The Silenced

30-as évek végén valami oknál fogva a főszereplő lányt egy internátus iskolába adnak, ami egyfajta szanatórium is. A szégyenlős lány mindennapjait a betegsége mellett, a gonosz osztálytársai is megkeserítik. Valamiért csak egy lány veszi oltalmába, Yeon-Duk akivel jó barátok lesznek, amíg furcsa dolgok nem kezdenek el történni a kollégiumban. Egyáltalán nem számítottam horror filmre, inkább valamilyen csattanóra a végén, misztikus dologban bíztam. Sajnos nem így történet, tipikus természetfeletti kliséhalmaz lett az egészből. A film első fele a terrorizálásról szól a lányok között, ellőve az új gyerek érkezik az iskolába klisét, majd szép sorjában elkezdenek eltünedezni a lányok, főszereplővel különös dolgok történnek, és mivel a Japán megszállás alatt játszódik a film, így nem nehéz kitalálni, hogy valamiféle kísérletek is történnek a háttérben. Park Bo-Young borzasztóan játszik, mint ahogy a másik hasonló életkorban lévő felkapott sztárocska, Park So-Dam is. Az ilyeneknek a szappanoperában, vagy televíziós műsorokban a helyük. De hogy egy kicsit én is gonoszkodjak, talán pont az ilyen filmekben a helyük. Nem is tudom mit vártam egy olyan rendezőtől, akinek két korábbi filmje a Like a Virgin, és a Foxy Festival. Nem sok olyan része volt ennek a filmnek ami tetszett, talán az eleje érdekes volt, mivel a bully rész után valami egyedit, valami művészibb kidolgozást vártam. Hatalmasat tévedtem. A csattanó a végén meg kifejezetten röhejes.

Rendező: Lee Hae-Young

Szerintem: 3/10

Intruders

Még egy független dél-koreai film, ami teljesen levett a lábamról. Komolyan, ezentúl már csak ilyeneket kell néznem, és egyből visszajön a hitem. A film szerkezete, minősége teljes mértékben felveszi a versenyt bármelyik nyugati, amerikai filmmel. Néha olyan érzésem is volt, mintha egy Quentin Tarantino vagy Roman Polanski filmet néznék, de akár megemlíthetném Kim Jee-Woont is. Nagyon helyén volt a rendezés, amin mondjuk nem különösebben lepődtem meg, hisz a rendező előző munkája a kiváló Daytime Drinking volt, ami szintén hasonló hangulatot árasztott magából, már csak a téli táj miatt is(elvileg ugyanebben a városban is forgatták mindkét filmet). Kamerabeállítások, operatőri munka szinte tökéletes, néhol olyan szögekből látunk egyes jelenetet, hogy egyből lejön ez nem a cukormázas nagy költségvetésű sablonokra épülő, teljes mértékben ötlettelen brigádtól származik, hanem igen komoly munka (és tudás, filmszeretet) előzte meg a film létrejöttét. A kezdeti jelenetek ugyan egyáltalán nem árulkodnak semmiféle különlegességről. Egy ismeretlen, kicsit introvertált szöuli fickó vidékre, a hegyek felé utazik egy haverja faházába, hogy egy kicsit egyedül legyen és a munkájára tudjon koncentrálni(feltehetően író). Odafelé menet egy furcsa, lecsúszott fickóval találkozik, aki épp nemrég szabadult a börtönből. Főszereplőnkre eléggé ráakaszkodik, de sikerül leráznia, így meg is érkezik a hegyekbe, az erdő mélyére, ahol aztán szintén furcsa fickókkal találja magát szembe. A film ugyan a tipikus ki a rossz fiú, ki a jó fiú, ki a gyilkos kérdésköré épül, de nagyon jól tálalja azt. Egy pillanatig nem voltam biztos abban, hogy ki is áll az egésznek a hátterében. Főszereplő, illetve a legtöbb mellékszereplőre kár lenne fecsérelni a szót, egyáltalán nem rosszak, de semmi kiemelkedőt nem nyújtanak, ellenben Oh Tae-Kyungal, aki valami kegyetlen jól alakítja a lecsúszott, vidéki tuskót. Olyan színészről van szó, akit simán bármelyik komolyabb amerikai társához oda mernék állítani. Végignézve a filmográfiáját ugyan nem sok filmet láttam tőle, de sürgősen pótolni fogom, és nagyon remélem hogy nem hasonló figurát alakít másutt is. A filmet minden koreai filmrajongónak kötelezővé teszem, simán ott a helye a legnagyobb filmek között. A hatalmas pozitív csalódást csak a film végén lévő csattanó árnyékolja be, nagyon koreai lett.

Rendező: Noh Young-Seok

Szerintem: 9/10

The Avian Kind

Egy író évek óta nyomoz eltűnt felesége után, az utazásait és nyomozás eredményeit pedig papírra veti. Itt kapcsolódunk be a történetbe, 15 éve folyik a nyomozás, a férj teljesen elhivatott dolgában, egy szótlan megtört emberről van szó, akit már semmi más nem érdekli, mint hogy végére járjon felesége rejtélyes eltűnésének. A novellái kelendőek, némi hírnévre is szert tett az országban, így rajongója is akad szép számmal. Egyik ilyen elhivatott rajongó csatlakozik a kereséshez azzal előállva, hogy ő talán tudja mi történt a feleséggel. Ilyen furcsa dél-koreai filmet már nagyon rég láttam, pozitív értelemben! Egy független filmről van szó, tehát nem nagyon kellett megfelelni senkinek, ez látszódik is a színészeken, és a film történetén, megvalósításán. A film kezdetekor egy tök semmilyen vidéken játszódó, talán krimi? sablon filmnek indul. Kocsiban utazva négy ember olyan dolgokról beszél, aminek se eleje, se hátulja, valami nyomozásról, eltűnt feleségről hadoválnak, majd a vidéki alkoholista kinézetű főszereplőről kiderül, hogy író, de egészen furcsán áll hozzá a kiadóhoz, és az újabb regény írásához. Majd hirtelen váltással visszamegyünk a múltba - amit szinte észre sem veszünk - ahol egy nő valamiféle gyógyítóhoz igyekszik nagy titoktartás közepette. Komolyan az első fél órában fogalmam sem volt, hogy mit látok, miről is szól az egész, kicsit már ott tartottam, hogy ezt én kikapcsolom. Szerencsére beindult, illetve marha érdekes irányt vett a történet. Totál kiszámíthatatlan, nem lehet tudni hova fog folyni mindez, már-már kicsit izgulva a végkimenetelért. Remekül olvasztja egymásba a múlt és jelen történéseit, úgy hogy mindkét szál izgalmas tud maradni. Az operatőri munka bámulatos, amihez hozzátesz a környezet is ahol forgatták a filmet. Többnyire erdős, sziklás terepen forgatták, egyes jeleneteket havas tájakon, de a piaci helyszínek, komor vidéki falvak is meglehetősen durván néznek ki a képernyőn. Ilyet nagyon ritkán látni dél-koreai filmekben. A rendezőtől hamarosan megnézek egy másik filmet is, mivel nagyon kíváncsi vagyok mit okozott korábban. Két dolog nagyon nem tetszett, az egyik a már említett lassú, érthetetlen indítás, a másik pedig hogy nem igazán van értelmes vége. Vagy csak talán túl művészire sikeredett, amihez én kevés vagyok.

Rendező: Shin Youn-Shick

Szerintem: 7/10

Journey to the Shore

Soha nem tudtam a filmeket kritikus szemmel nézni. Persze tudom külön értékelni az operatőri munkát, a rendezést, színészi játékot, de mindig is a végső benyomás, a film egésze az ami alapján véleményt nyilvánítok egy filmről. E felfogásnak az eredménye is ennek a filmnek a lesújtó értékelése. Nem tetszett. Szép képeket tár elénk, jól illik hozzá a zene, két baromi jó színész szerepel benne, de  mint film kifejezetten pocséknak tartom. Értelmetlen, sehova nem tart,  a kisebb sztorikkal semmit nem mond el, a végeredmény is mehh kategória. Mizuki férje három évvel ezelőtt szó nélkül lelépett, majd hirtelen egyik este megjelenik. Egy utazásra invitálja feleséget, ami alatt meglátogatják azokat a helyeket, ahol az elmúlt években járt, és embereket, akik befogadták arra a kis időre, amíg ott tartózkodott. A film alatt felesége személyében megismerjük ezeket az embereket, azoknak történeteit, némi tanulsággal záródva. Bevallom Fukatsu Eri miatt néztem meg, egyik kedvenc japán színésznőm, és mi tagadás, az egyik legszebb is számomra. Tökéleteset alakít, mint minden filmben, ezzel nem is volt baj, ahogy Asano Tadanobuval sem, akit szintén nagyra tartok, akár nemzetközi szinten is. Ám a filmmel mint írtam sokkal inkább, ennyire unalmas, semmitmondó filmet már nagyon rég láttam, pedig egész jól indult az első "állomásig", ahol is teljes érdektelenségbe fulladt. Érdekes, hogy a rendező korábbi filmje a Penance mennyire tetszett, ugyanakkor a Pulse-t, nagyjából ugyanerre a szintre lőttem be. Mindegy is, Fukatsu Eri végett bármilyen filmet képes vagyok megnézni.

Rendező: Kurosawa Kiyoshi

Szerintem: 4/10

The Beauty Inside

Woo-Jin minden reggel mikor felébred, egy másik emberré változik át, nővé, férfivá, gyerekké, öreggé, kövérré, csúnyává, jóképűvé. Két ember tud erről, az anyja, és a legjobb barátja. 18 éves korában történt meg az első átváltozás, így ki kellett hagyni az iskolát, és olyan munkát választani, ahol nem fut össze minden nap emberekkel. Az évek telnek, és haverjával egy asztalos vállalkozást indítanak, és ennek kapcsán ismerkedik össze egy lánnyal. Sok-sok éve nem láttam ilyen jó dél-koreai filmet! Már teljesen elvesztettem a hitemet a koreaiakban, erre egy első filmes rendező előrukkol egy majdhogynem tökéletes romantikus filmmel. Simán oda tenném a My Sassy Girl vagy a Classic darab mellé, amik jócskán több mint 10 éves alkotások. Ennyit kellett várni, ez van. Ami már az elején tetszett a filmben, hogy nem ugrik rögtön fejest a romantikázásba. Bemutatja a főszereplőt, mindennapi életét, előnyeit és hátrányait a "betegségének", sokáig csak a narrátort hallgatjuk, illetve kellő időt fektetnek a vállalkozás bemutatására, ami feleslegesnek is lehetne mondani, de itt egyáltalán nem az. Egy álmosító, melankolikus hangulat járja körbe az egész filmet, amit egy esős délután betakarózva csak még jobban felerősít. Maga a randik, az ismerkedés bámulatosan szépen van tálalva, marha jól felépítve, és a főszereplő betegséghez is remekül nyúl, annak minden hátrányával, egy olyan konfliktust teremtve a végén, amire őszintén nem számítottam. Vannak apróbb problémáim a filmmel, mint hogy csak akkor találkozik a lánnyal, mikor jóképű formát ölt, és azok a párbeszédek is inkább hajaznak a mai drámákból vett határtalan nyálasságra, vagy hogy a végén természetesen bekerül a lány a kórházba, hogy a szakítás, majd újra találkozás klisét már ne is említsem. Tényleg kitalálhatnának már valamit, és jó lenne ha párbeszédekben is fejlődne már végre valamit a koreai filmek. Főszereplőt alakító színészek rengetegen vannak, nagy részük még szöveget sem kaptak, ellenben a jóképű változataik annál inkább, akik javarészt szóra sem érdemesek, bármelyik dráma sorozatban megtalálható egy ilyen agyonajnározott tehetségtelen akárki. Viszont 5-10 perc erejéig egyik kedvenc feltörekvő fiatal színésznőm is feltűnik, Chun Woo-Hee, aki színészi alakításával is messze kitűnik a mezőnyből, már nagyon várom a következő olyan filmet amiben ő lesz a főszereplő. A másik főszereplőt Han Hyo-Joo alakítja, akire egy szavam nem lehet, talán csak annyi, hogy túlságosan hasonló karaktert alakít minden filmben, ezáltal számomra nem egyértelmű a színészi tehetsége, mindenesetre itt egy nagyon szerethető karaktert hoz, ami bőven elég is ebbe a sztoriba. Zárószóként, aki csak egy kicsit is szereti a romantikus filmeket, vagy a koreai filmeket azoknak kötelező ez a darab!

Rendező: Baek Jong-Yeol

Szerintem: 10/10

Fish on Land

Egy titokzatos középkorú férfi autójában ülve emlékszik vissza egy furcsa sztorira, ami a 90-es években történt meg vele. Egyetemista korában egy nyáron bicikli túrára indult Tokióból vidékre, ám egy este az úton balesetet szenvedett, a sofőr mivel helybéli volt, így elvitte őt a legközelebbi House 475 nevű fogadóba, ahol összeismerkedett egy gyönyörű nővel, és egy furcsa, szótlan figurával. Ebben a fogadóban töltött pár hét örökké megváltoztatta az életét, és a világról alkotott képét. Maga a cselekmény lassú, és nem történik más, mint végigkísérjük Moriyama Mirai által játszott, csak "utazónak" nevezett karakter mindennapjait. Eleinte teljesen kusza a történet, nem nagyon érteni mi történik, egy teljesen átlagos filmnek indul, ahol családi és magánéleti problémákkal küszködő embereket láthatunk, becsöppen a képbe egy zenekar, egy gengszter kinézetű alak, a fogadóban eltöltött esték egy teljesen átlagos vidékről szóló tucat Japán filmet mutat be. Majd teljesen összekeveredik a múlt és jelen, ami számomra egy ideig teljesen követhetetlen volt, ráadásul a jelenben is történnek olyan jelenetek, amik nagyon hasonlítanak a múltbélire. Ezalatt kerül a képbe Nishijima Hidetoshi által  alakított abszolút beteg karakter, a szótlan, rideg, kifejezéstelen arcú, ám békés Seiji, és "barátnője" Shoko. Valahogy érezni, hogy nincs velük minden rendben, pláne Seijivel, és gyakorlatilag az ő bánatát, életfilozófiáját fogjuk az "utazó" által megérteni. Remek hangulat árad a filmből, nagyon profi a rendezői és operatőri munka, a zenék olyan jól illenek a jelenetekhez, hogy ehhez foghatót már nagyon rég nem tapasztaltam filmben, a kezdetben kissé zavaros vágások, és sztorivezetés szép lassan letisztul, de akkor mégis miért ilyen gyenge az értékelésem? A főszereplő, Seiji miatt. Még egy ilyen depressziós, szomorú, magányos karaktert nem láttam filmben, az életfelfogása, a dolgokhoz való hozzáállása olyannyira taszít minden szempontból, hogy folyamatosan zavart, dühített minden egyes megszólalása. Soha nem fordult még velem elő az, hogy egy karakter miatt nem tudtam volna élvezni egy filmet, itt mégis ez a helyzet. Pedig mennyire rohadt jó a rendezés!

Szerintem: 6/10

Rendező: Iseya Yusuke