The Wandering Earth

Nagy scifi rajongó vagyok, imádok a könyveket is, viszont eddig nem olvastam egy regényét sem Cixin Liu-nak, pedig a Háromtest problémáról elég pozitívak a beszámolok. Nos, ezután lehet hogy nem nagyon akarok tőle olvasni bármit is, vagy majd az örökké tartó listám végére helyezem. Már az alap helyzetet egy irtózatos nagy baromságnak tartom. Kimúlóban a nap, és ezért el kell hagyni a naprendszerünket egy új után kutatva. Mindezt úgy, hogy nem űrhajóval szállítjuk az embereket, hanem magát a földet költöztetjük arrébb, a bolygó különböző helyein elhelyezett  reaktorokkal, hajtóművekkel, és mintegy hatalmas űrbázis halad kifelé a galaxisunkból. Föld felett már minden szétfagyott, csak munkások dolgoznak a hajtóművel környékén, az emberiség a föld alatt él. Nem gondolom azt, hogy egy scifinek hihetőnek kell lennie, sokszor eltudok tekintene a butaságokon, ráadásul sem fizikus, sem tudós nem vagyok, de ez már tényleg befogadhatatlanul nagy marhaság. Főleg ami a végén elhangzik, hogy több ezer évet fognak így utazni, míg a céljukat elérik. Mi lesz addig az emberiségből? Pláne a föld alatt? Na mindegy, jöjjön néhány pozitívum. Voltak jelenetek amik egészen pazarul néztek ki. Ugyan a föld alatt keveset játszódik a film, de már-már Blade Runner szintű cyberpunk világ rajzolódott ki, amit szívesen néztem volna még tovább. Jupiter is jól festett, a föld körül keringő űrbázis, illetve az űrben játszódó jelenetek is. Tényleg Ázsiából a kínaikat az egyedüliek akik már-már Hollywoodhoz szintű látványt, CGI-t tudnak a vászonra vinni. Viszont ez baromira kevés. Buta karakterek, gyenge színészi játék, banális párbeszédek, és ami leginkább zavart, hogy olyan szinten tud unalmas lenni, hogy már rendesen szenvedtem, így is csak két részletben tudtam végignézni. Rengeteg jelenet játszódik ilyen utasszállító kamionokban, és ott kéne izgulnom, hogy vajon leesnek-e a mélybe, összezúzza őket egy összeeső épület, vagy éppen melyikük szúrja ki a másiknak a szemét. Ez a szőke félvér karakter is borzasztóan ütni való volt, igazi comic relif karakter a legrosszabb fajtából. Igazából nem működött ebben a filmben semmi sem. Nem is ajánlom senkinek, mert ez tényleg kidobott 2 óra az életedből.

Rendező: Frant Gwo
Szerintem: 4/10

The Story of Pupu

Mikor az emberektől azt hallom, hogy ők azért nem néznek Japán filmeket, mert furcsák és bizarok, mindig érthetetlenül állok a kijelentés előtt, hisz megannyi normális, a nyugati ember számára is befogadható Japán filmet láttam már. Sőt, nagy részük szerintem mind ilyen, csak a belezős, gusztustalan filmek kapnak nagyobb hangot a médiába. Nos, ez se nem belezős, ne nem ömlik szökőkútként belőle a vér, de hogy érthetetlen, normális emberre nem jellemző cselekedettekkel van teli, annyi szent. Két csaj elindul egy road tripre és mindenféle különös helyzetekben találják magukat. Bár igazából leginkább ők a legkülönösebbek, hisz olyannyira furcsán, érthetetlenül viselkednek, hogy diliházban a helyük. Művészfilm a javából, ami ugyan nem teljesen érthetetlen, hisz van mögötte egy normális történet is, csak ki kell bogozni. Milyen jeleneteket tartalmaz ez a alig 80 perces film? Megunják a csecsemőt és a semmi közén egy babakocsiban legurítják a dombról, mondván majd az állatok felnevelik, miközben ujjonganak. Vak bérgyilkos autót vezet, tisztában van a fegyvere és a golyók súlyával, azonban legjobb haverja egy szarvasbogár rámászik a pisztolyra, ami pont ugyanakkora tömeggel bír, mint 6 töltény. Két főszereplőnőnket egy bizonyos TrunkMan húzza ki mindig a csávából, aki szorult helyzetben a csomagtartóból lép elő talpig alufóliába csomagolva, angolul beszélve, és mesterlövészeket megszégyenítő lövéssel végez az ellenfelekkel. Nem normálatlan a film, és úgy fél óra után teljesen elvesztett, már csak nagyon nehezen tudtam odafigyelni éppen mi is történik. Kétségkívül a képi világa nagyon egyedi, és vannak benne merész ötletek, de ez még nem menti meg attól, hogy egy borzasztóan unalmas film.

Rendező: Kensaku Watanabe
Szerintem: 4/10

Au revoir l' ete

Noriko két hetet a rokonoknál tölt vidéken. Nyáron. Ennyiből szerintem már leszűrhető egy Japán filmnél, hogy mire is kell számítani. Talán annyit hagytam ki a számításból, hogy független, alacsony költségvetésű film, és igen csak lassú tud lenni. Na nem művészfilm, inkább csak nagy hirtelenjében elkezdődik és csordogál valamerre. Ami igencsak unalmas tud lenni. Nincsenek nagy okfejtések, sem mondanivaló, hétköznap beszélgetéseket hallhatunk, aminek sokszor abszolút nincs semmi értelme, egymás után jönnek úgy a jelenetek, hogy néha értelme sincs nagyon, miért is ez történt. Van hogy épp a jelenet sűrűjébe csöppenünk, bár a sűrűnek lehet nevezni, azt hogy két 18 éves a síneken kóborol és a párbeszédjük közepébe kerülünk. Nem fárasztó, van hogy nagyon kellemes képi világot áraszt magából, pláne hogy a Japán nyár egyszerűen utánozhatatlan, néha azt hinné az ember, csak abban az országban létezik az igazi nyári hangulat. És a 4:3-as képarány ellenében(amit nehéz megszokni) néhol igencsak szép képeket, kamerabeállításokat láthatunk, még úgyis, hogy nem éppen egy csúcsminőségű kamerával vehették fel. Viszonylag ismert színészekkel operál a film, Fumi Nikaido, Mayu Tsuruta, Kanji Furutachi, Kiki Sugino, de az alakításuk teljes mértékben felejtős. Néhol már eléggé mesterkélten hat, mintha egy szappanoperába csöppennénk, máskor meg van hogy olyannyira hiteles az egész, hogy el is felejtem egy filmet nézek, és nem a valóságban hallok egy élő párbeszédet. Szóval inkább a kettősség jelzi, és nem csak a színészi játékot, hanem az egész filmet. Úgy érzem lehetett volna ez sokkal jobb, ha jobban ráfekszenek a sztorira, kicsit mozgalmasabbá teszik, és úgy fél órával rövidebbre. Az ilyen lassú filmeket totál fölöslegesen készítik 80-90 percnél hosszabbra. A mondanivaló, a hangulat ennyi idő alatt is simán átjönne, csak nem unná halálra az ember magát. Ettől eltekintve simán kíváncsi vagyok a rendező további filmjeire is. Egyet még biztosan megnézek a közeljövőben.

Rendező: Koji Fukada
Szerintem: 6/10

Forget Me Not

Kezdhetném azzal, hogy minden úgy indul, mint bármelyik Japán tinédzserfilmben, de ez nem teljesen fedné a valóságot. Már az első 5-10 percben meg van az alapszituáció, harmadéves főhősünk véletlenszerűen összefut több alkalommal is egy titokzatos lánnyal, aki a harmadik találkozójuk után megígérteti vele, hogy soha ne felejtse el őt. Főszereplőnk pedig les értetlenül, ám a Japán filmeken edzett néző hamar kitalálhatja, hogy mi is lesz itt a csavar, nem is nagyon árul zsákbamacskát a film. A titokzatos lány bárkivel találkozik, az pár óra elteltével megfeledkezik róla, bizony még az osztálytársak, tanárok sem tudják, hogy létezik, pedig velük tölti a napokat. Talán klisésen hangzik, de ilyen az mikor a megvalósítás, és a jó rendezői munka eltudja mindezt feledtetni velünk. Először is nem esik abba a csapdába, hogy el van nyújtva, röpke másfél órás a film(ettől többnek egy tinédzserfilmnek sincs szüksége), másodszor nincs rózsaszín szirup a filmen és egyéb más műanyag szűrű. Nagyon szépen tud kinézni, főleg egy visszatérő helyszín még a film elejéről, ahogy egy dombtetőről rálátunk az egész városra. Mellesleg vidéken játszódik, és baromira jó helyszíneket láthatunk, tényleg úgy érződik, mintha minden egyes helyszín gondosan ki lett volna válogatva. Néha azon kaptam magam, hogy igen kellemes dallamok is felcsendülnek a film alatt, ami azért a műfajtól nagy szó, hisz általában valami jellegtelen hegedűszólamot szoktak használni némi zongorajátékkal vegyítve. Mégis amiért nem untam a filmet az a kiváló rendezés és forgatókönyv. Végig folyamatos, nincsenek fölösleges jelenetek, szépen építkezik a film, még ha maga a sztori nem is egy nagy szám. Színészekkel sem volt gondom, igaz eléggé jellegtelenek, azonban egyáltalán nem idegesítőek. Akari Hayimát egyre jobban kedvelem, jól mutat a vásznon, bár azóta semmi érdemleges filmben nem kapott szerepet. Idén lesz egy vígjátékban főszereplő, de az sem túlzottan érdekes. Abszolút ajánlós, főleg akik szeretik a tinédzserfilmeket.

Rendező: Kei Horie
Szerintem: 8/10

Lights of Kyoto

Rövidfilm, alig több min 1 óra, Kyotoban játszódik, tinédzserekről szól, szóval instant nézős volt. Már csak utána nézni felejtettem el, hiszen ez is csak egy manga adaptáció. Ami ugyan nem látszódik meg rajta, nincs tv filmes jellege, animés cukormáz sem lengi körbe, ugyanakkor sztori sem nagyon. Az alapfelállás rém egyszerű, főszereplőnk Kyotoban él és jár középiskolába, épp a nyári szünet közeledik, haverjával tengetik az unalmas napjaikat suli után, és amióta csak az eszét tudja reménytelenül szerelmes egyik osztálytársnőjébe. A város feelingjét remekül visszaadja ez a film, már az a pár jelenet ami Kyoto utcáin vettek fel, és nem egy iskolában, vagy a szülői házban, jó érzés volt újra látni tévéképernyőn azt, amit már egyszer élőben is átélhettem. A nyári hőséget, a közelgő nyári szünetet, a kabócák sírásával együtt, nagyon jól visszaadta azt a bizonyos hangulatot. És nagyjából ennyi is a pozitívum. Kevés párbeszéd van benne, 1-2 beállítástól eltekintve hót középszerű a képi világ, és a történet is csak úgy van a levegőben, mintha nem nagyon történne semmi. Folyóban játszadozó srácok, suliban dolgozatírás, esti utcai képek, egy néhány szerelmes jelenet, verekedés az esőben, és tulajdonképpen ennyi a film, nem áll össze az egésszé. Kicsit mintha művészi filmet próbált volna készíteni a rendező, de nagyon nem jött össze. Hirtelenjében az April Story jutott eszembe, ami a kedvenc rövidfilmem, és baromira erős hangulatot áraszt magából. Sajnálatos módon ez még a lába nyomába sem ér, nyugodtan kihagyható darab, mert még igazán színészi játék sem igazán van benne.
Szerintem: 4/10

2018 toplista

Ha a 2017-es évet rém gyengének ítéltem, akkor erre nem tudom mit írhatnék, talán azt hogy az évtized legrosszabb éve volt ez. Soha nem néztem még ilyen kevés ázsiai filmet, mivel alig mozgatta meg bármi is fantáziámat. Hiába jártam Japánban moziban, és két filmet is megnéztem a Shoplifters és a Mirai No Mirai személyében, az sem tudta beindítani a lelkesedésem a keleti filmek irányába. Dél-koreai filmeket teljes mértékben száműztem, nem akarok többé egy darabot sem megnézni, túl sok időt pazaroltam rájuk, és évről évre elviselhetetlenebb darabokat gyártanak. Egyre több a tehetségtelen fiatal színész, az öregek sztárolását meg már túltolják, és minden nagyobb filmben ugyanazokat a neveket látni. Arról nem is beszélve, hogy besokaltam a túljátszott színészi játékuktól. 10 éve még imádtam, és eredetiek voltak, 2004 körül marha jó filmeket készítettek, és élvezet volt őket felfedezni, de manapság már semmi újat nem tudnak mutatni. Egyre inkább az a érzésem a filmek kapcsán, hogy valami nagy költségvetésű dráma sorozatot néznék, olyan szintűre züllesztették a színészi játékot. Egyetlen film az elmúlt évekből amire pozitívan tudok gondolni és nagyon meg is maradt a fejemben, az a The Wailing. Elengedtem az egészet, egy korszak véget ért, max akkor fogok megnézni tőlük 1-1 filmet, ha valami olyan nagyszabású és olyan visszhanggal fog rendelkezni, mint az előbb említett Na Hong-Jin film. Ugyanez igaz a kínai filmgyártásra. Ugyan ellehet még kapni 1-2 jó darabot, viszont arra meg nem szánom az időmet, hogy keresgéljek, szűrjek, és beszívjak jó pár gagyi filmet. Régen, mikor a 80-90-es évek klasszikusait néztem, daráltam a filmográfiákat, az eszméletlen érzés volt, marhára élveztem, de ezek az idők már elmúltak, vígjátékok olyan szintre süllyedtek, mint az amerikaiaknál, és már az akció filmeknek sincs semmilyen hangulatuk. Azért még néha eljut az emberhez 1-2 régi kimaradt klasszikus, csak már nincs meg bennem az a gyermeki lelkesedés a 80-as évek hongkongja iránt, inkább újra nézem a kedvenceket, mintsem keresgéljek és véletlenszerűen megnézzek valami ismeretlen szart. Szóval ennyit az ázsiai filmekről, a Japán mozit nem fogom magára hagyni, még mindig imádom, és nem érzem úgy hogy rosszabb filmeket rendeznének, vagy tehetségtelen sorozat színészeket nyomnának. Évről évre fedezek fel jobbnál jobb fiatal színészeket, és van nem egy rendező akire azért még lehet számítani. De a 2018-as év náluk is nagyon gyér lett, ezért sem szerep egy Japán film sem a listámon. Európaiak kezdenek feljönni, nem egy jó darabot láttam tavaly is, és szerencsére ismételten bekerült a listába egy magyar film. A jövőben azt az időt, amit az ázsiai filmekre szántam mindenképpen a európai filmekre szeretném pazarolni, és országokra bontva is szeretnék bogarászni. És igen, az egyetlen magyar film kivételével a listán az összes amerikai, amit kicsit bánok, de hát ez van, hiába egy Utoya, The Guilty, nálam nem tudták megugrani azt a lécet, amit az amerikaiak ismételten hoztak. Talán a csalódás is ez a két film volt, hiszen a kritikákból, beszámolókból kifejezetten nekem való filmek tűntek, és ugyan nem voltak rosszak, de mindkét darab nagyon gyorsan átment rajtam. Ilyen volt a Leave no Trace is. Annihilation kifejezetten nem tetszett, főleg a scifi mivolta végett, de a tavalyi évben megtanultam, hogy az ilyen netflix féle streaming szolgáltatók filmjeitől sokat ne várjak, pláne ha az scifi. A Hereditary sikerét és pozitív kritikáját máig nem értem, fel voltam készülve hogy kissé művészies, kissé beteg és rossz kedvem lesz utána, de nem tudtam megemészteni, időpocsékolásnak könyveltem el. Ráadásul egyáltalán nem féltem rajta, és nem is kísértett a film megnézése után sem. Talán pont a vége az ami tetszett, mert eléggé misztikus és mindfuck volt, amit viszont sokan felhoznak, hogy nem kellett így kellett volna. Mindenesetre érdekel a rendező következő filmje, mert látom benne a potenciált.
Sokáig az Upgrade volt a kedvenc filmem 2018-ból, aminek külön örültem, hisz ismételten az egyik kedvenc műfajomból egy kiváló darab készült el, ráadásul olyan ami végig oda tudott szögezni a film elé, ami nagyon kevés film éri el nálam. Még moziban is fészkelődni szoktam egy idő után, és ránézni a telefonra, hogy mennyi is az idő, viszont itt egyszer csak azt vettem észre, hogy vége a filmnek, és baromira élveztem. Aztán nagy nehezen rávettem magam erre a semmitmondó Under the Silverlake-re, és simán bezsebelte nálam az év filmje díjat. Misztikus, mindfuck, mágikus realizmus, minden ami kell egy nagyon elvont, ám nagyon jó filmhez, az benne van. Andrew Garfieldot egy kiváló színésznek tartom, talán a fiatalok közül az egyik kedvencem, és baromira jól hozta ezt a karaktert. Zenék kiválóak, de amiben tényleg nagyon erős a film az a forgatókönyv, sztori, párbeszédek. Nem volt egy olyan rész, jelenet, mikor tudtam volna, hogy merre is fog kilyukadni az egész, és imádom ezt mikor mindennek van jelentése, mikor a film elején utalnak valamire, ami a végén nyer értelmet. Jelenetek égtek bele az agyamba, ami nálam már elég ahhoz, hogy egy filmet kiválónak tituláljak. Nem mondom azt, hogy még ilyet, mert egyedi, és túl sok mindenhez nem tudnám hasonlítani. Talán egy nyugatias stílusú Murakami Haruki sztorival tudnám az egészet jellemezni. Ami kicsit érdekes, hisz ott van a rengeteg díjat és pozitív kritikát bezsebelt Burning, ami valójában egy Murakami novellából készült, ám én valami kegyetlenül szenvedtem rajta. Simán a tavalyi év legrosszabb film élménye volt, ha ilyen marhaságokat nem számolok, mint egy Aquaman. És ha már képregényfilm, amiket szívből gyűlölök, ennek ellenére a top5-be is bekerült egy animációs film, méghozzá Pókember személyében. Soha nem gondoltam volna, de annyira laza volt, annyira jól fel volt építve a sztori, szerethetőek voltak a karakterek, és mocskosul stílusosra sikeredett az egész, hogy még a megvetésemet a képregények iránt is sikerült félre tennem, és teljes mértékben élvezni tudtam. Biztos vagyok benne, hogy a későbbiekben újra fogom nézni, pláne, hogy blurayen egy alternatív vágás is helyet fog foglalni. Mindenesetre nagyon remélem, hogy ez az év jobb lesz, mint a tavalyi, amire amúgy nem túl sok esélyt látok. Újrafeldolgozások és képregényfilmek tömkelege, nem is nagyon tudnék megemlíteni egy filmet sem, amit várnék. Ezidáig talán az Alita az ami kifejezetten tetszett és helyet kaphat a 2019-es top10-ben. Bár valószínűnek tartom, hogy a jobb filmek, és a rejtett gyöngyszemek majd valamikor év végén fognak beesni.

10. Mission Impossible: Fallout
9. The Endless
8. A Quiet Place
7. Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)
6. Greenbook
5. Spiderman into the Spiderverse
4. Searching
3. A Prayer Before Dawn
2. Upgrade
1. Under the Silverlake

2017 Toplista

Ázsiai filmek terén mindenképpen gyér volt a 2017-es felhozatal. Gyakorlatilag 2 film tudott bekerülni a 10 legjobb film közé. Ám nincs ez másképp a nyugati filmek terén sem. Volt pár erős darab, és meglepő módon a blockbuster filmek is igen jól sikerültek, de ettől eltekintve rém gyenge volt a 2017-es év. Ami meglepett, és egyben büszkeséggel is töltött el, hogy két magyar filmnek is sikerült feljutni a listámra, háta mögött hagyva rengeteg amerikai, európai, és ázsiai filmet is. Utólag döbbentem meg, hogy három netflix film is felkerült, ami már csak azért is érdekes, mert sok esetben nagyon mellé tud nyúlni a netflix, viszont ez a három film nekem nagyon tetszett. Az első helyezettet pedig nagyon nehéz lett volna letaszítani a trónról. Nem csak a 2017 legjobb filmjének tartom, de úgy az elmúlt 7-8 év legjobb filmjének is, és egyben az egyik legjobb scifi filmjének is. Hatalmas élmény volt megtekinteni a kvázi üres moziteremben. A filmeket nem a magyar megjelenésük alapján válogattam össze, így az olyan nagy nevek, mint a Shape of Water, Ladybird is a 2017-es felhozatalhoz tartoznak. Megsúgom még a top20-ba sem tenném be őket. Legnagyobb csalódás egyértelműen a The Last Jedi volt. Soha ilyen rossz mozis élményem nem volt még. Nem a nézők miatt, hanem a film okozott ekkora traumát. Ezért a díjért még az Alien Covenant versenyezhetett, amivel szintén sikerült egy egész univerzumot tönkre vágni. Legrosszabb film díját pedig a francia Raw vitte el.

10. The Babysitter
9. What Happend to Monday?
8. I Don't Feel at Home in This World Anymore
7. Your Name
6. A Taxi Driver
5. Viszkis
4. Good Time
3. Testről és Lélekről
2. Three Billboards Outside Ebbing, Missouri
1. Blade Runner 2049

A Taxi Driver

Sokat kritizálom a koreai filmeket, ugyanis elnézve az elmúlt pár év filmtermését, néha azt kell mondjam, bizony a 90-es, 2000-es évek eleji magyar filmipar szintjére süllyedtek. Aztán minden évben jön egy kimagasló és pár korrekt indie darab, ami azért árnyalja mindezt, ugyanakkor kétséget kizáróan nagyon sokat romlott a koreai filmművészet. Főképp az új színészek azok, akik egyszerűen félelmetesen rosszak. 2016-os The Wailing után szerencsére nem sokat kellett várni, hogy egy újabb remek film szülessen. Igazából semmi nem adott okot, hogy én ezt a filmet megnézzem. Téma nem érdekelt, külföldi szereplő csakis riadalommal tölt el ázsiai filmekben, és számomra Song Kang-Ho sem akkora név már, mint régen. Mert bizony piszok jó filmekben szerepelt anno, de valahogy a Thirst óta nálam valahogy alább hagyott a lelkesedés, pedig tényleg Dél-Korea egyik legnagyobb színészéről van szó. Az 1980-as Gwangju felkelés idején játszódik a film, főszerepben egy szöuli taxisofőr, akit egy külföldi újságíró jól megfizet, ha elviszi őt Gwangju városába. Természetesen a szűk látókörű taxisofőrt nem érdekli más csak a pénz, így elviszi minden áron a katonákkal körülvett Gwangjuba. Gyakorlatilag minden a helyén van ebben a filmben. Kellőképpen humoros, és egyáltalán nem ripacskodik benne az eleinte együgyű Song Kang-Ho karaktere, itt mutatkozik meg hogy mekkora színész, teljesen elhittem hogy ő bizony egy taxisofőr, dráma egyáltalán nem giccses. Na jó azért van 1-2 jelenet, amit túltoltak, például a végén a teljességgel hihetetlen üldözéses jelenet a taxisokkal, ami nagyon nem is illett oda, és egy jókora plothole az egész. Főszereplőnk egészen kiváló karakterfejlődésen megy keresztül, a felkelés, a harcok hitelesen vannak ábrázolva, 1980-as Dél-Koreát valahogy én is így képzelem el, ami leginkább az utcákból, autókból mutatkozik meg, de maguk a helyszínek is remekül vannak fényképezve. Külföldi színész Thomas Kretschmann tényleg nem csak egy belerángatott fehér karakter, hanem szerepe van, és végig hitelesen játszik, mondhatni ő a második főszereplő. Ami még nagyon tetszett az a film lendületessége, remekül van felépítve, már a kezdetén a szöuli jeleneteknél beszippant a hangulat, és egyáltalán nem ereszt el. Gwangjuba az út is szerintem nem lehet 15 percnél, de rendkívül jól van megoldva. A városba érkezve is szép lassan adagolja az őrületet, ami szép lassan elburjánzik a városban. Ez a film ténylegesen egy kaland, ami elé jó leülni, és egyáltalán nem veszi észre az ember, hogy eltelt az a bő 2 óra. Egyértelműen legjobb 2017-es koreai film, és egyben legjobb ázsiai film is. Még sok ilyet!

Rendező:Jang Hun
Szerintem: 10/10

Along with the Gods: The Two Worlds

2017 legnagyobb bevételt hozó koreai filmje, ami betudható látványfilm mivoltának, hogy egy híres webcomic alapján készült, és gondolom a rengeteg reklám miatt, amit beleöltek. Talán Cha Tae-Hyun főszereplése is rásegített, bár szerintem a filmes szakmában már egyáltalán nem mondható akkora nagyágyúnak. Kicsit meg is lepett, hogy egy ekkora költségvetésű filmbe szerepeltetik. Tény, hogy baromira látványos egy film, Cgi is nagyon rendben van, Japán filmekben még csak megközelítőleg sem látható hasonló, ám hogy olyan jó film legyen, hogy ezeket a számokat megérdemelje? Szerintem egyáltalán nem. Kezdve azzal, hogy baromira hosszú, majd 2,5 órás, ami szinte végig pörög, sok helyszínt bemutatva, ami sokszor ismétli is önmagát, illetve számomra a sztori nem igazán volt elegendő egy filmre. Mert ugyan marhára tetszik az alapötlet, hogy egy tűzoltó meghal, átkerül a túlvilágra, és végig kell mennie a 7 főbűnön, ami mellé még keveredik egy kis melléksztori is. Teljesen jól van kitalálva az egyes próbatételek, olyan mintha egy bíróságon játszanának a jelenetek, ahol a halál angyalai szálnak főszereplőnk védelmébe, kicsit tárgyalótermi drámába átmenve. Ezek a helyszínek és a pokol urai is érdekesek, baromira látványosak, van bennük kreativitás. A földön játszódó sztori ugyan kissé lapos, de mikor felváltva, kapkodva jönnek a jelenetek egymás után, teljesen szétesik, és olykor követhetetlenné válik a cselekmény. Ami viszont a legnagyobb bajom, és úgy érzem, hogy nem feltétlen a film formátumot kellett volna ennek választani, az a egyes bűnök közötti kitöltött űr. A túlvilág úgy néz ki, mintha több száz évet visszamentünk volna az időben, teljesen a történelmi fantasy filmeket idézi, míg a másik szál ugye a jelenkorban játszódik. Ez is kegyetlenül tetszett, hogy a túlvilágon ott van egy tűzoltó figurában bóklászó esetlen figura, míg a való életben a halál angyala fekete ruhában, kezében égő karddal, hatalmas erővel rendelkezve démonokra vadászik. Igen ám, de amint lezajlik az egyes tárgyalások, a karaktereknek el kell utazniuk a következőhöz, aminél nálam folyton arra késztetett, hogy megállítsam a filmet és majd legközelebb folytassam. Totálisan leül, érdektelenné válik, full klisés lesz az egész. Megérkezünk a következő próbatételhez, kicsit felocsúdunk, kapunk egy baromi látványos napjainkban játszódó mellékszálat, amivel párhuzamosan megy a tárgyalás és a nyomozás. Majd mikor ezt eljátssza a film ötször, akkor már igencsak kínlódni tud az ember. Ráadásul a főszereplő öccse behozásánál már nem is igazán értettem, hogy mi történik, jó 10-15 perc kellett hogy felfogjam mi is a lényege, és miért hozták be. Azt gondolom, itt a rendezés volt igencsak gyengécske, hiszen mint nézőnek ennél a filmnél azt kellett volna éreznem, hogy egy óriási kaland részese vagyok. Viszont még így majd egy hetet emésztve is ugyanazon az állásponton vagyok, hogy egy 5-6 órás minisorozatot kellett volna ebből készíteni, ami valószínűleg sohasem jöhetett volna létre, vagy egy olyan rendezőt felfogadni, aki ezt a 2,5 órát egy egész masszává tudta volna gyúrni, és így nem esett volna 5-6 darabra a film. Egyébként az irány nagyon jó. Ennél a filmnél már éreztem azt, hogy más mint a legtöbb koreai film, van benne munka, a humor a helyén van, a harci jelenetek és a Cgi nagyon rendben van, és meglepőmódon egyáltalán nem voltak rossz színészi játékok, sőt Chae Tae-Hyun kívül néha azt éreztem ezek a színészek nem is koreaiak, mert nem volt a játékukban semmi túljátszás. Akár bármelyik nyugati filmben is elfogadható lenne ez a színészi játék. Ugyan nálam valamelyest megbukott ez a film, de remek próbálkozás egy jobb koreai filmipar felé!

Rendező: Kim Yong-Hwa
Szerintem: 7/10

The Werewolf Game: The Beast Side

Utólag jöttem rá, hogy egy hét részes tv film sorozatnak a második részét láttam. Ami mondjuk szinte semmibe sem zavart bele, hiszen mindegyik részben teljesen új szereplőgárda van, és a lényeg ugyanaz. Tinédzserek egy üres apartmanban ébrednek, ahol megkapják az utasítást, hogy minden nap egy adott időpontban ki kell választaniuk a farkast a falulakók közül és azt megölni. Farkas a gyilkos, falusiak az ártatlanok. Elhagyni sem lehet a házat, mivel a nyakukba van építve valami szerkezet, ami azonnal elvágja az artériát, vagy inkább szétrobbantja és azonnal meghal az illető. Kicsit Battle Royalos az egész film. Nagyon alacsony költségvetésű darabról van szó, B kategóriás színészekkel, semmi különleges operatőri munkát és látványt nem kell keresni, néha még egy kicsit kézi kamerás felvételnek is hatott. Ám ezáltal sikerült egy marha jó hangulatot összedobniuk, valahogy a 2000-es évek eleji Japán filmek jutottak eszembe. Tipikus az a film, amit leülsz és el tudsz mélyedni, ahogy a karakterek egyre inkább kiborulnak, szövetkeznek egymással, és próbálják kideríteni, hogy ki is lehet a farkas. A 2 órás filmből úgy az első 60-80 perc tökéletesen működik is, majd aztán teljesen szétesik, követhetetlenné válik, mindenki megőrül, és már semmi következetesség nem lesz a filmben. Egy pontot kirántott, és már abszolút nem tudott érdekelni mi is történik a képernyőn. Felveszi a tipikus japán kliséket, ahogy az addig teljesen normális jó tanuló kiscsajból egyik pillanatról a másikra vérengző gyilkos lesz, amit szinte el is kezd élvezni. Tao Tsuchiya karaktere meg teljesen vállalhatatlan, borzalmasan idegesítő a rock/punk zenét éneklő kemény tinilány, nagyon lerontsa az egész filmet. Kár ezért a filmért, lehetett volna egy korrekt darab is, de így felejtős. Ha vonzódnék a trashért, és lenne elég fölösleges időm, akkor letolnám a további 6 részt, de így viszont esélytelen.

Rendező: Kumasaka Izuru
Szerintem: 5/10