg van itt minden klisé, ami az akkori filmeket jellemezte. Az osztály menő csaja, aki hihetetlenül erős, az osztályba érkező laza csávó, sexi tanárnő, az infantilis apuka aki egész nap fekszik és kártyázik, a dauerolt hajú anyuka aki egy kis boltot vezet és állandóan kiabál, valamint a teljesen abszurd sztori és humor. Történetesen főszereplőnket elviszi az anyja egy látnokhoz, aki elmondja hogy a lányát megszállta egy több száz évvel ezelőtt élt herceg kisasszony, és ha 16 éves koráig nem megy férjhez egy Ondal nevezetű fickóhoz, akkor bizony meg fog halni. Mintha láttam már volna egy pár ehhez hasonló koreai filmet. Rendezés semmitmondó, egy limonádé vígjáték az egész, színészek borzalmasak, szóra se érdemesek, Eun Ji-Wont csak fanserviceként rakták bele, Lim Eun-Kyung meg azóta már fel is hagyott a színészkedéssel. Aki szereti ezt a korszakot és az ilyen vígjátékokat, az talán tehet vele egy próbát. Mindenesetre nekem most meghozta a kedvem a 2004 körüli filmek felkutatására, amiket még nem láttam.

Rendező: Oh Duk-Hwan

Szerintem: 4/10

Twin Dragons

Gyerekkorom egyik kedvenc filmje! Többek között ez a darab is felelős az ázsiai filmek iránti szeretetemért. És valószínű, mivel itt hallottam először kantoniul zenét, történetesen Shirley Kwan személyében, ezért máig ő a kedvenc énekesnőm. Végleg beleégett az emlékezetembe, ahogy Maggie Cheung(aki az első szerelmem, és máig egyik kedvenc színésznőm, sajnálatos hogy mára visszavonult a színészettől) kék parókában énekli a In Ancient Times című számot. Számomra akkoriban Hongkong egy megmagyarázhatatlanul varázslatos és különleges hely volt. Minden akció filmben tátott szájjal bámultam a helyszíneket, az épületeket, a szűk utcákat, járműveket, reklámtáblákat. Még úgy is, hogy abszolút nem érdekelnek az autók, máig kedvenc márkám a Mitsubishi, lévén szinte minden Jackie Chan filmben feltűntek. Belegondolva gyerekként kőkeményen mosta az agyamat ez a film, aminek máig megvannak a hatásai. Még a magyar szinkront is alapvetésnek tartom. A poénok, bunyók mind tökéletesek, és egy olyan kort idéznek, ami már sajnos soha meg nem ismételhető. A 21. század Kína/Hongkong filmes felhozatalából egyet sem tudnék mondani ami hasonló színvonalat hozna, közelről sem(természetesen hangulat és poénok szempontjából). Számomra ez közel a tökéletes hongkongi akcióvígjáték, és ami durva, hogy ennél bőven van jobb Jackie Chan film! Történetet teljesen fölösleges forszírozni, szerintem a legtöbb 90-es években élt magyar ismeri ezt a filmet, de azután is még nagyon sokáig ment a tévében. Hogy mára mi a helyzet nem tudom, hisz majd 10 éve nem kapcsoltam be. Mindenesetre aki esetleg még nem látta volna, az sürgősen pótolja, és ritkán mondok ilyet, de lehetőleg magyar szinkronnal! Ami mondjuk lehet hogy csak számomra olyan nosztalgikus.

Rendezte: Ringo Lam & Tsui Hark

Szerintem: 10/10

Train to Busan

Az idei év másik nagy költségvetésű koreai szuperprodukciója. Tévé műsorokban már az unalomig kifigurázott jelenetek lévén azt gondoltam, hogy némi szórakozást fog nyújtani, még ha a buta hollywoodi látványfilmek társa is. Tévedtem. Unalomig ismételt zombis klisé, a markényi csapat felveszi a harcot velük szemben, akik közül biztosan lesz legalább egy valaki, akit megharapnak, minderre pedig rájön a kötelezően rossz színészi játék. Nem gondolom úgy, hogy a koreaiaknak rossz színészeik lennének, de valahogy a nagy költségvetésű filmeket mindig telepakolják velük(és persze újabban már bármi mást is). Bár én mindenképpen a rendezőket szidnám, hisz a színészi gárda, Gong Yoo, Jung Yu-Mi, Ma Dong-Seok már más filmekben bizonyított. Ez az a film amiről túl sokat nem lehetne írni, utána néztem neten is, hogy mások miket írnak, és meglepődve tapasztaltam, hogy igen pozitív a fogadtatása. Blőd, százszor látott sztori, semmi újdonságot nem vittek bele, a karakterek egytől egyik klisések, épp úgy viselkednek, mint bármelyik B vagy ZS kategóriás zombi filmben, kicsit mintha egy amerikai film majmolás lenne, hogy mi ilyet is tudunk, az operatőri munkában semmi kiemelkedő nincs, mintha nem is moziba készült volna, horrornak semmiképpen sem mondható, a vége pedig épp úgy alakul, mint ahogy azt elvárjuk. Egyetlen pozitívuma ennek a filmnek a hatalmas bevétel, és hogy idén a legsikeresebb Dél-koreai film a mozikban.  

Rendezte: Yeon Sang-Ho

Szerintem: 4/10

The Handmaiden

Nem mondom azt, hogy nem vártam a Park Chan-Wook filmjét, de ha engem valamivel el lehet rettenteni egy ázsiai filmtől, akkor az a 30-40-es évek időszaka. Ezért is a lelkesedésem, elvárásaim bőven alább hagyott, ellenben a rendező korábbi filmjeivel. Bár azt hozzá kell tenni, hogy a Sympathy for Lady Vengeance volt az utolsó filmje ami úgy igazán tetszett. I'm a Cyborg, But That's OK számomra túlságosan művésziesre, elvontra sikeredett, míg a Stoker olyan volt, mintha semmit se láttam volna, vontatott, erőltetett film volt, mintha valaki utánozni szerette volna Park Chan-Wook-ot. Talán a Thirst volt az amit tudtam valamelyest élvezni, és a jelenetek, színészi játékok is a helyén voltak (egyes jelenetekre még máig emlékszem). Abban a tudatban, hogy ez a ember rendezte a Bosszú Trilógiát és a JSA-t, külön fájdalmas élmény volt végignézni az új filmjét. Kezdjük azzal, hogy marhára szembe megyek a kritikusokkal. Nem akarom elhinni, hogy elolvasok 6-7 kritikát és mind ugyanazt a művészi maszlagot nyomják le az emberek torkán, ezen felbuzdulva pár néző is mesterműnek kikiáltva ezt a teljesen középszerű filmet. Persze remek a díszlet, az operatőri munka, de semmi esetre sem kiemelkedő. A történet, a film eleje bármelyik tucat koreai film lehetne, semmi különös nincs benne, amíg nem jött az első kissé beteg erotikus jelenet, addig fel sem fogtam, hogy Park Chan-Wook filmet nézek. Ugyan alapvetően egy regény alapján készült, aminek a története véleményem szerint több, mint blőd, olyan fordulatokkal amitől már a falat kapartam. Van benne 2-3 nagyobb csavar, de ezen nem hogy meglepődtem, hanem a fejemet fogtam, mintha valami rossz South park epizódot láttam volna, amikor már nem hiszem el, hogy ezt megmerik lépni, és még csavarnak rajta egy borzalmasat. Eleve több, mint egy órán keresztül nézzük mondhatni a szobalány szemszögéből a filmet, majd hirtelen bekövetkezik a fordulat, és átvált a ház úrnője szemszögébe, a múltba, és tulajdonképpen az első egy óra kivágott részeit nézhessük újra végig, majd a film végén ismét két fordulat. Nem tudom mi történt a kritikusokkal, de nem akarom elhinni, hogy ez nem több, mint nevetséges és olcsó húzás. Azt hogy a két nő hirtelen leszbikussá válik, és a már-már beteg sex jeleneteit kelljen újra és újra végignézni, olyan nyögésekkel, és színészi játékkal, amitől a világból kiszaladnék, már csak hab a tortán. Mind a két női színész legalább ugyanolyan idegesítőek voltak számomra, de Kim Min-Hee túltett mindenen, ezzel a nyöszörgős, ártatlan, jaj gyenge vagyok karakterével. Mindenképpen idén a legrosszabb és legidegesítőbb színészi alakítás díját bőven elvitte nálam. Ha Jung-Woo tökéletesen ugyanazt hozza, mint bármelyik más filmben, kicsit nagyszájú, beképzelt, arogáns barmot.  Kim Tae-Ri volt talán az egyetlen a filmben akit tudtam értékelni, bár valószínű hogy ezek után simán elveszik az R besorolású filmek bugyraiban. Borzalmasan nem tetszett ez a film, még így is hatalmas csalódás, hogy alig vártam valamit, folyhatnék az árral és elmondhatnám hogy mennyi pozitívum volt ez mellett a filmben, milyen képi világ, és építészeti stílus, mekkora mögöttes tartalom, és hogy milyen mélyen tudtak az erotikához nyúlni, de nem teszem. Szimplán 2016 legnagyobb csalódásának tudom be, és a rendező leggyengébb filmjének.

Rendező: Park Chan-Wook

Szerintem: 6/10

Tag

Úgy látom azért még se kell annyira erőltetnem Sion Sono munkásságát a közeljövőben. Ez a darab abszolút a rendező korai filmjeit idézi, tele gorefesttel és igazi japán elborultsággal. Nem szeretem ezt a féle Sion Sonot. Már az elején azzal kezd, hogy két iskolabusznyi diáklányt valami démoni szél ketté vág, és mindenütt fejek, lábak, törzsek röpködnek a levegőben, és csak egyetlen egy lány éli túl a mészárlást, Mitsuko, akit egy mérhetetlenül idegesítő csaj alakít, Reina Triendl. Sokat nem tudok róla, de a nézése, gesztikulálása, színészi játéka egyszerűen őrjítően tenyérbemászó, nem igaz hogy nem találtak a helyére egy másik cuki modell alkatú japán lányt. Még csak színésznők közül sem kellett volna válogatniuk, hisz ő sem az, bár Sion Sononak úgy vettem észre van egyféle fétise a nagy mellű nőkön kívül a félvérek felé is, így meg érthető a választás. Vagy csak lehet én akadtam ki ennyire tőle. Szerencsére a sztori miatt annyit nem szerepel, hisz rajta kívül még másik két színész, Shinoda Mariko, Mano Erina is eljátssza a főszerepet, természetesen mindketten felejthető alakítással. A hirtelen gorefest után még volt némi remény a jó film irányába, elég jó beszélgetések kerekedtek ki, már-már kissé filozofálás felé is elmentek, némi leszbikus kikacsintás után, aztán a tanárok vették kézbe az ügyet és lőttek szitává mindenkit az iskolába. Ekkor történt az első wtf jelenet, hisz Mitsuko egy másik lány szerepébe bújt, és még inkább furcsaságok kezdtek el történni a tévé képernyőn. Zavarosság, röhejes brutalitása ellenére felkeltette bennem végig az érdeklődést, hisz szeretem az ilyen filmeket, ahol nem tudni mi lesz a vége az egésznek, de az utolsó 20 perc és a záró jelenet olyan szinten borzalmasra sikeredett, hogy minden pozitívumot törölt az agyamból a film iránt. Ilyen pozitívum mondjuk a rendezés, és a operatőri munka.

Rendező: Sion Sono

Szerintem: 4/10

That's It

Soha nem voltam nagy Gakuryu Ishii rajongó, sőt egyetlen filmje ami tetszett az a Isn't Anyone Alive? volt, igaz ez hatalmas kedvenc. És ez egy darabig így is marad, hisz baromira untam ezt a filmjét is. Japán Punk zene igazi tökös hangulatot ad a filmnek, ehhez hozzátesz még az is, hogy a film fele fekete-fehérben játszódik, egyedi kamerabeállításokkal, így remek atmoszférája van a filmnek. De ennyi nem elég. Történet zavaros, már-már érthetetlen, sőt inkább semmi értelme nincs. Daikoku gengszterektől megszerez egy bizonyos merevlemezt, amin adatok találhatóak meg prostituáltakról, hajléktalanokról, otthonról megszököttekről. Elrejti a lemezt, ám őt megtalálják, megkínozzák, majd egy régi "szerelmével", aki prostituált együtt szöknek meg, és kitervelik, hogy megölik a banda vezért. Semmi az ég adta világon nem történik a filmben. Rohanás, ordítozás, kínzás, veszekedés, és kész. Voltak benne jó párbeszédek, és nem mondom a színészi alakítások is a helyén voltak, főleg Mizuno Erina játszott hatalmasat, de olyan dög unalmas volt az egész film, hogy a néhol fülsiketítő punk zene ellenére is sikerült bealudnom pár perc erejéig. Az utolsó 20 perc, a leszámolás, és a film vége pedig nagyon nem kellett volna, az egészben ez volt a legrosszabb, mintha egy a 2000-es évek elején készült alacsony költségvetésű filmet láttam volna, még a megvalósítás, a vágások is azt idézték. 80 perces játékidő sokat segített volna az egészen, de így nagyon zavaros, unalmas film lett belőle.

Rendező: Gakuryu Ishii

Szerintem: 5/10

The Virgin Psychics

Sion Sonotól a Why Dont You Play in Hell óta nem láttam egy filmjét sem, valahogy mindig a Tokyo Tribe és a Shinjuku Swan került elém, amik tipikus yakuzás, gengszteres filmek, amitől egy jó ideje már sírva menekülök. De ezek után jól teszem ha bepótlom a maradék filmet, amit nem láttam tőle, mert bizony ez a darab valami kurva jó volt! Sztori első olvasatra egy nagy baromság, sőt megnézve is, de szerintem baromira működik, és vicces is! Főszereplőnket alakító Sometani Shota egy éjszaka önkielégítést végez, ám eközben egy furcsa fény ragyogja be a várost. Másnap felébredve azt veszi észre, hogy más emberek gondolataiban tud olvasni. A film előrehaladtával, más szuperképességgel megáldott karakter is csatlakozik hozzá. Miközben a várost egy gonosz árny veszi körbe, és a föld legerotikusabb helyszínévé válik. A filmnek mindenképpen nagy erénye, hogy Japán legszexibb női egyedeit válogatták össze a filmhez, mégpedig úgy, hogy a színészi játék hiánya semmiképpen se lehessen észrevenni. És azt kell mondanom, ez sikerült is! Lehet hogy csak a gyönyörű lábak, pofikák, rövid szoknyák, és hatalmas mellek vonták el a figyelmem, de ténylegesen nem éreztem azt, hogy modellek, utcáról összeszedett emberek szerepelnének benne, teljesen helyén volt mindenki, már amennyit a szerepe megkívánt. Sometani Shota itt is hozta a szokásos jó alakítását, őt nem kell félteni, Kagurazaka Megumi pedig mint a többi filmjében, itt is a mellével hódított, bár nehezen, hisz akadt vetélytársa bőven. Aki meztelenkedésre számít, annak csalódnia kell, ám ilyen perverz filmet már rég láttam, pozitív értelemben. Ez mellett még a történet adagolása is remek, ahogyan a rendezés is tökéletes. Kicsit furcsa párosítás, de én totál úgy éreztem, mintha egy családi filmbe bújtatott erotikus filmet néztem volna. A vége is egy teljesen idilli hangulatot áraszt magából. Mindenképpen ajánlott a megtekintése, rég láttam ennyire jó Japán filmet, főleg olyat ami ennyire egybe van, és nem esik szét. Talán egy kicsit rövidebb is lehetett volna.

Rendező: Sion Sono

Szerintem: 9/10

The Piper

A koreai háború után egy titokzatos férfi és fia Seoul felé tartanak, az ottani csoda doktorhoz, aki mindenfajta betegséget meg tud gyógyítana, így talán a gyerek tuberkulózisát is. Az ételre, szállásra valót a férfi fuvola előadásaiból kalapolja össze, vagy éppen egy rászoruló falun segít. A céljukhoz közel érve mindenük elfogy, így kénytelenek megállni egy furcsa faluban, ahol eleinte nem szívesen fogadják őket. De mivel nagy gondba vannak, ugyanis patkányok lepik el az egész helyet, így kénytelenek megbízni a jöttmentben, aki megoldást ígér a problémájukra. Azonban ez a falu fejesének és fiának egyáltalán nem tetszik. Túlságosan nagy hülyeséget nem akarok írni, de ennek a filmnek tök olyan a hangulata, mintha egy népmesét néznék, némi horrorisztikus elemekkel vegyítve, belecsempészve némi fekete humort. A film legnagyobb hibája, hogy súlytalan. Tök jó lehetőségek voltak benne, de az egészből csak egy szimpla, kiszámítható harmadrangú thriller kerekedik ki. Jobb lett volna, ha több misztikumot raktak volna bele, az első felében jobban rámehettek volna arra, hogy vajon a falusiaknak vagy az idegennek vannak sötét titkaik, de erre bőven rácáfol a második fele, ami egy kicsit bosszú filmbe megy át, némi gusztustalankodással, ami egyáltalán nem megrázó, mint ahogy azt sokan írják. Ryoo Seung-Ryon egy tipikus egyszerű koreai embert alakít, mindenkinek megalázkodik, a folyamatos röhögésével inkább idegesítő, mintsem vicces, szimpatikus hülye karakter. Bár mondjuk ő a tipikus Bill Murray féle színész, aki csak saját magát tudja alakítani.  Chun Woo-Hee továbbra is az egyik kedvenc koreai színésznőm, itt is megmutatja hogy miért, bár már láttam tőle komolyabb alakítást is. Aki még megemlíthető, Lee Sung-Min, bár ő a Misaeng óta nekem örökké Oh Sang-Sik marad, és itt is a kissé szarkasztikus, mogorva, kissé kétszínű karaktert hozza. Amiért mégis elmondható a filmről, hogy tetszett, az népmesés hangulat, zenék, eleinte lassan folyó történet, ami végett fenn tartotta bennem azt, hogy na itt még talán lesz valami érzést, valamint a műfajban ennél azért van bőven rosszabb is. Sovány vigasz, de ennek a megtekintését legalább nem bántam meg.

Rendező: Kim Gwang-Tae

Szerintem: 6/10

Right Now, Wrong Then

Bár már a legtöbb Hong Sang-Soo filmet láttam, és mindig megfogadom, hogy oké, nincs értelme tovább nézni a filmjeit, de állandóan olyan hangulatba ránt engem az aktuális darabja, hogy mindig elérek egy olyan állapotba, mikor vágyok arra, hogy tönkre ment emberek beszélgetéseit hallgassam, némi részeg kocsmai jelenettel, és hosszú csöndes sétákkal. Nagyon jó kritikát kapott a film, így úgy gondoltam egye fene, bevállalom, egy hűvösebb estére, forró teával mindig jó jön egy Hong Sang-Soo film. Nos, tévedtem, ez nagyon rosszul sült el. A legnagyobb problémám, hogy a legsablonosabb filmjét hozta ezzel a rendező. Hidegben a két főszereplő találkozik, párbeszédbe elegyednek, elmennek egy kávézóba, majd betérnek egy kocsmába, később néhány régi barát is bejön a képbe, majd hóesés közepette szétválnak, és semmi nem lesz a kapcsolatukból. Ezt még azt is tetézi, hogy két 1 órás részre van bontva a film, Right Then és a Wrong Then. Mindkettőben ugyanazok a főszereplők, ugyanazok a helyszínek, sőt még a jelenetek is, annyi különbséggel, hogy az első részben egyáltalán nem őszinték egymással, míg a második részben elárulják egymásnak a titkaikat és bizony komolyan kiállnak az érveik mellett. Az egész film nagyjából erre épül, és ez ami tönkre is teszi. Semmi feszültség, semmilyen mély gondolatok,  mintha ugyanazt az 1 órás filmet nézném meg még egyszer, annyi különbséggel, hogy a férfi bevall néhány dolgot magáról, míg a csaj egy kicsit magabiztosabb. De lényegében tök ugyanaz. Nem tudom a nyugati sajtó miért kapta fel ennyire ezt a filmet, esetleg a Golden Leopard díj végett, de abszolút nem ez miatt a film végett kellene szóba kerülni a rendező nevének. Számomra simán a leggyengébb filmje. Jung Jae-Young nagyjából semmit nem alakít, egy tök átlagos, jellemtelen karakter, aki folyton zavarban van, illetve van neki egy részeg jelenete. Kim Min-Hee pedig mocskosul idegesítő, szende kislányt alakít, így 34 évesen, vékonyka hangon, szégyellősen megszólalva, ráadásul én speciál el sem hittem neki, hogy ő egy introvertált, magányos személyiség, aki az anyjával él. Azt hiszem itt vetek véget a Hong Sang-Soo filmeknek, továbbra már baromira nem vagyok kíváncsi a filmjeire.

Rendező: Hong Sang-Soo

Szerintem: 4/10

The Wailing

2016 legjobban várt filmje, és hála istennek nem sokkal a koreai premier után elérhetővé vált angol felirattal! Hogy miért is vártam ennyire, nem igazán tudnám megmondani, a rendező első filmje, The Chaser egy korrekt krimi thriller volt, míg a  The Yellow Sea inkább komor hangulatával és helyszín választásával emelkedett ki a szürke tömegből, ám egyik filmje sem ért el Kim Jee-Woon, Park Chan-Wook szintű magaslatokat. Talán a hype, talán a téma választás miatt volt nálam ennyire radar alatt, vagy csak olyan silány a 2016 mozifelhozatal, hogy egy koreai thrillert kelljen epekedve várnom. Nos így megnézve egyáltalán nem volt alaptalan a lelkesedésem. Ennyire minőségi és kiváló koreai filmet nem láttam az I Saw the Devil óta, vagy ha műfajnál kell maradnunk akkor simán mondhatnám az egyik legjobb koreai filmet, a Memories of Murdert. A történet egy amolyan tipikus soha semmi nem történik vidéki kisvárosban játszódik, egy kissé elhízott, lusta rendőr főszereplésével. Korán reggel hívást kap, hogy gyilkosság történt a szomszédságba, majd a reggeli után odaérve szörnyülködve tapasztalja, hogy mekkora vérontás történt a helyszínen. Ezek után gyorsan beindulnak az események, ugyanis egyre furcsább dolgok történnek a városban, további brutális gyilkosságok, öngyilkosságok, lakosság elveszti az eszét, titokzatos betegség üti fel a fejét, néhányan vérszívó démonról számolnak be, és közben a rendőrség is egyre kezd kétségbe esni. Főszereplőnk lányát is olyan mintha az ördög szállta volna meg, egyetlen nyom az erdő mélyén élő különös japán férfi. A film 2,5 óra, de tömény izgalom, egy percig nem ül le, rajtam olyan feszültség volt végig, hogy még pislogni sem mertem, illetve olyannyira érdekes volt a sztori, hogy észre sem vettem az idő múlását,  sőt folyamatosan csak abban reménykedtem, hogy ugye még sok van hátra?! Ami számomra abszolút meglepő volt, hogy egy koreai rendező állt elő egy ilyen sztorival, és ennyire népszerű lett az országban. Simán valamelyik nagyobb amerikai rendezőtől vártam volna ezt, vagy egy komolyabb mini sorozattól(néhol Lost, Leftovers féle abszurditást véltem felfedezni, ami nálam hatalmas piros pont). A helyszínek, kamerabeállítások mind egytől egyig mesterien megrendezettek, olyan jelenetekkel, amik egyszerűen nem a koreai filmgyártásra jellemzőek. Nem tudom néhány rendező hol tanult, vagy eleve géniuszok, de jó lenne ha rendező társaikat kiokítanák, talán akkor fele annyi szemét sem készülne el az országban. Negatívum? Természetesen van, és ez főleg abból adódik, hogy koreai a rendező, a filmet meg egyértelműen a koreai piacra szánták. Egyszerűen egy ilyen komor filmbe nem illik a koreai humor, a vidéki klisé karakterek olykor rendesen kiakasztottak, semmi keresni valója nem volt itt, a bugyuta sorozatokra, gengszterfilmekre jellemző nagypofájú, suta karaktereknek, amihez zéró színészi játék is elegendő. Illetve néha azt éreztem, hogy teljesen meggondolatlanul cselekszenek a szereplők, olykor teljesen 80-as IQ szint mélységekbe zuhanva, ami egyébként is jellemző a nagyközönségnek szánt filmekre, de ide nem kellett volna. Színészi játék teljesen rendben volt, de igazából senkit nem tudnék kiemelni, talán a gyerekszínészt, a 13 éves Kim Hwan-Heet, aki egy percig sem ripacskodott, sőt a rábízott feladatot baromi hitelesen játszotta el, és nem is az a tipikus cuki kislány, így mindenképpen érdemes lesz rá odafigyelni, valószínű nem fog elveszni a délelőtti szappanoperákban és limonádé vígjátékokban. Chun Woo-Hee sajnálatosan nagyon keveset szerepelt, de amit rábíztak azt kiválóan hozta, mint mindig. Hwang Jung-Min abból a szempontból lepett meg, hogy elvállalt egy ilyen szerepet(sámán). Bár rengeteg filmben játszott ezidáig, igen nagy névnek is számít, én abszolút nem szeretem. A legtöbb filmjében vagy a korrupt zsarut, vagy a nagyszájú gengsztert alakítsa, ami cseppet sem arról árulkodik, hogy mekkora nagy színész lenne. Ellenben itt már csak a mimikáján, tekintetén megnyilvánult, hogy teljesen átérezte a nem szokványos karaktert, kicsit úgy is éreztem, mintha nem őt látnám a vásznon, hanem a tehetségesebb ikertestvérét. Kwak Do-Won remek választás volt a kicsit szedett-vedett, lusta rendőr főszerepre, rajta is azt éreztem, hogy többet kihozott magából. Több mint valószínű, hogy ennek oka a rendező. Év filmje gyanús, még úgyis hogy csak július van. Nyugati filmek közül számomra már ellőtték a puskaport a Green Room és Cloverfield Lane-el, Ázsiából meg őszintén nem tudom mi lehetne ennél jobb. Igaz ott van a hamarosan megjelenő The Handmaiden, Park Chan-Wook-tól, de valahogy nem mozgatja meg a fantáziámat, főleg úgy hogy legutolsó filmje ami tetszett az a 2005-ben készült bosszú trilógia utolsó darabja volt. The Wailing minden filmszerető embernek kötelező, pláne ha szeretitek a thrillert, misztikumot!

Rendező: Na Hong-Jin

Szerintem: 10/10

Hill of Freedom

Egy japán férfi Dél-Koreába érkezik megkeresni régi szeretőjét, akit legutóbbi találkozásuk óta sem tudott kiverni a fejéből. Ezalatt egy kávézó tulajdonosával is megismerkedik, ami csak még inkább bonyolítsa főszereplőnk amúgy sem rózsás helyzetét. Tipikus Hong Sang-Soo film, de hát ez az összes filmjére elmondható. Gyakorlatilag megítélésükben csak annyi játszhat közre, hogy mennyire tud az ember az adott problémákkal együttérezni, mert mint filmművészet egyik filmje sem nyújt többet egy egyszerű, lassú az emberek hétköznapi problémáit bemutató alacsony költségvetésű darabnál. A nem létező operatőri munka, és zenék hiánya még csak jobban rátesz egy lapáttal minderre. Azért kíváncsi lennék, hogy hányadán áll a kasszája a rendezőnek, hisz fillérekből forgat, ugyanakkor Dél-Korea legjobb színészeivel, és hatalmas néző tábora van, valamint a neve is a köztudatban van évről évre. Megmagyarázhatatlan jelenség, hiszen én is ezzel a filmjével együtt tizenötöt láttam összesen. Tulajdonképpen nem is nagyon lehetne mit elmesélni róla, bő egy órán keresztül végigkísérjük Ryo Kase által alakított antiszociális karaktert, aki végig sopánkodja a filmet, hogy mennyire idióta, hogy elengedte a nőt akit szeret, és most nem találja, amit végig kísér egy a szokásos Soyu társaságában lévő, az élet nagy dolgait kimerítő beszélgetések, összezörrenések a karakterek között, illetve a nyelvi és kulturális problémák áthidalása, olykor elég nevetségesen. A sztori nekem tetszett, ahogyan japán főszereplőnk ide-oda vergődik, és próbál helytállni egy másik világban. A film másik főszereplőjét emelném még ki, Moon So-Ri, akit ugyan jó színésznőnek tartok, ugyanakkor itt semmilyen kiemelkedőt nem nyújtott, de tetszett hogy egy teljesen más karaktert alakított, mint korábbi filmjeiben. Nem mellesleg 42 évesen baromi jól néz ki. Mindent összevetve ez a jobb féle Hong Sang-Soo filmek közé tartozik, ami talán a rövidsége is nagyon jót tett!

Rendező: Hong Sang-Soo

Szerintem: 7/10

The Silenced

30-as évek végén valami oknál fogva a főszereplő lányt egy internátus iskolába adnak, ami egyfajta szanatórium is. A szégyenlős lány mindennapjait a betegsége mellett, a gonosz osztálytársai is megkeserítik. Valamiért csak egy lány veszi oltalmába, Yeon-Duk akivel jó barátok lesznek, amíg furcsa dolgok nem kezdenek el történni a kollégiumban. Egyáltalán nem számítottam horror filmre, inkább valamilyen csattanóra a végén, misztikus dologban bíztam. Sajnos nem így történet, tipikus természetfeletti kliséhalmaz lett az egészből. A film első fele a terrorizálásról szól a lányok között, ellőve az új gyerek érkezik az iskolába klisét, majd szép sorjában elkezdenek eltünedezni a lányok, főszereplővel különös dolgok történnek, és mivel a Japán megszállás alatt játszódik a film, így nem nehéz kitalálni, hogy valamiféle kísérletek is történnek a háttérben. Park Bo-Young borzasztóan játszik, mint ahogy a másik hasonló életkorban lévő felkapott sztárocska, Park So-Dam is. Az ilyeneknek a szappanoperában, vagy televíziós műsorokban a helyük. De hogy egy kicsit én is gonoszkodjak, talán pont az ilyen filmekben a helyük. Nem is tudom mit vártam egy olyan rendezőtől, akinek két korábbi filmje a Like a Virgin, és a Foxy Festival. Nem sok olyan része volt ennek a filmnek ami tetszett, talán az eleje érdekes volt, mivel a bully rész után valami egyedit, valami művészibb kidolgozást vártam. Hatalmasat tévedtem. A csattanó a végén meg kifejezetten röhejes.

Rendező: Lee Hae-Young

Szerintem: 3/10

Intruders

Még egy független dél-koreai film, ami teljesen levett a lábamról. Komolyan, ezentúl már csak ilyeneket kell néznem, és egyből visszajön a hitem. A film szerkezete, minősége teljes mértékben felveszi a versenyt bármelyik nyugati, amerikai filmmel. Néha olyan érzésem is volt, mintha egy Quentin Tarantino vagy Roman Polanski filmet néznék, de akár megemlíthetném Kim Jee-Woont is. Nagyon helyén volt a rendezés, amin mondjuk nem különösebben lepődtem meg, hisz a rendező előző munkája a kiváló Daytime Drinking volt, ami szintén hasonló hangulatot árasztott magából, már csak a téli táj miatt is(elvileg ugyanebben a városban is forgatták mindkét filmet). Kamerabeállítások, operatőri munka szinte tökéletes, néhol olyan szögekből látunk egyes jelenetet, hogy egyből lejön ez nem a cukormázas nagy költségvetésű sablonokra épülő, teljes mértékben ötlettelen brigádtól származik, hanem igen komoly munka (és tudás, filmszeretet) előzte meg a film létrejöttét. A kezdeti jelenetek ugyan egyáltalán nem árulkodnak semmiféle különlegességről. Egy ismeretlen, kicsit introvertált szöuli fickó vidékre, a hegyek felé utazik egy haverja faházába, hogy egy kicsit egyedül legyen és a munkájára tudjon koncentrálni(feltehetően író). Odafelé menet egy furcsa, lecsúszott fickóval találkozik, aki épp nemrég szabadult a börtönből. Főszereplőnkre eléggé ráakaszkodik, de sikerül leráznia, így meg is érkezik a hegyekbe, az erdő mélyére, ahol aztán szintén furcsa fickókkal találja magát szembe. A film ugyan a tipikus ki a rossz fiú, ki a jó fiú, ki a gyilkos kérdésköré épül, de nagyon jól tálalja azt. Egy pillanatig nem voltam biztos abban, hogy ki is áll az egésznek a hátterében. Főszereplő, illetve a legtöbb mellékszereplőre kár lenne fecsérelni a szót, egyáltalán nem rosszak, de semmi kiemelkedőt nem nyújtanak, ellenben Oh Tae-Kyungal, aki valami kegyetlen jól alakítja a lecsúszott, vidéki tuskót. Olyan színészről van szó, akit simán bármelyik komolyabb amerikai társához oda mernék állítani. Végignézve a filmográfiáját ugyan nem sok filmet láttam tőle, de sürgősen pótolni fogom, és nagyon remélem hogy nem hasonló figurát alakít másutt is. A filmet minden koreai filmrajongónak kötelezővé teszem, simán ott a helye a legnagyobb filmek között. A hatalmas pozitív csalódást csak a film végén lévő csattanó árnyékolja be, nagyon koreai lett.

Rendező: Noh Young-Seok

Szerintem: 9/10

The Avian Kind

Egy író évek óta nyomoz eltűnt felesége után, az utazásait és nyomozás eredményeit pedig papírra veti. Itt kapcsolódunk be a történetbe, 15 éve folyik a nyomozás, a férj teljesen elhivatott dolgában, egy szótlan megtört emberről van szó, akit már semmi más nem érdekli, mint hogy végére járjon felesége rejtélyes eltűnésének. A novellái kelendőek, némi hírnévre is szert tett az országban, így rajongója is akad szép számmal. Egyik ilyen elhivatott rajongó csatlakozik a kereséshez azzal előállva, hogy ő talán tudja mi történt a feleséggel. Ilyen furcsa dél-koreai filmet már nagyon rég láttam, pozitív értelemben! Egy független filmről van szó, tehát nem nagyon kellett megfelelni senkinek, ez látszódik is a színészeken, és a film történetén, megvalósításán. A film kezdetekor egy tök semmilyen vidéken játszódó, talán krimi? sablon filmnek indul. Kocsiban utazva négy ember olyan dolgokról beszél, aminek se eleje, se hátulja, valami nyomozásról, eltűnt feleségről hadoválnak, majd a vidéki alkoholista kinézetű főszereplőről kiderül, hogy író, de egészen furcsán áll hozzá a kiadóhoz, és az újabb regény írásához. Majd hirtelen váltással visszamegyünk a múltba - amit szinte észre sem veszünk - ahol egy nő valamiféle gyógyítóhoz igyekszik nagy titoktartás közepette. Komolyan az első fél órában fogalmam sem volt, hogy mit látok, miről is szól az egész, kicsit már ott tartottam, hogy ezt én kikapcsolom. Szerencsére beindult, illetve marha érdekes irányt vett a történet. Totál kiszámíthatatlan, nem lehet tudni hova fog folyni mindez, már-már kicsit izgulva a végkimenetelért. Remekül olvasztja egymásba a múlt és jelen történéseit, úgy hogy mindkét szál izgalmas tud maradni. Az operatőri munka bámulatos, amihez hozzátesz a környezet is ahol forgatták a filmet. Többnyire erdős, sziklás terepen forgatták, egyes jeleneteket havas tájakon, de a piaci helyszínek, komor vidéki falvak is meglehetősen durván néznek ki a képernyőn. Ilyet nagyon ritkán látni dél-koreai filmekben. A rendezőtől hamarosan megnézek egy másik filmet is, mivel nagyon kíváncsi vagyok mit okozott korábban. Két dolog nagyon nem tetszett, az egyik a már említett lassú, érthetetlen indítás, a másik pedig hogy nem igazán van értelmes vége. Vagy csak talán túl művészire sikeredett, amihez én kevés vagyok.

Rendező: Shin Youn-Shick

Szerintem: 7/10

Journey to the Shore

Soha nem tudtam a filmeket kritikus szemmel nézni. Persze tudom külön értékelni az operatőri munkát, a rendezést, színészi játékot, de mindig is a végső benyomás, a film egésze az ami alapján véleményt nyilvánítok egy filmről. E felfogásnak az eredménye is ennek a filmnek a lesújtó értékelése. Nem tetszett. Szép képeket tár elénk, jól illik hozzá a zene, két baromi jó színész szerepel benne, de  mint film kifejezetten pocséknak tartom. Értelmetlen, sehova nem tart,  a kisebb sztorikkal semmit nem mond el, a végeredmény is mehh kategória. Mizuki férje három évvel ezelőtt szó nélkül lelépett, majd hirtelen egyik este megjelenik. Egy utazásra invitálja feleséget, ami alatt meglátogatják azokat a helyeket, ahol az elmúlt években járt, és embereket, akik befogadták arra a kis időre, amíg ott tartózkodott. A film alatt felesége személyében megismerjük ezeket az embereket, azoknak történeteit, némi tanulsággal záródva. Bevallom Fukatsu Eri miatt néztem meg, egyik kedvenc japán színésznőm, és mi tagadás, az egyik legszebb is számomra. Tökéleteset alakít, mint minden filmben, ezzel nem is volt baj, ahogy Asano Tadanobuval sem, akit szintén nagyra tartok, akár nemzetközi szinten is. Ám a filmmel mint írtam sokkal inkább, ennyire unalmas, semmitmondó filmet már nagyon rég láttam, pedig egész jól indult az első "állomásig", ahol is teljes érdektelenségbe fulladt. Érdekes, hogy a rendező korábbi filmje a Penance mennyire tetszett, ugyanakkor a Pulse-t, nagyjából ugyanerre a szintre lőttem be. Mindegy is, Fukatsu Eri végett bármilyen filmet képes vagyok megnézni.

Rendező: Kurosawa Kiyoshi

Szerintem: 4/10

The Beauty Inside

Woo-Jin minden reggel mikor felébred, egy másik emberré változik át, nővé, férfivá, gyerekké, öreggé, kövérré, csúnyává, jóképűvé. Két ember tud erről, az anyja, és a legjobb barátja. 18 éves korában történt meg az első átváltozás, így ki kellett hagyni az iskolát, és olyan munkát választani, ahol nem fut össze minden nap emberekkel. Az évek telnek, és haverjával egy asztalos vállalkozást indítanak, és ennek kapcsán ismerkedik össze egy lánnyal. Sok-sok éve nem láttam ilyen jó dél-koreai filmet! Már teljesen elvesztettem a hitemet a koreaiakban, erre egy első filmes rendező előrukkol egy majdhogynem tökéletes romantikus filmmel. Simán oda tenném a My Sassy Girl vagy a Classic darab mellé, amik jócskán több mint 10 éves alkotások. Ennyit kellett várni, ez van. Ami már az elején tetszett a filmben, hogy nem ugrik rögtön fejest a romantikázásba. Bemutatja a főszereplőt, mindennapi életét, előnyeit és hátrányait a "betegségének", sokáig csak a narrátort hallgatjuk, illetve kellő időt fektetnek a vállalkozás bemutatására, ami feleslegesnek is lehetne mondani, de itt egyáltalán nem az. Egy álmosító, melankolikus hangulat járja körbe az egész filmet, amit egy esős délután betakarózva csak még jobban felerősít. Maga a randik, az ismerkedés bámulatosan szépen van tálalva, marha jól felépítve, és a főszereplő betegséghez is remekül nyúl, annak minden hátrányával, egy olyan konfliktust teremtve a végén, amire őszintén nem számítottam. Vannak apróbb problémáim a filmmel, mint hogy csak akkor találkozik a lánnyal, mikor jóképű formát ölt, és azok a párbeszédek is inkább hajaznak a mai drámákból vett határtalan nyálasságra, vagy hogy a végén természetesen bekerül a lány a kórházba, hogy a szakítás, majd újra találkozás klisét már ne is említsem. Tényleg kitalálhatnának már valamit, és jó lenne ha párbeszédekben is fejlődne már végre valamit a koreai filmek. Főszereplőt alakító színészek rengetegen vannak, nagy részük még szöveget sem kaptak, ellenben a jóképű változataik annál inkább, akik javarészt szóra sem érdemesek, bármelyik dráma sorozatban megtalálható egy ilyen agyonajnározott tehetségtelen akárki. Viszont 5-10 perc erejéig egyik kedvenc feltörekvő fiatal színésznőm is feltűnik, Chun Woo-Hee, aki színészi alakításával is messze kitűnik a mezőnyből, már nagyon várom a következő olyan filmet amiben ő lesz a főszereplő. A másik főszereplőt Han Hyo-Joo alakítja, akire egy szavam nem lehet, talán csak annyi, hogy túlságosan hasonló karaktert alakít minden filmben, ezáltal számomra nem egyértelmű a színészi tehetsége, mindenesetre itt egy nagyon szerethető karaktert hoz, ami bőven elég is ebbe a sztoriba. Zárószóként, aki csak egy kicsit is szereti a romantikus filmeket, vagy a koreai filmeket azoknak kötelező ez a darab!

Rendező: Baek Jong-Yeol

Szerintem: 10/10

Fish on Land

Egy titokzatos középkorú férfi autójában ülve emlékszik vissza egy furcsa sztorira, ami a 90-es években történt meg vele. Egyetemista korában egy nyáron bicikli túrára indult Tokióból vidékre, ám egy este az úton balesetet szenvedett, a sofőr mivel helybéli volt, így elvitte őt a legközelebbi House 475 nevű fogadóba, ahol összeismerkedett egy gyönyörű nővel, és egy furcsa, szótlan figurával. Ebben a fogadóban töltött pár hét örökké megváltoztatta az életét, és a világról alkotott képét. Maga a cselekmény lassú, és nem történik más, mint végigkísérjük Moriyama Mirai által játszott, csak "utazónak" nevezett karakter mindennapjait. Eleinte teljesen kusza a történet, nem nagyon érteni mi történik, egy teljesen átlagos filmnek indul, ahol családi és magánéleti problémákkal küszködő embereket láthatunk, becsöppen a képbe egy zenekar, egy gengszter kinézetű alak, a fogadóban eltöltött esték egy teljesen átlagos vidékről szóló tucat Japán filmet mutat be. Majd teljesen összekeveredik a múlt és jelen, ami számomra egy ideig teljesen követhetetlen volt, ráadásul a jelenben is történnek olyan jelenetek, amik nagyon hasonlítanak a múltbélire. Ezalatt kerül a képbe Nishijima Hidetoshi által  alakított abszolút beteg karakter, a szótlan, rideg, kifejezéstelen arcú, ám békés Seiji, és "barátnője" Shoko. Valahogy érezni, hogy nincs velük minden rendben, pláne Seijivel, és gyakorlatilag az ő bánatát, életfilozófiáját fogjuk az "utazó" által megérteni. Remek hangulat árad a filmből, nagyon profi a rendezői és operatőri munka, a zenék olyan jól illenek a jelenetekhez, hogy ehhez foghatót már nagyon rég nem tapasztaltam filmben, a kezdetben kissé zavaros vágások, és sztorivezetés szép lassan letisztul, de akkor mégis miért ilyen gyenge az értékelésem? A főszereplő, Seiji miatt. Még egy ilyen depressziós, szomorú, magányos karaktert nem láttam filmben, az életfelfogása, a dolgokhoz való hozzáállása olyannyira taszít minden szempontból, hogy folyamatosan zavart, dühített minden egyes megszólalása. Soha nem fordult még velem elő az, hogy egy karakter miatt nem tudtam volna élvezni egy filmet, itt mégis ez a helyzet. Pedig mennyire rohadt jó a rendezés!

Szerintem: 6/10

Rendező: Iseya Yusuke

The Mermaid

Stephen Chow az egyik kedvenc rendezőm, és színészem. Gyakorlatilag a Journey to the West kívül az összes filmet láttam amiben szerepelt, vagy rendezett. Ha vígjáték, akkor Stephen Chow, ha röhögni akarok Stephen Chow, ha valakinek elakarom magyarázni, hogy milyen is az igazi hongkongi, kínai humor, akkor Stephen Chow. Emlékszem gyerekként láttam a tévében a Sixty Million Dollar Mant, azaz magyar fordításban Terminátor 33 1/3. Már akkor imádtam ezt a fajta humor, majd mikor lett internet otthon, és felfedeztem mennyi filmben is játszott, azonnal elkezdtem nézni, és az egyik legnagyobb filmes ikonná vált számomra. Hanyatlását én valahová a Tricky Master köré tenném, ez volt az utolsó olyan filmje ami még mondhatni a hazai közönségnek és a kemény magnak szólt. És bár a Shaolin Soccer, és a Kung Fu Hustle kifogástalanul jó filmnek tartok, mégis már hiányzott belőle az a bizonyos tűz, hangulat, ami az elődökből. A CJ7 részemről pedig teljes szákutca volt, egy kedves gyerekfilm, de nem több, tulajdonképpen egyáltalán nem emlékszem belőle semmire. Három évet kellett várni az új filmjére (nekem nyolcat), ami számomra nagyon vegyes érzéseket keltett. Először is minden olyan dolog megtalálható benne, amit utálok a mai kínai vígjátékokban. Plasztikázott, műmellű cicababák, gusztustalanul agyonsminkelve és kifehérítve, dúsgazdag idióták luxusautókkal, nevetséges ruhákban, flegmán affektálva, a végén valami baromi felszínes tanulsággal zárva. Sajnos ez itt is ugyanúgy megtalálható, és egyáltalán nem jött át, hogy ez egy kifigurázás lenne, vagy egy fricska a mai kínai filmiparnak. Ott van mindjárt a főszereplőnő Jelly Lin. Élete első filmes szereplése, ami meg is látszik, semmilyen előképzettséggel nem rendelkezik, modell, gondolom kellett egy "szépség", volt hátszele is, de hogy egy ilyen nagyszabású filmben főszerepet kapjon, az azért durva. Színészkedésnek még csak a halvány szikráját sem véltem felfedezni, végig ugyanazt a buta fejet adja, zéró érzelemmel. Az arca kicsit Shu Qi és Jun Ji-Hyunra emlékeztetett. A férfi főszereplő, Deng Zhao már egy sokkal pozitívabb élmény volt, az elején egy teljesen ellenszenves dúsgazdag bunkót ismerhetünk meg személyében, de aztán valamennyire kibontakozik a karaktere és szerethetővé válik. Két mellékszereplő, Kitty Zhang az üresfejű műmellű számító ribanc, nagyjából ennyi a karaktere, és Show Lou, a polip aki talán a film legjobb, legviccesebb karaktere. Mindezek mellett a problémáim a filmmel, hogy én ezt már láttam valahol, igen, mintha a mester fogta volna és néhány jelenetet, sablont összeollózott volna korábbi filmjeiből, ehhez pedig hozzáfoltozta a romantikus vígjátékok legklisésebb elemét a "csaj nem jár egyedül" formulát, mindehhez még odavágott némi giccses természetvédő maszlagot(aminek fontossága nem elhanyagolható, ugyanakkor nagyon geil volt az egész, már-már az ember pofájába nyomták). A hab a tortán már csak a CGI volt. Általában ázsiai filmeknél nem zavar a gagyi CGI, de itt eszméletlenül kilógott. A polip csápjain kívül borzalmas volt az egész, kicsit úgy éreztem mintha szándékos is lett volna. És akkor itt jön az a rész, ami miatt vegyesek az érzéseim. Mert lehet az is volt, ahogy a színészek kiválasztása a filmre, az egysíkú karakterek, és klisés sztori is mind direkt volt. Idáig azonban nem merészkednék el, értem én Stephen Chow humorát, tudom hogy nem kellett volna ide csilli villi effektek, és a sellők repülése vicces is tud lenni, de nekem egyáltalán nem jött át. Még a több mint 10 éves Kungfu Hustleben is mintha jobbra emlékeznék. Ami viszont megmentette a filmet az a Stephen Chow hangulat, a történet abszurd tálalása, az éneklések, a karakterek végletekben való ábrázolása, hogy egy sellő gördeszkán közlekedik, a gazdagok eszméletlen pénzszórása, és az egyéb apróbb jelenetek ami ő rá jellemzők(és Wong Jingre). Viszont ez nem tudta megmenteni a filmet attól, hogy teljesen feledésbe merüljön egy nap alatt. Egyetlen egy vicces jelenetre emlékszem, a rendőrörsösre, meg talán azokra amikben a polip szerepel, és a film elején a buli előtti jelenet az ami nagyon Chowra hajaz. Mindezek ellenére még mindig az egyik legviccesebb, legjobban összerakott kínai vígjáték az utóbbi évekből, ami valahol nagyon szomorú...

Rendező: Stephen Chow

Szerintem: 7/10

Bakuman

Moritaka bár imád és tud is rajzolni, nagybátyja halála mélyen érintette őt, ezért nem is szeretné a pályafutását mangaként folytatni. Megfogadja, hogy rendesen tanul és irodai dolgozó lesz belőle. Ez az "álom" akkor szerte is foszlik mikor beleszeret egy lányba, aki közli vele hogy csak akkor lehetnek együtt, ha mind a ketten elérnek valamit az életben, tehetségüket felhasználva. Akito osztálytársával elhatározzák, hogy mangakák lesznek, és célul a Shonen Jumpban való szereplést tűzik ki célul. Tipikus zero to hero film, annak minden sablonjával, klisés karaktereivel. Semmi olyan nincs benne, amit már korábban nem láttam volna ezerszer hasonló Japán filmben, vagy akár animében. Színészek jellegtelenek, számomra különösen idegesítő volt Satoh Takeru játéka, volt egy adott karakter amit el kellett volna játszania, de az unottság, és a színészi tehetség hiányát láttam csak rajta. Kár, a Beckben egész jó volt. Másik főszereplőt alakító Kamiki Ryunosuke valamivel jobb volt, bár nálam már a The Kirishima Thingben bizonyított, viszont a karakterében nem sok potenciál rejlett, csupán egy izgága középiskolás srácot kellett alakítania, lányos arcberendezése még mindig megvan így 23 évesen, ami néha kicsit zavaró is volt, nem tudtam komolyan venni ebben a szerepben. Forgatókönyv, rendezés, operatőri munka mind azt jelzi, hogy ez egy szépen átgondolt, nagy vászonra tervezett film, ugyanakkor nem tudott kitűnni a műfajából. A mangakák életét viszont jól bemutatta, meg hogy egyáltalán milyen erőfeszítés árán lehet az ember sikeres, elismert "rajzoló". Rendezőtől a Moteki nagyon tetszett! Aki szereti a témát, és a műfajt annak ajánlatos megnézni, én már úgy érzem egy kicsit túljárattam, talán egy életre is elég volt.

Rendező: Hitoshi One

Szerintem: 6/10

Hooked on You

27 éves Miu a Fortune piacon dolgozik halárusként, a szerencsejáték és sex függő függő apjával, esténként pedig a maradékból főz vacsorát a mozgó büféjében. Minden idejét a munkának szenteli, hogy minél előbb kitudja fizetni apja tartozását, és kilépjen ebből a mókuskerékből, a jobb karrierért és egzisztenciális létért, arról nem is beszélve hogy férjet sem az őt körülvevő alacsony osztályból szeretne. A piacon dolgozó másik halárus sráccal folyamatosan egymás üzletét bojkottálják, ami odáig fajul hogy egyszer csak barátok lesznek, és talán valami komolyabb is kialakul közöttük. 1997-től 2007-ig játszódik a film, és meglepően jól bemutatta az ezekre az időszakokra jellemző hangulatot. Nagyjából az egész film olyan, mintha a millenium körül jelent volna meg, legalábbis engem az abban az időszakban készült romantikus filmekre emlékeztet. A film kezdete egy kissé zavaros, hirtelen vágások vannak, kicsit elvannak sietve azok a lényegi részek, amik bemutatnák, hogy mikor és hogyan lett Miuból halárus, illetve Fishmannal való háború is hogyan kezdődött, miért is utálják ennyire egymást, azon kívül, hogy mindketten halat árulnak, szimplán csak becsöppenünk egy munkanapjukba. Mégis a film első fele az ami nagyon hangulatos, ahogy bemutatja az árusok, elsősorban a két főszereplő gondolatait, napi rutinját. Esténként közös kajálások, ivászatok, beszélgetések, egyáltalán nem szörnyű módon van ábrázolva ez a szakma, mégis Miu karaktere erre van végig beállítva, hogy minél előbb szabaduljon innen. Nem lövök le semmit, ha azt mondom sikerül neki, de milyen áron? Vajon megérte a csillogás? A film végén kiderül, és nagyon jó tanulságot vonhatunk le belőle, ez rendkívüli módon tetszett. Ami viszont nem tetszett, hogy túl rövid a film, nincs jól kibontva abban az egy órában a piaci élet, annak is minden eleme túl műanyag, túl színpadias, és ami ezek után a részek után jön, az totál érdektelenségbe torkollik, én szó szerint bealudtam rajta, és úgy kellett visszaléptetnem arra a jelenetre, amire még emlékeztem. A fényképezés, és az operatőri munka nagyon gyatra, ami túlzottan nem érdekelne, mert a kedvenc filmjeim nagy része mint amatőr, de itt a díszletek, a helyszín sem tudott egy pluszt adni, olyan álmosító, homályos az egész(nem a videó minősége miatt). Az egyik főszerepben Miriam Yeung játszik, akit egy nagyon jó színésznőnek tartok, itt is nagyon átérződik a játéka, ugyanakkor számomra valamiért soha nem volt szimpatikus, lehet több filmet kellene tőle néznem. Másik fontos szereplő, Eason Chan, akit ezen az alakításán kívül még a Tiramisuban láttam, bár elég sok mellékszerepeket játszik, de mindenképpen felkerült a listámra. Rendező túl sok filmet nem készített, egy sem indította be a fantáziámat, hogy megnézném. Viszont ez a film nézős, még ha sokszor igencsak leül, mint az iszap.

Rendező: Wing-Cheong Law

Szerintem: 7/10

Leaving on the 15th Spring

Okinawa egyik szigetén nincs középiskola, ezért a tinédzserek a 15. életévükben el kell hagyniuk a szigetvilágot a továbbtanulás érdekében. Miyoshi Ayaka által alakított lány szemszögéből követhetjük végig, milyen is az elszakadás a szülőföldtől, családtól, barátoktól. Egy olyan igazi vidéki, szép képekkel operáló tinédzserfilmet vártam, de még egy esős szombati délután sem tudta azt elérni, hogy berántson a film. Két részletben sikerült megnéznem, a végső jeleneteket, a zenés előadást már fészkelődve kezemben az egérrel tudtam csak kibírni. Nem egy rossz filmről van szó, remek a fényképezés, szépek a tájak, gyönyörű zene szól végig, de semmilyen hangulatot nem tudott bennem felébreszteni, és a karakterek is teljesen érdektelenek voltak számomra. Nem tudtam hova tenni a szerelmi szálat, a miértjét, hogyan alakul ki kettőjük között egyáltalán szimpátia, csak azt látom, hogy már a lány hajóval rögtön elakar utazni a másik szigetre, ahol a fiú lakik, mindezt annyival elintézve, hogy pár másodperc erejéig látunk néhány levelet a fiútól egy ládikában összegyűjtve. Vagy a családi problémák, miért élnek külön a szülők, pontosan miért is akarnak elválni, mit akar egyáltalán a két fél. A nővér és férje közötti konfliktusról nem is beszélve. Fenn állnak a problémák, gyakorlatilag erre épül a film, de semmit nem magyaráznak el benne, csak úgy vannak a levegőben, borzasztóan rossz a forgatókönyv. A rendezőnek ugyanebben az évben jelent meg egy másik filmje, az Enoshima Prism, ami messzemenően minden szempontból jobb volt. Tehát ez alapján nem temetném a rendezőt, de egy ideig mindenképpen parkolópályára teszem. Lehet az értékelésemben az is közrejátszott, hogy mostanság túljárattam ezt a műfajt, egy darabig igyekszem kerülni.

Rendező: Yoshida Yasuhiro

Szerintem 5/10