Bio Zombie

Valahogy mindig is az ilyen ázsiai filmeket szerettem! Alacsony költségvetésű, amatőr kamera kezeléssel, cool 90-es évek karaktereivel, elmebeteg humorral, és még annál is elborultabb történettel. Szerencsére ez a darab nekem anno teljesen kimaradt, egyrészt mert valami goore darabolós idétlenségnek véltem, másrészt mindig is gyűlöltem a hollywoodi zombikultuszt. A film két lecsúszott fiatalról szól, akik egy földalatti plázában árusítanak VCD lemezeket, de munkaidejük nagy részét céltalanul bolyongva töltik, mindig valami bizniszen, vagy szórakozáson agyalva. Nagyjából a film fele erről is szól, a két főszereplőn keresztül megismerjük a többi karaktert, látunk némi vicces jelenetet, jó beszólásokat, a zombis része csak ezután kezdődik. Amit egy pillanatig sem kell komolyan venni! Ebből a költségvetésből komolyan vehető horror filmet nem igazán lehetett volna készíteni, és itt nem is volt erre szükség. Egy pillanatig nem veszi komolyan magát, a zombikon csak röhögni lehet, olyannyira gagyi a maszkírozás, ahogyan a karakterek reakciói is túljátszottak. Még fekete komédiának sem hívnám, szimplán egy vígjátékba ontott zombi film, minimális romantikával és brománccal (sicc!). Jordan Chan és Sam Lee tökéletes volt a szerepre, biztos vagyok benne hogy még két ilyen cool fiatal nem létezett a 90-es években. Sajnálatos módon nem lett belőle kult klasszikus Európában, vagy Amerikában, pedig simán megérdemelte volna, sokkal inkább mint az egekig magasztalt Edgar Wright féle Shaun of the Dead. De hát nem egy ilyen ázsiai filmet lehetne említeni. Sajnos a rendező utóbbi években nyújtott teljesítményével már nem vagyok ennyire megelégedve. Ez a film egy olyan időből való, mikor számomra a legkedvesebb hongkongi filmek készültek, és ennek is ott a helye közöttük!

Rendező: Wilson Yip
Szerintem: 10/10

The Midnight After

Fruit Chan visszatért! Na nem mintha elment volna bárhova is, de a 2004-es Dumplings óta nem rendezett egy egész estés filmet sem. Amit nagyon sajnálok, hisz azon rendezők egyike, aki úgy igazán megszerettette velem az ázsiai filmeket, és máig rajongok az összes munkájáért. A hongkongi filmekkel az utóbbi években viszont nem volt ennyire felhőtlen a kapcsolatom. Egész egyszerűen elvesztette a báját, amit a 70-es évek végétől egészen a 2000-es évek elejéig tudott adni nekem, és talán kicsit Fruit Chan válasza is a The Midnight After, a hongkongi filmgyártás elkurvulására. Ugyan lehet ezt csak én látom bele, hisz elég erősen bírálja a mai hongkongi társadalmat, amiről egyértelműen kijelenthetem, hogy fogalmam sincs milyen, de a mondanivalóból bármelyik mai nagyvárosra, akár Budapestre ráhúzható ez, még ha nálunk nincsenek is Lan Kwai Fong féle formák. Arról nem is szólván, hogy több helyre beágyazta a politikai nézeteit a rendező, erősen utalva az 1997-es visszacsatolásra, és hogy szerinte azóta hova fajult a világ (vagyis Hongkong). Érződik egy kis kiégettség, megkeseredettség is, valamint ha jól tudom az elmúlt években a büdzsé elég szegényes volt. A rózsaszín hajú, feszes párducmintás nacikban feszengő nyálas színészekkel, és agyon plasztikázott üresfejű színésznőkkel úgy érzem nem csak nekem lett tele a tököm, hanem a rendezőnek is. Hogy az egymást érő bűn rossz akció, illetve történelmi filmeket, és a röhejesen túldramatizált kínos romantikus filmeket már meg se említsem. Maga a sztori alapját egy Mr Pizza névre hallgató író, Lost on a Red Mini Bus to Taipo című webes novellája szolgáltatja. A film eleje egy rakás, eleinte totál jellegtelen, karakterrel indít, akik késő este egy Taipo felé induló buszra szállnak fel. 10-15 perc hangulatos város nézés után azon kapják magukat az utasok, hogy nincs forgalom, kiürültek az utcák, sehol egy lélek. Különösebben nem zavartatják magukat, ám a biztonság kedvéért telefonszámot cserélnek, majd mindenki megy a dolgára. Ekkorra már 100% tudható, hogy egy árva lélek sincs a városban, senki nem veszi fel a telefont, még a rendőrség sem, így másnapra megbeszélnek egy találkát, ugyanis mindegyikük ugyanabban az időpontban egy rejtélyes telefonhívást kap, egy fülsiketítő sikoly társaságában. Innentől kezdve a cselekmény nagy részt egy étteremben fog bonyolódni, ahol is megpróbálják kideríteni mi is állhat a titok hátterében. Sablonosan hangzik, olcsó ázsiai horror? Pedig nem az! A film minden egyes másodperce valami elképesztően jó hangulatot áraszt, valami olyat amit már nagyon rég éreztem hongkongi filmnél. Sokkal inkább a Japán Fish Storyhoz vagy a Isn't Anyone Alivehoz hasonlítanám, de enyhe Twin Peaks, Lost érzetem is támadt a mind fuck misztikum végett. Mert van benne misztikum! És milyen jól adagolja a film, gyakorlatilag engem az első 5 percben totál elvarázsolt a film, és majdhogynem körmömet rágva izgultam végig a 2 órát. Szerencsére véresen se komoly, sőt, tulajdonképpen egy fekete komédiával van dolgunk, ám röhögni nem igen lehet rajta. Kicsit gusztustalan, már amennyire az olcsó CGI engedi (problémám nem volt vele), olykor kicsit szánalmas is, de inkább a 90-es évek Wong Jing humorát hozza, mérsékeltebb fokozaton. Sajnos a befejezésért egy hatalmas fekete pont, elvileg készül a folytatás, bár így is van értelme, és ha mélyen bele akarunk látni a film mondanivalójába, akkor érdemes még egyszer megnézni, és odafigyelni, ha azt nem tettük meg előzőleg, vagy elolvasni a film végén lévő pár sort. Kicsit olcsó húzásnak érzem. Főleg azért mert a cselekmény elég erősen a misztikum szálra helyezi a hangsúlyt, a társadalmi kritika csak nagyon finoman van csak jelen végig, ellenben normális vége a filmnek nincs, és rengeteg dolog marad megmagyarázatlanul, mintha nem is ez lett volna a lényeg, és a néző nem is erre lenne kíváncsi.  Színészekről különösebben nincs mit írni, jól alakítanak, ismertebbek, mint Simon Yam, Sam Lee, Lam Suet csak a szokásost hozzák, viszont a főszereplő Wong Yau-Nam kiemelném. Ugyanúgy, mint anno Sam Leet, őt is Fruit Chan fedezte fel, ez az első film ahol ilyen nagy szerepet kapott, és azt kell mondanom le a kalappal, nagyon jól alakított. Ha nem fog elkallódni, akkor még nagy név lehet a szakmában, nem is értem eddig miért nem kapott főszerepeket, simán lehetett volna belőle egy Sam Lee, Jordan Chan, Ekin Cheng, ha egy kicsit korábban születik. Ha idei film lenne, már most megelőlegezném neki az első helyet egy top 10-es listán, így csak szimplán az idén látott legjobb ázsiai film díját viszi el. De legalábbis esélyes rá.

Rendező: Fruit Chan
Szerintem: 10/10

All About Ah-Long

Tömény 80-as évek hangulata Hongkongból. Már csak a töménytelen fegyverropogások, és utcai harcok hiányoztak belőle, ha ezek is meglettek volna (amire egyértelműen semmi szükség nem volt) ez lenne a definitív hongkongi film abból az időszakból. Chow Yun-Fattal a főszerepben, egy néhol humoros melodrámát kapunk, egy eléggé tragikus és ugyanakkor mai szemmel már-már elképesztő módon nevetséges lezárást. Chow, egyedül neveli a fiát, akivel javarészt felhőtlen a kapcsolatuk, egész nap ugratják egymást, viccelődnek, amolyan igazi barátok. Egy nap feltűnik Chow régi barátnője, akiről a későbbiek folyamán kiderül, hogy a gyerek anyja, akit sokként érint, hogy a holtan született fia él és virul, immár 11 éve. A történet dögunalom, és egyáltalán nem hiteles, mint ahogy a színészi játék sem. Az anya, Sylvia Cheng játéka egyszerűen borzalmas, kicsit sem tudta eljátszani az anya szerepét, ilyen konkrétan szerintem nincs, hogy valaki hosszú évekig gyötrődik a gyereke halála miatt, majd miután megtudja hogy életben van, egy karnyújtásnyira tőle, akkor úgy viselkedik, mintha egy idegen gyereket szeretne örökbe fogadni. Ami Chow karakterével is történt, szerintem nincs az a férfi aki visszafogadna egy ilyen nőt, pláne nem 11 év gyereknevelés után csak úgy hagyná hogy elvigye Amerikába magával az anya. Chow Yun-Fat ugyanazt hozza, mint szinte minden alakításában, cool guy, még ha itt egy kicsit mocskos, munkásosztálybeli apát is kellett alakítania, aki nem mellesleg, csak hogy tényleg cool legyen az a cool guy, motoros versenyeken vett részt, de egy ideje visszavonult, csak hogy a film végén újra elővehesse a bukósisakot. Ami viszont nagyon erős, az minden más. Természetesen nem egy művészfilm, és valószínűleg soha nem fogok rá úgy emlékezni, mint John Woo, Fruit Chan filmjeire (de akár sorolhatnék egy rakat filmet azokból az időkből), mégis a hangulat az iszonyatosan tudja hozni a 80-as éveket, és ezzel engem már megvett kilóra. Szimplán csak rohadt jó volt bámulni a képernyőt, annyira átjött az életérzés.

Rendező: Johnnie To
Szerintem: 8/10

First Love - Litter on the Breeze

Eric Kot. Mint rendező. Ennyivel le is lehetne zavarni egy filmismertetőt. De azért sorolom tovább, Takeshi Kaneshiro, Karen Mok, Christopher Doyle (operatőr), Wong Kar-Wai(producer). Ki a fene az, aki ilyen nevek láttán nem kezd el azonnal kutatni a film után? És kérdem én, hogy a francba nem hallottam még soha erről a darabról? Jó okkal. Végig az volt az érzésem a film alatt (azonkívül, hogy borzasztóan rossz), hogy mennyire megbánhatták ezek az emberek, hogy egy ilyen eszement filmjéhez, mint Eric Kot, adták a nevüket. Az elején vagy 20 percen keresztül hadovál össze-vissza baromságokat, egyfajta összegzéssel, hogy mit is fogunk majd látni a következő fél órában, majd ezt még egyszer, hisz két történetet kapunk, miközben folyamatosan belepofázik, sokszor csak megszakítva olyan jelenetekkel, hogy pl. egy női hálóingben, afro parókával, és hatalmas napszemüvegben ordibáljon a kamerába. Helyszínek, berendezések, kellékek egy az egyben Wong Kar-Wai Fallen Angels, Chunking Express filmjeit idézi egy az egyben, ami nálam óriási pozitívum, imádom, rajongok ezekért a megfoghatatlan hangulatú koszos utcákért, neonreklámokért, füstös kocsmákért, vagy a szanaszét heverő üres kólás üvegekért. Ezek az elemek nagyrészt köszönhetőek Christopher Doylenak, aki mindezt mesterien használja, ellenben a kamerakezelés valami elképesztően ocsmányra sikeredett. Mintha egy kutya fejére rögzítettek volna egy nagyon rossz minőségű kamerát, és megmondták volna neki, hogy akkor buksi most forgatunk. Az eredmény még ennél is rosszabb lett, rángatódzik, szinte soha nem látjuk normális a karaktereket, túl közeli, túl távoli felvételek, előnytelen beállításokkal. A második és utolsó pozitívum, azok a zenék. Amik szintén nagyon hasonlóak Wong Kar-Wai filmjeiben hallottakhoz. Az első történet egy mentálisan sérült kukásról szól, aki éjszakánként egy alvajáró csajt kalauzol el a nagyvárosban. A másik történetben Eric Kot játssza a főszerepet, aki véletlenül összefut 10 éve nem látott első szerelmével, akit anno otthagyott az oltárnál, a neki szánt jegygyűrűt pedig a mostani felesége viseli, de vajon meddig? Az utóbbi évek egyik legrosszabb filmje amit láttam. És nem azért, mert unalmas, klisés, vagy rosszak a karakterek, hanem mert nézhetetlen, rendkívül amatőr, és minden ízében a filmipar megcsúfolásának tartom. Aztán rálehet erre fogni, hogy ez művészet, de értelmetlen lenne. Nem véletlenül van ennyire radaron kívül a film, ilyen nagy nevekkel...

Rendező: Eric Kot
Szerintem: 2/10

100 Yen Love

Tipikus esete annak, mikor egy rendező valami nagyot akar, a nyugati filmek sémáját követve, aztán egy unalmas, szürke, közepes valami lesz belőle. Ichikót játszó Ando Sakura igazi nihil, semmittevő életet folytat, mindaddig amíg a válást követően húga vissza nem költözik a családi fészekbe, ahol azonnal egymás idegeire mennek, így főszereplőnk kénytelen saját lábára állni, és elmenni dolgozni egy 100 yenes üzletbe. Haza fele menet minden egyes nap egy boxterem előtt halad el, és miután összeismerkedik egy bokszoló férfival, eldönti hogy beiratkozik boxolni. Innentől kezdve a film eléggé átcsap egy unalmas sport filmmé. Az első 1 óra azt mutatja be milyen szerencsétlen is Ichiko, semmi nem sikerül neki, munkatársa is megerőszakolja, előnytelen ruhákban, és hajjal láthatjuk a játékidő nagy részében, majd aztán jön a szokásos elkezdünk keményen edzeni, és csak a sportnak, célunknak kezdünk el élni, nem feltétlen happyenddel végződve. Végig az volt az érzésem, hogy a rendező nagyon megakart felelni a nyugati közönségnek, de hát egy ilyen film mikor fog eljutni nyugatra? Ráadásul olyan jelenetek voltak benne, ami egy nyugati néző számára értelmezhetetlen, gondolok itt a munkatársak személyiségére, teljesen kifordított japán karakterekkel. Menő jazz, blues zenék sem éppen illettek a film hangulatához, főleg nem a nagyon lassú, cselekmény mentes részekhez. Ando Sakurát jó színésznőnek tartom, de szépnek kicsit sem. És itt még rá is tettek egy lapáttal a bő, idejét múlt turkálós ruhákkal, és szénakazal hajjal. Cseppet sem volt szimpatikus, de úgy hiszem ez is volt a rendező szándéka a karakterrel, és akkor nagyon is jól játszotta el. Valamint biztos vagyok benne, hogy kedvenc filmjei között a Kids Return is ott lapulhat valahol.  Ha egy laza történetet keresünk, zero to loser témában, realista megközelítéssel, akkor talán ez lesz a mi filmünk, de egyébként abszolút felejthető alkotás. Bye-nara!

Szerintem: 6/10
Rendező: Take Masaharu

When Marnie Was There

Nem vagyok az a fanatikus Studio Ghibli rajongó, de szeretem az alkotásaikat. Főleg azokat amik kissé hétköznapibb témájúak, nem annyira elrugaszkodottak a valóságtól, mint például a Only Yesterday, Grave of the Fireflies vagy a The Wind Rises. Ugyanakkor a Spirited Away óta úgy igazán a 2013-mas The Wind Rises volt az amire nyugodt szívvel tudtam mondani, hogy ez igen, ez méltó ahhoz a hírnévhez amit évtizedek alatt szerzett a stúdió. A 2004-es Howl's Moving Castle csak egy látványorgiának mondanám, amiben a sztori, karakterek már mind nagyon ismerősek voltak. Így kicsit fenntartásokkal ültem le a film elé, pláne azzal a tudattal, hogy Hayao Miyazaki nyugdíjba vonult, és a stúdió fennléte is kérdéses. Aggodalmaim valamennyire beigazolódtak. Egyrészt kaptunk megint egy nagyon szép, kedves történetet, ami néha igencsak átmegy drámába, lelkizésbe, másrészt ez egy brit gyerekkönyvíró Joan G. Robinson tollából keltették életre, főként gyerekeknek szánva. Amivel semmi gond nem lenne, felnőttként is abszolút lehet az ilyeneket élvezni, de olyan sablon sztori az egész, tipikusan a 10-14 éves korosztályt megcélozva (amit nem is igazán értek, mert a vége kőkemény drámába csap át, ami még egy felnőttet is képes megsiratni), hogy már alig vártam a végét, egyáltalán nem tudott elvarázsolni. És ha egy Studio Ghibli darab nem tudja ezt, akkor ott már valami gond van. Vagy velem, ugyanis elég jó kritikákat kap a neten, de melyik művük nem kapott ezidáig? A történet amolyan egynyári kaland, ha megfilmesítenék akkor akár az Olsen ikreké is lehetne a főszerep, de olvastam már hasonló könyveket én is gyerekoromban. Anna, 12 éves, szapporói lakos, visszahúzódó lány, akit lassan a magány emészt fel, egy napon az erősödő asztmarohamai végett nevelőanyja a vidéki rokonokhoz küldi nyaralni. Nem érzi jól magát, mindenkit visszautasít a faluban, inkább csak céltalanul rója a vidéket, míg nem rátalál egy elhagyatott kúriára, amiről furcsa álmai, és látomásai kezdenek lenni. Össze ismerkedik a címben szereplő titokzatos lánnyal, Marnieval, akiről nemhogy főszereplőnőnk, de mi nézők sem sejtjük hogy kiféle szerzet lehet (na jó, csak egy kicsit;) ). Sokat nem kell várni a filmtől, egy hétvégi, kedves családi mese, amit a zenék és a látvány elvisz a hátán. Ami viszont nálam teljesen kicsapta a biztosítékot, az a Marnie név kiejtése. Szörnyű, hogy 2-3 percenként a filmben elhangzik a Mánni!!! kiáltás, akkor már teljesen kicserélhették volna a neveket japánra, totál fölösleges volt így a gazdag külföldi beköltözik a kúriába, a szőke kislányukkal klisé.

Szerintem: 7/10

March Comes in Like a Lion

Japan Lost Decaderől olvasgatva találtam rá erre a filmre, mint eme időszak jeles képviselőjéről. Amire talán abból következtettek, hogy az egész műsoridő alatt épületeket rombolnak le, mindenütt törmelékek, romok között mászkálnak főszereplőink, és a sárgás színű kép ad az egésznek egy olyan érzést, mintha a világ végéhez közelednénk, vagy éppen egy megújuláshoz. És ezzel el is mondtam a film összes pozitívumát. Mert a hangulaton kívül semmit nem képes adni. Itt van Yoshiko Yura aki aranyos, jól néz ki, de színészi tehetsége nulla, ráadásul ezen kívül még szerepelt négy filmben aztán végleg elveszett a süllyesztőben. Zenéből egy szól az egész film alatt, ami már inkább idegesítő a második felcsengésekor is. Valamint a film 80 százaléka semmiből nem áll, látunk kínlódó karaktereket a szobában az ágyon kínlódva vagy a hűtőt nyitogatva, céltalanul mászkálva a városba, húsz alkalommal a lépcsőházba, némán, zéró cselekvést bemutatva. Ráadásul a történet is olyan, amit egy 20-25 perces rövidfilmben bőven ellehetne mesélni, és még úgyis egy lassú, párbeszédektől hiányos film lenne. Haruo kórházban szenved amnéziában, majd egy nap húga, Ice, aki prostituáltként dolgozik, azzal a elhatározással látogatja meg, hogy közölje, ők szeretők. Ilyen is csak egy Japán filmben fordulhat elő, és innentől kezdve sejthető is, hogy mi fog következni, sex, szerelemről, házasságról szóló általános igazságok megvitatása. Nagyon gyenge film, kizárólag a hangulat és Yoshiko Yura tetszett, minden más kifejezetten pocsék. A rendezőt meg gyorsan el is felejtem, ő volt a felelős a Strawberry Shortcakesért is... 

Rendező: Yazaki Hitoshi
Szerintem: 2/10

Moe No Suzaku

A helyszín egy eldugott hegyi falucska, ahol egy favágó család mindennapjait követhetjük végig másfél órában. Három részre szedhető a film, az első részletben alig beszélnek, szinte csak a nyári szünidőre hajazó hangulatot árasztó képeket látunk, játszadozó gyerekekkel, földeken dolgozó felnőttekkel, és a környékbeliek ügyes, bajos dolgát tárja elénk a rendező. Ezután ugrunk 15 évet a történetben, a középpontba a Tahara család kerül, látszólag már sokan elköltöztek a vidékről, hiszen nem látunk sehol játszadozó gyerekeket, vagy tinit a környéken. Kyoso, a családfő a gazdasági recesszió miatt depresszióba menekült, nehezen tűri ahogy a felesége kimerülten munkát vállal a helyi hotelben, mint ahogy az unokaöccsének is a városban kell dolgoznia, annak ellenére hogy egy favágásra szakosodott családba született. A harmadik rész egyfajta lezárás, a család megpróbáltatásáról, egy tragédia feldolgozásáról, és a két fiatal egymáshoz közelebb kerüléséről szól. Tipikus csendes, nyugodt film, kevés párbeszéddel, remek nyárias hangulattal, nekem azonnal 100%-osan vissza tudta adni azt az érzést, amit gyerekkoromban éreztem a nyári szünetben. Mégis mindezek ellenére totál felejthető alkotás, nincs benne semmi plusz, már rögtön az elején unalomba fullad az egész, egyáltalán nem nézeti magát, még a szép tájak ellenére sem, színészi játék szóra sem érdemes, rendezés is nagyon gyenge, a film nagy része sokkal inkább egy természetfilmnek lehetne eladni, annak meg irtó kevés. Ha valaki szerelmese a rural műfajnak, akkor tehet vele egy próbát, de amilyen pozitív vélemények olvashatóak róla, olyannyira nem is tetszett. Pl. a Breathe In, Breathe Out meg sem közelíti. Egy közepes, felejthető film, amiből max a nyári képek maradnak majd meg! Mindenesetre a rendező felkeltette az érdeklődésemet.

Rendező: Kawase Naomi
Szerintem: 5/10

My Little Sweet Pea

Mióta Mugikónak meghalt az apja, azóta a zsörtölődő bátyjával él egy fedél alatt, szűkösen, olykor részmunkaidős fizetéssel besegítve a családi kasszába. Az idősebb testvérnek már kezd elege lenni húgából, hogy mindig valami másba fog bele, valamire mindig kell a pénz, ráadásul egy nap betoppan a hosszú évek óta nem látott édesanya is, csak hogy teljes legyen a kép. Mugiko nem is emlékszik rá, mivel még kicsi gyerekkorában faképnél hagyta őket, így nehezen barátkozik meg a gondolattal mikor hozzájuk költözik. Ám hamar kiderül, hogy ennek oka van, ugyanis halálos beteg, és már csak napjai vannak hátra. Az édesanyja hamvaival felkeresi szülővárosát, hogy többet megtudjon a múltjáról. Az egész filmet körbe lengi a "vigyázz hogyan beszélsz a szüleiddel" , "anya csak egy van" és hasonló tanmesék, amit egyáltalán nem giccsesen, és erőltetve tár a néző elé. Valamilyen szinten még át is tudtam érezni ezeket a dolgokat, és biztos vagyok benne, hogy sokan elgondolkodnak a film megnézése után erről a témáról. Leginkább a drámák közé sorolható be, ugyanakkor a tipikus "elmegyek megkeresni a gyökereimet egy kis falucskába" feeling is erősen megvan. Másfél órás az egész, ami elég is lenne, ha lettek volna benne jól összerakott jelenetek, emlékezetes helyszínek, jól használt kamerabeállítások, és pénz. Az egész filmnek nincs hangulata, csak elmesél egy furcsa gyerek-szülő kapcsolatot, majd hirtelen levonva a tanulságot vége is. De legalább azt jól! És a karakterek is rendben vannak!  Matsuda Ryuheit kifejezetten kedvelem, és ugyan csak mellékszerepet kapott, kétség kívül ő a legjobb színész a filmből. Horikita Maki karakterét ugyanakkor teljesen áttudtam érezni, ahogyan keresi önmagát a nagy világban, lehetetlen álmai vannak, és az anyja felé tanúsított érzelmek nagyon átjöttek (természetesen a végén elhangzott monológra gondolok). Rendezőtől ez a harmadik film amit láttam, a Cafe Isobe alapműnek tartom, míg a Silver Spoon-ról már elmondtam a lesújtó véleményemet. A film ajánlós, bár sokszor olyan semmilyen, simán be lehet rajta aludni, de a karakterek és a gondolat amit át akar adni azok rendben vannak! És a filmnek hála felfigyeltem Seiko Matsudára. :)

Rendező: Yoshida Keisuke
Szerintem: 7/10

Cafe Waiting Love

Végre egy értelmes (annyira nem) jól összerakott romantikus vígjáték, méghozzá a tajvaniaktól! Sajnos az utóbbi időben elég kevés filmjük jut el nyugatra, pláne nem angol felirattal, de szerencsére vagy szerencsétlenségre az anyaország zászlaja alatt keresve jó pár rendezőt, és sokszor egész színész társulatot találhatunk meg, ha jól keresünk. Filmjeiket mindig is a minőség, a kiváló fényképek, kamerabeállítások, remek helyszínválasztások jellemezték, ráadásul valami olyat művelnek a romantikus vígjátékokkal, mint anno a koreaiak a 2000-2004 években. Talán még a thaiok szoktak nagy ritkán hasonló minőséget hozni. Történetről fölösleges is lenne írnom, sokszor teljesen agyament, aztán hirtelen átvált komoly drámába, de tulajdonképpen egy percig nem szabad komolyan venni. Ott van A-Tuo aki bárhova megy egy káposztát vonszol magával pórázra kötve, közben iskolába bikinibe jár, barátnője leszbikus lett és egy másik lányért elhagyta, hogy majd beálljon baristának, egy olyan kávézóba, ahol a tulajdonos elvesztette élete szerelmét és egész nap csak az ablakon át bámulva pityereg egész nap, és a részmunkaidős diák, aki egy titokzatos vendég miatt kezdett el dolgozni a kávézóban, akinek mellesleg A-Tuo  grillezett kolbászokat tud elővarázsolni a feje mögül, a kollégiumi szobatársa meg egész nap egy téglával veri a fejét. Folytassam még? Egy könnyed, vicces, minőségi vígjáték, aminek minden egyes percét élveztem, ugyanakkor messze van a 10/10-től, valami mégis hiányzik belőle, valami megfoghatatlan, ami miatt azt gondolom, hogy erre még hónapok elteltével is emlékezni fogok.

Rendező: Chiang Chin-lin
Szerintem: 8/10

20 Once Again

A tavalyi Miss Granny koreai film kínai feldolgozása. Az eredeti megtekintésétől már anno a poszter is elvette a kedvem, de a trailer sem éppen hozott lázba. A kínai változathoz pedig pont a trailer az ami meghozta a kedvem és ami miatt gyakorlatilag még aznap megnéztem a filmet. Az hogy remake csak később a wikipedia elolvasása után tudtam meg. A történet Shen Meng Jun nyugdíjas, élettel teli nagymamáról szól, aki a fiával és annak családjával él. Egy idő után már az agyára megy a menyének, és a fia is egyet ért azzal, hogy be kell rakni az öreglányt az öregek otthonába. Meng Jun megbarátkozik a gondolattal, és az egyik nap céltalanul róva a várost betér egy furcsa fotó stúdióba, azzal a gondolattal, hogy a legszebb kép készüljön róla, amit majdan a temetésén használhatnak fel.A stúdióból kiérve a néző azonnal, míg főszereplőnk valamivel később szembesül azzal, hogy közel 50 évet megfiatalodott a fotózás közben. És akkor innen vált a film családi drámából enyhe vígjátékká, néhány helyzetkomikummal megfűszerezve, hogy majd ismét tanulságos drámával végződjön. Mit ne mondjak, nagyon elkapott a képi világa a filmnek és a főszereplő, Yang Zishan által alakított karakter. Egyrészt eszméletlenül gyönyörű, másrészt ha nem kallódik el, az egyik legjobb kínai színésznővé válhat, amihez persze az is kell, hogy komolyabb filmekben, mélyebb karaktereket is kapjon, de szerintem simán megbirkózna vele. Nincs mese, Yang Zishan fanboy lettem. Képi világa az elmúlt néhány év kínai romantikus filmekére hajaz, úgy mint a Love in the Buff, vagy még inkább a tajvani filmekére (Taipei Exchanges ). Tipikus vasárnap esti családi film, kellemes kikapcsolódás, de nem kell tőle sokat várni.

Rendező: Lester Chan
Szerintem: 6/10

Garden of Heaven

Kórházi dráma egyenesen 20003-ból a koreai filmek fénykorából. Már nagyon kellett egy hasonló film, na nem feltétlenül a témájából adódóan, mert tele van már a padlás a gyógyíthatatlan beteg vagyok, de még utoljára (vagy egyszer az életben) szeretni akarok valakit, aki végigkísér a halálomig témából. Hanem az akkori koreai filmek minősége és hangulata végett. A Japán és hongkongiak után ismerkedtem meg a koreaiak filmes felhozatalával, 2007 tájékán leginkább a 2000-2004-es filmeket lehetett fellelni legegyszerűbben, és ezekről is áradoztak a legtöbbet az interneten. Nem véletlenül, ugyan messze nem olyan mély alkotásokról van itt szó, mint az Old Boy, vagy olyan erős hangulattal rendelkező, mint a Take Care of My Cat, de legyen az limonádé romantika vagy vígjáték, dráma, krimi, akkoriban valamit nagyon éreztek, és úgy vitték a vászonra a legklisésebb sztorit is, hogy az ember nem kínlódott alatta, mert vitte magával az a bizonyos megfoghatatlan valami. Persze ehhez az is kellett, hogy berántson a koreai világ hangulata. Ez okból kifolyólag kerestem pár filmet ebből az időszakból, gondolván, hogy lehet csak az emlékek szépültek meg, de nem. Ez is ugyanolyan bugyuta, klisés sztorival rendelkezik, mint a legtöbb kórházi dráma, ugyanolyan semmilyenek a színészek, legalábbis nyugati szemmel, és ugyanúgy tudtam élvezni mint 7-8 évvel ezelőtt, egy percig nem untam, még ha erre a műfajra jellemző is, hogy az utolsó fél óra általában keserűséggel, szakítással, majd újbóli egymásra találásról szól. Nem volt 100 perces az egész, ez egy ilyen történet elmesélésére bőven elegendő, ami szerint Young-Ju rákos, épp kirúgják a munkahelyéről és egy hostess bárban talál alkalmi munkát, ahol a másik főszereplővel, az orvos Oh-Sung-al ismerkedik meg, aki mint kiderül épp egy magánkórházat készül nyitni. Young-Ju egyetlen vágya halála előtt, hogy valaki mellette legyen, és ebből már ki is derül, hogyan fog végződni a sztori. Valamilyen szinten körbe lengi egy good feeling a filmet, ugyanakkor vannak benne elég szomorú jelenetek, mint az anya végignézi, ahogy az 5 éves fia meghal a kórházi ágyon, vagy a 8 éves kislány az anyját.  Ahn Jae-Wook nem sok filmben szerepelt, de annál több sorozatban, semmi különös nem volt a játékában, tipikus komoly, koreai orvost alakít, akit a nővérek  istenítenek, ám Lee Eun-Ju-t mindig is kedveltem, itt is hozza az aranyos, olykor melodrámázó karaktert, tragikus hogy 24 évesen öngyilkos lett. Ha még vevő valaki erre a stílusra, akkor érdemes megnézni, egyébként nem nyújt semmi újdonságot, és van tőle jobb is, mindenesetre nem bántam meg hogy megnéztem.

Rendező: Lee Dong-Hyeon
Szerintem: 7/10

Strawberry Shortcakes

Egész jól indult a dolog, a boldogságot kereső csajokkal, kicsit viccesnek is hatott, kicsit bizarrnak is, de aztán átcsapott depressziós, életfajdalommal teli, öncélúan használt sex jelenetekkel operáló lassú, már-már nézni is kínszenvedős filmmé. Mostanában nem volt sok időm filmeket nézni, és talán ezért is ver az isten ilyen pocsék filmekkel, mert ez az! Ami megmenti, és indokolatlanul magasabb pontszám adásra késztet azok a színészek, és a meztelen csajok. Semmi nagyobb alakításra nem kell gondolni, de jól illettek ebbe a történetbe, és mindegyikük külön egyéniségnek hatott. Négy csajról szól a film, az egyikük Satoko, akinek minden vágya, hogy boldog párkapcsolatban éljen, ezzel párhuzamosan egy bordélyházban (avagy kurvákat megrendelésre házhoz szállító cég) recepciós. Akiyo, a kiégett örömlány, akinek vágya, hogy elég pénzt összegyűjtsön egy luxus lakásra, lehetőleg 5. emeletire vagy magasabbra, mivel ha öreg lesz, és szenilis, akkor ez az a magasság, ahonnét leugorva a biztos halál vár rá. Chihiro, irodai dolgozó, aki kétségbeesetten keresi a megfelelő férj jelöltet a fényesebb jövő érdekében. Toku a megrögzött, beteges, életunt animátor, aki bulimiában szenved. Egyik sem egy normális karakter, bár kérdés hogy mi a normális? Ez a film biztos nem az, és nyugodtan ki is hagyható.

Rendező: Yazaki Hitoshi
Szerintem: 4/10

The Buried Forest

Ismét egy olyan műfaj amivel úgy érzem le kell állnom egy időre: művészfilmek. Illetve nem feltétlenül, inkább amolyan csendes, falusi környezetben játszódó hétköznapi dolgokat bemutató bődületes unalomfilm. Na nem mintha bármelyikkel is bajom lenne. Imádom a Japán falusi környezetet, imádom a hosszas snittekel bemutatott természetet, a szűk szavú párbeszédeket a szereplők között, ahogyan a furcsa szürreális sztorikért is oda vagyok, no persze nem a Funky Forest beteg történetekért. De itt egyik sem működött, borzalmasan unalmas volt, a néhány falusi karakter kisebb történetei is totál érdektelenek voltak, és nem is álltak össze a végén, csak ott lebegtek a semmiben, mint a lufikra kötött papírmasé bálna. Lényegében azzal kezdődik a film, hogy 3 lány fantasy történeteket találnak ki a központban mindig egy bálnával. Ezeket a beszélgetéseket szakítja meg néha 1-1 kisebb történet valamelyik helybéli lakossal. Amik inkább csak párbeszédek a semmiről, mert nem is történik semmi. Tadanobu Satou szerepel benne, ugyan nem sokat, és az alakítása is olyan semmilyen, de talán még a színészi gárdából is őt tudnám kiemelni, csak is abból az okból, mert tudom hogy amúgy milyen színész. A többi színész említésre sem méltó, pedig van olyan köztük, mint Kishibe Ittoku. Rendező ezután a film után nem készített semmit, és 25 év alatt is csak 5 filmet rendezett, amikből igaz csak ezt láttam, de talán nem véletlen a 10 éves síri csend körülötte. Még ha szereted a lassú Japán filmeket, akkor is kihagyható, egyetlen pozitívuma talán, hogy néhol egész jók a kamerabeállítások, egyes jeleneteknél kicsit olyan érzésem is volt, mintha egy animét néznék.

Rendező. Oguri Kohei
Szerintem: 3/10

Hear the Wind Sing

Meglepett mikor rátaláltam erre a filmre, ugyanis azt hittem, már láttam az összes Murakami Haruki adaptációt. A Tony Takitanit imádtam, száz százalékosan vissza tudták hozni az író stílusát, azt a hangulatot amit minden egyes regény olvasása közben éreztem. A Norvegian Wood ennek pont az ellenkezője volt, ráadásul maga a film is a felejthető kategóriába tartozik, ezzel szemben igen jó kritikákat kapott, igaz a hype is nagy volt körülötte. Ez a darab valahol a kettő keveréke. Remekül hozza a Murakami hangulatot, pláne a dzsesszes aláfestő zenékkel, a kis bárral, és az utcai állóképekkel. Viszont filmként nagyon nem működik. Baromi unalmas, csapongó, össze-vissza ugrál a jelenetek között, némelyik olyan művésziesre sikeredett, hogy abszolút nem értettem mi is történik a képernyőn, ráadásul a történetet is alig tudtam kibogozni. A narrátor a nyári szünidőre haza utazik szülővárosába, ahol újra találkozik régi haverjával, akit csak Patkány néven ismerünk, és az egész nyarat vagy Jay bárjában töltik, vagy körbe furikázva a várost múlatják az időt. Majd találkozik egy titokzatos lánnyal a bárban. Nyilván többről szól a film, de a kezdeti 10-15 percben ennyit tudunk meg, és sokáig nem is halad semerre a film. Végignézve kettősség jellemzi. Vannak nagyon jó kameraállások, jelenetek, amik simán elmennének egy mai modern moziban is, olykor meg olyan gagyi a 80-as évek Japán filmjeire, elsősorban művészfilmekre hajazó jelenetek vannak, amik teljes mértékben elütnek a film többi részétől, ezáltal érdektelenné, unalmassá válik az egész. Kizárólag Murakami fanoknak ajánlom, és ők sem biztos hogy élvezni fogják, vagy olyanoknak akik imádják a 80-as évek Japánját, főleg az utcai képeket. Én mindkét kategóriába beletartozom, de még így sem tudtam maradéktalanul élvezni a filmet.

Rendező: Omori Kazuki
Szerintem: 5/10

12 Golden Ducks

Egy lezüllött dzsigoló balladája kínai módra. Nagyon nincs több a sztoriban, a szokásos hongkongi idiótaság, a legjobb érzékekkel megáldott nőcsábászt átverik, lesüllyed, majd az egyik öreg dzsigoló megsajnálja őt, kipofozza és újból elindítja a karrierjét. Hány ilyen volt már, csak épp szakáccsal, zenésszel, sportolóval, és a sort lehetne folytatni a végtelenségig. Na nem éppen ez volt a problémám, mert voltaképp szeretem az ilyen marhulásokat, az első fél óra gyakorlatilag visszahozta a 80-as évektől egészen a 2000-es évek elejéig tartó hongkongi debil, Wong Jing, Stephen Chow féle humort, amit anno faltam. De aztán olyan érdektelenségbe megy át a klubhelyiség, és a dzsigolók csábítási technikáit bemutató jelenetekkel, hogy már folyamatosan néztem mennyi van még hátra belőle. Az utolsó 20-30 perc minderre rátetéz a nagyi születésnapjával, hogy aztán a kegyelemdöfést megadja egy My Girl musical feldolgozással, végezetül hab a tortán egy kínai Justin Bieber táncmutatványával véget érő kínos finálé. A rendező már korábban bizonyított egy borzalmas Golden Chicken 3-mal (aminek az első két része erősen ajánlott a megnézésre, akkor még tudtak jó vígjátékot készíteni), gyakorlatilag ugyanazt tálalta csak a másik fél által. Ami meg kell jegyeznem igen csak forróra sikeredett, néha olyan érzésem volt, mintha egy fiúk a klubbólt néznék. Talán Sandra Ng hoznám ki az egyedüli pozitívumnak a filmből. Az hagyján, hogy az egyik kedvenc színésznőm, de itt olyan jól volt férfivá alakítva, és olyan jól hozta ezt a nyálas, cool férfi karaktert, hogy sokszor megfeledkeztem róla, és egyfajta Tony Leung hasonmás színészt vizionáltam a képernyőre. Örülök, hogy továbbra is aktívan színészkedik, nem úgy mint sok korabeli társa. Filmet még a rengeteg sztár cameók sem mentik meg, nem ajánlom, aki hasonló témában keres jó vígjátékot, az nézze meg a Golden Chickent!

Szerintem: 4/10
Rendező: Matt Chow

Pulse

Évek óta nem láttam ázsiai horror filmet, és ez így van jól. Nem különösebben szeretem a műfajt, de ha az valamelyik ázsiai országból érkezik, akkor egyenesen kerülöm. A Ringu és a Ju-on óta ugyanaz a felállás, kísértet ház, tévéből kilépő szellem, átok, kiközösített és meggyilkolt diák kísértése, többnyire iskolás lányokkal a főszerepben. Itt sincs ez másként. Egy baráti társaság egyik tagja egy halott ember házában talál egy titokzatos floppy lemezt, amit otthon berakva a gépbe különös képek jelennek meg, majd teljesen megőrül és öngyilkos lesz, ahogy szép lassan az összes többi barátja is. Totál értelmetlenül, ugyanis miután megpillantják az öngyilkosság színhelyén a vértócsát(vagy egy sötét színű ember nagyságú foltot) akkor ő maguk is belehajszolják magukat az öngyilkosságba, kivéve Michi, akit Kumiko Aso játszik. Egy másik szálon Ryosuke, egyetemista, úgy dönt, hogy bekötteti otthonra az internetet, ha már a csapból is ez folyik, ám első alkalommal ugyanazok a furcsa képek jelennek meg, mint a halott ember lakásában talált floppy lemezen. A főiskolán kér segítséget egy lánytól, aki vélhetőleg informatikus szakon tanul. Velük kettőjükkel is furcsa dolgok kezdenek történni. Totálisan értelmetlen, csapongó a sztori. Csak úgy lazán egy szellemet megpillantva mindenki önkívületi állapotba kerül, el kezd hadoválni a halálról, majd kinyírja saját magát. Természetesen a főszereplőnő körül hullik el mindenki, aki a hülyét adva nem jön rá, hogy az interneten terjedő vírus, szellem, démon vagy akármi okozza ezt. Rendőrök, a szomszédok teljesen természetesnek vélik, hogy sorozatosan meghalnak az emberek a csaj körül, nincs is semmiféle nyomozás. Ryosuke szál, olyan szempontból érdekesebb, hogy ő maga kezd el nyomozni, mi a franc is folyik itt. A végén odáig fajul a helyzet, és ez nem spoiler, hogy az egyik pillanatról a másikra egész Tokyo, majd később kiderül a földön mindenki összeégett hullává változott, a főszereplőn kívül, hogy mindez mikor történt, és miért, az rejtély. Ez az a film, amire élből rávágnám a 1/10 pontot, de mivel olyan jó képi világot, és hangulatot  hoztak össze, jó indulattal egy négyesben kiegyeztem. Messziről kerülni kell a filmet, kivéve akkor ha trailer, képek alapján bejön az atmoszféra, vagy valaki Kumiko Aso fan. Rendezőtől viszont a Penance című mini sorozatot mindenképpen ajánlanám, már csak a színész gárda miatt is!

Rendező: Kurosawa Kiyoshi
Szerintem: 4/10

Han Gong Ju

Nagyon jól indul a film, gyakorlatilag semmit nem értünk a jelenetekből, csak sejtjük, hogy a címben szereplő diáklánnyal valami nagyon rossz dolog történt, és tulajdonképpen a film a múltban történt dolgokat kezdi szép lassan elénk tárni, miközben végigkövethetjük, hogyan dolgozza fel, és egyáltalán fogja fel, mi is történt vele. Remek film! Tavalyi koreai felhozatalból mindenképpen a legjobb amit láttam, magasan! Talán egy kicsit vissza is adta a beléjük vetett hitem, ami már olyannyira szerte foszlott, hogy kezdtem kiiktatni az életemből a dél-koreai filmeket. Ugyan itt sem egy blockbuster, vagy az áramlattal szélsebesen úszó alkotásról van szó! Erősen indie, első filmes rendező, amit egyáltalán nem lehet észre venni, a remek kamerabeállításokkal, képminőséggel, mintha egy nagy költségvetésű film lenne, ugyanakkor elénk tárja a szomorú valóságot (néha ugyan túldrámázva), akárcsak egy amerikai vagy európai filmben. Nincs csicsa, nincsen tökéletes porcelánbőrű, kinyalt öltönyben és kosztümben drámázó karakterek, ellenben van a karrierjét és boldogságát a saját lányától előrébb tartó anya, alkoholista apa, drogos, züllött tinédzserek, depressziós hangulat. Természetesen ez is elég erősen egy végletet mutat be, rengeteg túlzással, de százszorta jobban megnézek egy ilyen filmet, és többre is értékelem, ami a keserű valóságot mutatja be, mintsem egy cukorka boltot. Rendkívül jól adagolja az eseményeket a múltból, néha totálisan összemosva a jelennel, olykor hirtelen nem is tudtam, hogy hol is jár pontosan a történet, pozitív értelemben. Persze ide is befurakodik az a nevetséges Korean Dream, hogy mindenki csak úgy lehet szabad, és sikeres, hogy idol, előadó lesz, ez hatalmas negatív a készítőknek, nem tudom hogy ez parancsra kellett bele, vagy tényleg olyan agyhalottak arra fele, de egyszerűen teljesen kilógnak azok a jelenetek, amik az új osztálytársakkal, és zenekarral folynak. (érdekes, hogy ezt a témát a Japánok évek óta milyen jól megtudják fogni) Gondolom valamivel be kellett rángatni az embereket a moziba, bár a film többi része erősen más témát vet fel, így nem tudom mennyire tudta érezni egy átlag filmnéző. Én nagyon, és aki már rég látott egy igazán korrekt filmet a koreaiaktól, azoknak mindenképpen ajánlom. Színészek közül csak Chun Woo Hee-t érdemes megemlíteni, ő játszotta a főszerepet, nagyon is jól, ajánlatos lesz rá odafigyelni a jövőben, ez volt az első komolyabb szerepe, és ahogy elnézem azóta még eljátszott egy főszerepet a Remarkable Woman-ben, amit valószínűleg soha nem nézek meg, de van a jövőben bejegyezve 1-2 film, fontosabb szerepekben a neve alatt.

Rendező: Lee Su Jin
Szerintem: 8/10

Compassion

Jung Ha-Na osztályelső az iskolában, igazi mintadiák, vannak barátjai, mindene megvan az életben, aztán egy nap hírül kapja, hogy osztálytársa öngyilkos lett. Ez az iskolára, és magánéletére is rátelepszik, éjszakánként nem tud aludni, majd rajta kapja szüleit, ahogy veszekednek, és az apja megüti az anyját. Másnap úgy viselkednek, mintha mi sem történt volna, így mit tesz egy tinédzser? El kezd lázadni, majd egyik esti kimarad az újdonsült zenekari tagokkal egy bárban, ahol is 3 férfi megerőszakolja. Ezt az egyik tag felveszi telefonjára, majd másnap megzsarolja főszereplőnőnket, hogy ha nem teszi azt amit ők mondanak, akkor szét küldi az egész iskolában a videót. Tipikus bully film, semmi különleges nincs benne, eleinte csak fogtam a fejem a színészi játékon, aztán ahogy egyre borongósabbra vált a hangvétel, úgy lesz egyre elviselhetőbb. Nem lett volna ez annyira gáz, ha nem láttam volna a témában már ezeregyet, illetve ha nem készülne Koreában minden évben egy hasonló film. Azt hogy indie film-e nem tudom megmondani, de első filmes rendezőről van szó, a kamera is valószínűleg valami olcsóbb volt, vagy beltéri kamerával készült, ahogy a színészeknek sem volt tapasztalatuk filmek, sorozatok terén. Kivétel Jung Min Sung, aki elég sok filmben megfordult már, de többnyire mellékszereplőként. Aki szereti a diákok életéről, gondjairól szóló filmeket az bepróbálkozhat vele, de számomra ez az egész már egy lerágott csont, a megvalósítás is nyugodtan feledhető.

Rendező: Shin Sung Sub
Szerintem: 4/10

To Walk Beside You

Ishii Yuya számomra ugyanazt adja filmekben, mint Murakami Haruki könyvekben. Abszurd helyzetek egy szürreális világban, olykor érződve rajta némi mágikus realizmus. Eddig ez a negyedik film amit láttam tőle, így igazán nem is értékelhetem munkásságát, ugyanakkor most teljesen egálban vannak a tetszett, nem tetszett filmjei a listámon. A The Great Passage amolyan jó iparosmunka, egyedi, álmosító hangulattal, de teljesen érdektelen volt számomra a sztori, és a megvalósítás, ebből az egész ötletből sokkal jobbat is kilehetett volna hozni. A Man With Style-ra meg abszolút nem emlékszem, utánaolvasás nélkül még a sztori sem ugrott be. A Sawako Decides eddig az a filmje ami kifogások nélkül elnyerte a tetszésem, és a kedvenc Japán filmek között tartom számom. A most látott, címben szereplő filmje is nagyon tetszett, de egy 100-as toplistába nem feltétlenül kerülne be. Történetről nem érdemes sokat elárulni, alig másfél órás, a lényeg már az elején tudható, egy 17 éves diák, és 34 éves tanára elszöknek a vidéki kisvárosból Tokióba, új életet kezdeni. Érdekes módon a film alatt nem derül ki, és nem is nagyon tesznek rá utalást, hogy van-e köztük szexuális kapcsolat, vagy egyáltalán egy párként tekintenek egymásra. Persze vannak olyan párbeszédek, amiben elmondják egymásnak, hogy szeretlek, de az olyannyira lélektelenül hat, mintha csak egy robot tenné. A tanár ügyvédet akar faragni a srácból, ezért mindent megad neki, de főleg pénzt, hogy sikeres legyen, ám a srác, szülei elvesztése után inkább csak egy biztos pontot, egyfajta pótszülőt akar a tanár személyében. Van benne némi perverzitás, kisebb sztorik a városlakókkal, hamar elmegy az a másfél óra, mindenképpen ajánlós!  Meguro Maki jól játszotta a kissé érzéketlen tanárt, bár sok filmben nem szerepelt, a közeljövőben megfogok nézni egyet az ő főszereplésével. Morioka Ryu pedig fiatal kora ellenére rengeteg filmben megfordult, főleg mellékszereplőként, de bátran lehet válogatni a filmek közül, egész jó darabokban tetszeleg!

Rendező: Ishii Yuya
Szerintem: 7/10

Owl

Fekete humor. Vagy mi. Mikor nekiültem egy jó kis egy helységben játszódó, beszélgetős, fordulatos sztorival rendelkező darabot vártam. Mert mi más hozható ki egy olyan filmből, ami nagyjából 15 négyzetméteres nappaliban játszódik? Nyilván nem egy 12 Angry Men-t, The Rope-ot, vagy Kisaragi szintű remekművet vártam, pláne úgy hogy a büdös életben nem hallottam a filmről, de azért ennél jóval többet. Az első bő egy óra valami eszméletlen unalmasra sikeredett. Anya és lánya a 80-as években egy a mandzsúriai menekülteknek épített faluban élnek, mint utolsó lakók az éhenhalás közepette. Egy nap betelefonálnak a környéken működő gátépítő társasághoz, felajánlva magukat prostituáltnak. Meg is érkezik az első kuncsaft, az utolsó pénzükből megetetik, az anya lefekszik vele, majd a végén a ház specialitását felkínálva neki, malac hangon, habzó szájjal őrjöngve összeesik, és meghal. Hasonló jeleneteteket láthatunk a következő 60 percben, különböző vendégekkel, és különböző állat hangon való halállal. Végtelenül unalmas, még csak nem is érdekes az érkező emberek története, különösebb tanulságot nem is szűrtem le a párbeszédekből. Miután megérkezik egy rendőr, illetve egy öngyilkosságba menekülő srác, kezd bonyolódni a helyzet, és a vége kerek lesz, de izgalmasabb, jobb egy cseppet sem. Leginkább az alatta szóló zene, és az akkor 91 éves! rendező által megteremtett hangulat, ami erősen hajaz az 50-60-as évek Japán filmek hangulatára, az ami miatt meg fog bennem maradni a film. Rendezői oldalról tényleg erős a film, és meg kell hagyni a színészek is nagyon jók voltak. Otake Shinobu vitte el egyértelműen a filmet, remekül játszott, bár néha nekem már túlságosan sok volt. Ito Ayumi szinte csak jelen volt, nem sok mondatot kapott, viszont így is simán lejött, már csak az eltúlzott mozdulatairól, hogy remek színész, ráadásul meztelenkedett is. Nem váltja meg a világot, én elsősorban azoknak ajánlom akik szeretik a régimódi Japán filmeket, bár még így is erős lehet az unalom faktor. Nagyon nem így kellett volna elkészíteni az első egy órát, a repetitív jelenetek eléggé megölik a filmet, aki nem kitartó valószínűleg nem is fog a végére érni.

Rendező: Shindo Kaneto
Szerintem: 6/10

Web Junkie

Nem sok ázsiai dokumentumfilmet láttam ezidáig, bár nem is kedvencem a műfaj. Sajnos ez pont nem egy jól sikerült darab. A film középpontjában egy kínai rehabilitációs központ áll, ugyanis a kormány az internetfüggőséget klinikai rendellenességnek nyilvánította, így ide olyan fiatalok kerülnek, akik a kelleténél egy cseppet több időt töltöttek el online videojátékokkal. A probléma a filmmel, hogy túl rövid, nem sikerült jobban elmélyedni a dologban, és ami van az is inkább olyan jeleneteket részesít előnyben, mint hogy ki mennyit tölt általában a gép előtt, vagy a szülő gyermek kapcsolata, néhány sírós jelenettel. Őszintén szólva néhol ökölbe szorult a kezem, látván ezt a sok életképtelen tinédzsert, akik inkább meghalnának, mintsem felkelnének a gép elől, és tennének valamit is. Durva volt hallani, hogy az egész nyári szünetet a gép előtt töltik, vagy amit az egyik srác is mesélt, hogy 300 órát töltött egyfolytában a gép előtt, és csak néha pár órára feküdt le egy kicsit. A végén  kiderül, miért is hajszolják bele magukat a virtuális valóságba, magány miatt. Érdekesség képpen érdemes megnézni, de egyébként felejthető alkotás. Lehet Magyarországon is lenne létjogosultsága egy ilyen intézetnek, egy hónapra lehet be is feküdnék...

Szerintem: 5/10

Behind the Camera

A rendező 14 színészt invitál a forgatási helyszínre, ahol ő maga nem jelenik meg, mert Los Angeles-ben tartózkodik, hogy saját magát hollywoodi rendezőnek mondhassa és skype-on, illetve mobilon keresztül kommunikálva akarja leforgatni a filmet 2 nap alatt. Részemről ez hatalmas ötlet, ráadásul a megvalósítás is, ugyanis sokkal inkább a színészek reakcióin, párbeszédein van a hangsúly, gyakorlatilag színészkedés mentesen követhetjük le, másfél óra alatt, bekapcsolt kamerákkal az eseményeket. Őszintén így végignézve nem vagyok teljesen biztos benne mit is láttam, illetve hogy mi volt a rendező szándéka, persze pozitív értelemben. Egyrészről szerintem egy olyan filmet akart forgatni, ahol a színészek megmutatják a valódi énjüket a kamera előtt, és hogy mi történik két jelenet felvétele közt, másrészről meg olyan párbeszédek is elhangzanak ami a mai koreai filmeket, és a koreai színészeket minősíti. Gondolok itt olyan dolgokra, hogy egy jelenetet elég egyszer felvenni, nem kell jobban beleélnie magát a színésznek, mint amennyit a koreai közönség megkíván. Az ultra gagyi koreai szappanoperákban tucatjával látni hasonlóakat, nem az a lényeg, hogy ki mennyire jó színész, hanem tökéletesen nézzen ki, és hozza azt a színészi alakítást, amit még egy első éves diák is megtud csinálni, minden mást majd a marketing és a talk showk elintéznek, mert ha valakire a média azt mondja jó színész, akkor az is! Az idősebb korosztálynál érdekes még megfigyelni, hogy annyiból áll a színészi tehetségük, hogy lassan, mély hanggal beszélnek, és nagyon merevek, ennyi. A koreai etikett meg megkívánja, hogy az idősebbet tiszteljük, és mindig igazuk is van. Itt van például Youn Yuh Jung, tipikus sorozat színész, minden egyes szerepében a kicsit mogorva, beszólogatós öregasszonyt alakítja, mikor meg egy talk showban szerepel, és a filmben is valamennyire magát alakítja, akkor meg a flegma, tapasztalt, vén rókát nyomja full kreténben. Nagyon jól bemutatta ez a film, amitől falra mászok, a koreai sztárcsinálástól. Még ha nem is feltétlen ez volt a rendező szándéka, egyszerűen nyugati szemmel ordít az egészről, hogy valahol mélyen egy fricska akart lenni arra, ami manapság folyik a koreai filmiparban. Viszont sajnálatos módon - valószínűleg külső nyomásra - eléggé visszafogott lett, a párbeszédekben nem mélyültek el igazán, túl sok a színész, és túl sok időt fordítottak felesleges jelenetekre, illetve van az egésznek egyfajta televíziós műsor fellingje, mintha egy Infinity Challenge, vagy Running Man nézne az ember, annak minden kliséjével egyetemben. És sajnos a színészek is jóformán a legaljából lettek kiválasztva, ugyan színészkedniük nem igazán kellett, de totál érdektelenek is voltak. Ha a The Actresses tetszett, akkor ez is fog, viszont kell hozzá némi jártasság a koreai szórakoztatóiparban, filmekben.

Rendező: E J-Yong
Szerintem: 7/10

Flower Island

Évek óta meg akartam nézni ezt a filmet, de valahogy mindig jött más, vagy éppen a róla írtak tántorítottak el, ugyanis nagyon depresszív hangulata van. Valamint a poszteréről (igen, néha a poszter alapján is választok ki filmeket) mindig Gackt, a japán énekes jutott eszembe. Igazából csak az első fél órát kell túlélni, mert azalatt az ember legszívesebben felvágná az ereit, és nagyon párbeszédek sincsenek, de azután egy egész jó road movie kerekedik ki belőle, aminek a vége ismét borongós, már-már halál közeli hangulat járja át. Három nőről szól a film, egy 17 évesről aki épp a film elején egy nyilvános wc-ben abortuszt hajt végre magán (talán a legdurvább képsorok ennél a résznél láthatóak), majd buszra száll, mintha mi sem történt volna, és elindul megkeresni az elveszett anyját. A buszon találkozik egy nővel, aki nem mer hazamenni, mert egy öregemberrel feküdt le a pénz miatt, aki történetesen az aktus közben szívrohamot kapott, így kissé összezavarodva neki indul a Flower Island felé, ahol a szóbeszéd szerint az emberek elfeledik minden nyomorúságukat, és szomorúságukat. Útközben egy félre sikerült öngyilkossági kísérlet során találkoznak össze a harmadik főszereplővel, az opera énekesnővel, akinél nyelvrákot diagnosztizáltak. Egyértelműen a legkomorabb filmek között van, amit valaha láttam, amire rásegít a gyenge minőségű kamera, talán kézi kamerás felvételnek is mondható, a téli időjárás, sokszor derékig érő hóban gyalogolnak, valamint a szereplők naturalista ábrázolása, smink még csak nyomokban sem található, mint ahogy a ruházatot is inkább rongyoknak lehetne hívni, amire rákontrázik a közeli kamerafelvételek is, olykor előnytelen helyzetben mutatva a színészeket. Nem úgy, mint manapság, mikor a koreaiaknál minden egyes színész inkább egy tökéletes porcelánbaba, és egyben egy divatdiktátor is. Meglepődtem, mikor Kim Hye Na után nézelődtem a neten, durván jól néz ki, de lehet csak a film kedvéért maszkírozták ki, és adtak rá egy parókát. Aki szereti a lassú, szomorkás filmeket annak megéri megnézni, de csak úgy ha totálisan rá tud koncentrálni, mert akkor nagy élményt adhat. 90-es évek végéről, 2000-es évek elejéről sok ehhez hasonló film készült, de véleményem szerint közel sem ilyen jók, talán a Bye June az ami még felveszi a versenyt, illetve a Tears, de az ettől sokkal vidámabb hangvételű. Rendezőtől kizárólag az Always-t láttam, ami ugyan szintén keserű egy darab, de sokkal emészthetőbb. Valószínűleg ez azért is sikerült ennyire művésziesre, mivel ez volt a rendező első nagy játékfilmje, a három évvel későbbi Spider Forest már láthatóan nagyobb büdzséből készült el.

Rendező: Song II Gon
Szerintem: 8/10

Long Arm of the Law II.

A zseniális első rész után sejthető volt, hogy a második gyengébb lesz. Sokáig nem is tudtam, hogy készült második (sőt harmadik is!) rész, bár az eredetit is már évekkel ezelőtt láttam, de nálam kult státuszban van. Folytatásról szó sincs, sőt én úgy tudom, hogy nem is könyvelhető el hivatalos második részként, a rendező sem Johnny Mak, aki még két felejthető filmet rendezett, és örökre eltűnt a süllyesztőben, sokkal inkább egy újragondolás más megközelítésből. Az anyaországból három illegális bevándorlót őrizetbe vesznek, akiknek két lehetőséget adnak: visszatoloncolják őket Kínába, átadva az ottani rendőrségnek, vagy beépített rendőrként kezdenek el dolgozni, beszivárogva a Big Circle nevű bűnbanda közé. Csak a szokásos, közben rájönnek, hogy nem fenékig tejföl az élet a másik oldalon sem, gyanakvások, árulások, és rengeteg lövöldözés, mindez kevesebb mint 90 percben. Úgy álltam neki a filmnek, hogy ha nagyon gagyi lesz akkor max végigtekerem, és örökre elfelejtem, de kellemes meglepetés volt. Semmi olyan nincs benne amit már nem láttam volna ezerszer, az első részhez képest kevésbé komorabb, kevésbé brutálisabb, sokkal inkább egy akció vígjáték, ami azért különös, mert itt is akad bőven vér, de a koszos hongkongi utcák, az utcai élet, és a hangulat megvett kilóra, ráadásul a végén itt is egész jóra sikeredett a leszámolás, még a kamerabeállítások is hasonlóak. Elvis Tsui-nak ez volt az első igazi főszerepe, ahol még nem is a mogorva, gonosz karaktert alakította. Egyszeri megtekintésnek tökéletes, nem is hosszú, kicsit ugyan keverednek a műfajok benne, de nem bántam meg.

Rendező: Michael Mak
Szerintem: 6/10

A Class to Remember

Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy ha annyira tetszik egy éra, akkor miért nem abból az időszakból válogatok filmeket a megnézésre. Talán azért mert mindig mást akarok egy filmtől, ha sokszor ugyanazt kapnám kissé unalmassá válna az egész, de az egyszer biztos hogy ha a 90-es évekből választok egy Japán filmet, ritkán ér csalódás. Nem történt ez másképp a Gakko széria első részével sem. Mert bizony négy részes, amit már így előre sajnálok, hiszen a negyedik rész sehol nem lelhető fel, nem hogy még angol felirat lenne hozzá. A film egy szívmelengető sztorit mesél el nyolc esti tagozatos diákról, és a tanárukról, aki egyfajta keretként is szolgál a filmnek, ő foglalja egybe a nyolc diák, nyolc történetét. Nem mellesleg a zseniális Nishida Toshiyuki alakítja, száz százalékos odaadással, komolyan olyan élőnek hatott a képernyőn keresztül nézve, hogy már elhittem ő tényleg egy létező tanár, akit talán ismerek is. A tanulók színészi alakítása sem megvetendő, olyan karaktereket alakítanak, mint az iszákos író tudatlan Ino-san, aki bár kissé együgyű, a lóversenyhez meg van az esze; az 50 éves koreai asszony, aki egy éttermet vezet; egy zűrös életű, punk tinédzserlány; Zhan a félig kínai, akinek beilleszkedési problémái vannak a Japán társadalomba, és még sorolhatnám. Ugyan a flashback már akkor sem volt ismeretlen eszköz, mégis itt olyan jól működik,hogy szinte észre sem vettem ahogy oda-vissza ugrálunk az időben, egyre jobban megismerve a nyolc diák történetét, hogyan lettek egy osztályközösség, és hogyan bontakozott ki a tanáruk iránti szeretet. Lassú lefolyású, ám cseppet sem unalmas, olyannyira magával ragadott a csöndes, barátságos légkör, hogy azonnal beszippantott, és észre sem vettem, máris eltelt az a 130 perc. A múltban játszódó jelenetek mintha eseménydúsabbak, színesebbek lennének, de épphogy csak egy hangyányit, nem elkülönülve a jelen kissé kopottas, sárgás légkörétől. Zenék ugyan nem maradtak meg bennem, de egyértelműen passzol a filmhez. Ha hasonlítanom kéne valamihez, akkor furcsa módon a Kitano Kids Return, és Kikujiro filmeket mondanám, a légkör egyértelműen megegyező. A rendező a Tora-san filmsorozatáról híres, amiből szégyen szemre még nem láttam egyet sem, de ami kési, nem múlik, bár mind a 48 részt nem feltétlenül fogom ledarálni. Illetve a többi filmje is felkeltette az érdeklődésem, a Love and Honor kifejezetten tetszett.
Végezetül pedig vállalom a felelősséget, bárki legyen az Japán filmkedvelő, vagy éppen olyan aki soha életében nem látott még tőlük filmet, nem fog csalódni! Nem egy korszakalkotó filmremek, csupán egy barátságos, könnyed 2 órás felüdülés. Második rész már betárazva!

Rendező: Yamada Yoji
Szerintem: 10/10

Miracle Apples

Sok film rajongót, ha az ember megkérdez ki a ma is élő kedvenc rendezője, akkor általában a Tarantino, Nolan, Scorsese nevek hangzanak el. Én ugyan kedvenc rendezőt nem tudnék választani, de egyet mindenféleképpen kiemelnék, illetve nem kéne sokáig gondolkodnom: Nakamura Yoshihiro. Nyilván nem egy tökéletes rendező, hisz bőven vannak gyengébb filmjei, de annyira észrevehető stílusjeggyel dolgozik, és olyannyira megszerettem egyes filmjeit, hogy évről évre tűkön ülve várom az angol feliratot az újabb filmjeihez. Tavaly újból bizonyított, a The Snow White Murder Case simán beleraknám az öt kedvenc 2014-es filmes listámba. Aminek nagyon örültem, mert a 2010-es Golden Slumber óta mintha egy kicsit elveszett volna. See You Tomorrow Everyone! ugyan kellemes film volt, de nem hozott olyan átütő, és csavaros sztorit, mint az előző filmjei, illetve a Chips-el sem volt különösen problémám, de mégiscsak egy rövidfilm volt. A Miracle Apples tavaly előtti film, csak most jött hozzá ki az angol felirat, és sajnos azt kell mondanom ez az aranyos, kedves, egyszerű történettel operáló A Boy and His Samurai féle alkotás, amit egyszer megnéz az ember, jókat mosolyog, és már el is felejti. Azt gondolom, hogy Yoshihiro hozott anyagból tud leginkább dolgozni, pláne ha az egy jó novella, és a szerzőt Isaka Kotaro-nak hívják. Elvileg ez is egy Based on True Story, bár el nem tudom képzelni Japánban kinek az érdeklődését tudta felkelteni egy almatermesztő kálváriája a biogazdálkodással, de hát a japánok azok japánok. A film nagyon jól indul, tipikus falusi közösség, akik az almatermesztésből élnek meg, nekik a mindennapjaikba tekinthetünk be, de úgy egy óra elteltével annyira unalmassá, és néhol már röhejessé válik a cselekmény, hogy lehet ha nem egy Yoshihiro filmről lenne szó, akkor kikapcsoltam volna, mondván ezeregyet láttam már ilyet. És sajnos nem is lesz jobb, telnek az évek, egyre rosszabb lesz a termés, a család teljesen eladósodik, a férj kezd megőrülni, a közösség kitaszítja magából, és ezt a szenvedést kell átélnünk a műsoridő jelentős hányadában. Majd természetesen az utolsó 10-15 percben minden a helyére áll. Fel nem foghatom, hogy a generációk óta almatermesztéssel foglalkozó családok, hogy a francba nem tudták a biogazdálkodás rejtelmeit. Itt Magyarországon nagyapáink idejében azt se tudták mi az a bio, úgy hogy biogazdák voltak, és mindennek tudták a helyét hol van az életben. Nem kicsit volt ez az egész röhejes számomra, a különféle permetező szerek használata, mint a wasabi, vagy az öreg gazdák teljes sötétsége a téma felől. Abe Sadao-t én már nagyon kezdem unni, állandóan ezt a kicsit bugyuta, ám jószívű karaktert játssza el, viszont Kanno Miho nagyon tetszett, igaz inkább külseje alapján, de a játéka, már amit elvárt a szerep, az rendben volt. Mindenképpen megnézek egy olyan filmet amiben főszerepet játszott, már ha van ilyen. Lehetséges, hogy nálam nagyon félre ment ez a film, de abszolút a rendező leggyengébb filmjeihez sorolom, már ha nem veszem a korai horrorfilmes próbálkozásait. Nem mondom letudott kötni az a bő 2 óra, de igazából 70%-ban semmi érdemleges nem történt, csak ismételte önmagát, illetve a jól bevált kliséket vonultatta fel. Ebben a témában már többet kéne virítani, vagy legalább olyan jól kivitelezni, mint a Wood Job. Annyit még megjegyeznék, hogy a Boy and His Samurai-tól sokkal jobban tetszett...

Szerintem:  6/10

Shikyu no kioku

Maszatót, csecsemő korában elrabolta egy nő 40 napra, majd visszaadta az igazi szüleinek. 18 év alatt látszólag mindent megkapott, főleg anyagiakban, de az apja egyáltalán nem foglalkozik vele, míg az anyja egyáltalán nem szereti, és állandóan csak veszekednek. Egy nap elege lesz, és elszökik otthonról, sejtve hogy a nő aki anno elrabolta, az igazi édesanyja, elindul felkutatni. És gyakorlatilag itt indul be a film, egy tengerparti étteremben, ahol az asszony dolgozik. Kicsit nehéz volt értelmeznem a kettőjük kapcsolatát. A fiú már a kezdetektől sejti, hogy ő az igazi anyja, mégis kikezd vele, majd a film folyamán, még másik kettő korabeli csajjal lefekszik, az anya pedig magányában a fiúban találja meg a szerelmet. Nyilván nem árulok el túl nagy spoilert, ha azt mondom hogy a végén a nő is rájön a dologra, mégis a zárójelenetben nem egyértelmű, hogy anya-fia kapcsolat van köztük, vagy szerelem. Nem szeretem az ilyen bizarr sztorikat, mégis el tudtam vonatkoztatni felőle, mert sikerült a rendezőnek úgy tálalnia az egészet, hogy ne ez legyen a lényeg, illetve ne tűnjön gyomorforgatónak (Denis Villeneuve által rendezett Incendies sokkal durvábban tárja elénk ezt a témát, és egyébként maga a film is sokkal jobb). Inkább két szeretethiányos ember történetét meséli el a film, néhol szokásos japán módra, túldramatizálva. A színészek teljesen jól alakítanak, Matsuyuki Yasuku az anya szerepében egyértelműen a legerősebb. És noha az egésznek amolyan tv film jellege van, érződik a színésznőn, hogy mindent beleadott, amit a szerep megkíván. Az elmúlt 1 évben még csak hasonló alakítást sem láttam a koreaiaktól, legyen szó blockbusterről, vagy indie filmről. Kicsit szomorú. Filmet nem feltétlenül ajánlom, kihagyható darab, de egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem. A tengerparti kisváros, illetve a nagyrészt az étteremben játszódó jelenetek elég jó hangulatot kölcsönöztek a filmnek.

Szerintem: 5/10

Bus Stop

Kőkemény szenvedés volt a film. Teljes mértékben melankolikus, sötét, depressziós film, ami szinte semmiről sem szól, és sehova sem tart, csak ül az egész film másfél órán keresztül. Konkrétan ez az a kategória amit már én sem nézek végig szívesen, mert annyira semmilyen, annyira nem ad semmit a film, inkább csak elpocsékol az ember idejéből nem keveset. Két főszereplőnk van, Jae Sup, egy antiszociális részmunkaidős tanár, aki egy esti iskolában tanít, nem beszél senkivel sem szívesen, nem megy esti ivászatokra, többnyire csak munka után a megszokott útvonalon haza ballag, és a sötét szobában a laptop előtt próbálkozik az írással, vagy elmegy egy prostihoz. Másik szereplőnk So Hee, akit épp ebbe az iskolába jelentkezik át, kissé naiv, eléggé érett a társaihoz képest, idős férfiak társaságát keresi, persze némi pénz fejében, majd egy véletlen folytán a hazafelé vezető úton Jae Sup-al összetalálkoznak, és elkezdenek társalogni. Tulajdonképpen az ő kapcsolatukról szólna a film, ahogy minden egyes nap a metró, vagy buszállomáson találkozgatnak. Rendező ezen kívül még egy filmet rendezett 2006-ban, az If you were me 3-mat, nem láttam, de ezek után nem is vagyok kíváncsi rá, mint ahogy jól látom a szakma sem különösebben. Két főszereplő játéka kritikán aluli volt, fapofával meredtek előre, kissé olyan is volt mintha utólag valaki más alászinkronizálta volna az egészet, ehhez képest elég szép karriert futottak be. Mondjuk Kim Min Jung szereplésével a Flying Boys elég nagy kedvencem, de Kim Tae Woo-tól nem láttam igazán jó színészi játékot más filmben sem. Mindenképpen felejtős a film, nagyon bánom hogy időt pazaroltam rá!

Rendező: Lee Mi Yeon
Szerintem: 2/10

Man Watching Video

Nemigazán tudtam leszűrni mikor is játszódik a film, talán az 1999-es Inferno plakátból sejthető, hogy a kétezres évek legelején. Ez azért érdekes, mert maga a film 2003-ban került bemutatásra, amikor is a VHS kazettákat már bőven leváltották a DVD lemezek. Dél-Koreában nem tudom mikor történt a váltás, de hazánkban már 1998-ban 53 DVD film közül választhattunk. Az évszám talán azért is fontos, mert összevetve 2003-2004-es filmekkel abszolút régiesnek hat, valamint a helyszín ahol a film nagyrészt játszódik, egy videotéka. Kíváncsi vagyok, hogy Dél-Koreában meddig tudott egy ilyen téka életképes maradni a 2000-es évek eljövetelével. Talán nem kéne túl nagy jelentőséget tulajdonítani ennek, engem mégis zavart egy kicsit a tudatlanságom a témával kapcsolatban. Aki úgy ül le a film elé, mint ahogy én is, hogy azt várja az arcába nyomnak egy rakat filmes popkulturális utalást az adott korszak végett, nos az csalódni fog. A videotéka csak egy helyszín, egy nagyon hangulatos helyszín, amit a főszereplőnket játszó Jang Hyuk Sung üzemeltet, miután feleségétől elvált, és jogi karrierjét feladta. Unalmas, és magányos hétköznapjait egy szerelmes levél töri meg, ami gyaníthatóan valamelyik visszatérő női vásárlóhoz köthető. Ezt próbálja meg kideríteni, a maga komótos, nem kicsit Hong Sang Soo-ra hajazó stílusában. Tulajdonképpen az egész film a 30 fölötti megkeseredett, magányos emberek párkapcsolat kereséséről szól. Hangulat több, mint remek volt, kellően elvont, a történet felépítésével sincs semmi gond, kicsit érződik is rajta, hogy egy novellából készült. A színészeken látszódik, hogy nem dráma színészek, karakterüket jól hozzák, beleillenek a világba, és szinte kivétel nélkül mind elég nagy karriert futottak be azóta. Ami engem kissé untatott, és ez nem a film hibája, inkább az enyém, vagy még inkább Hong Sang Soo rendezőjé [ :) ] az a túlzott hasonlóság. Szeretem az öreget, elég sok filmjét láttam, de szinte kivétel nélkül mind ugyanúgy épül fel, ugyanarról szól. Tipikus, ha egy filmjét láttad, akkor láttad az összeset kategória. És ez a film is nagyjából ugyanazt az érzést, szerkezetet adja, mint az ő filmjei. Ami számomra egy kicsit érdekes, mivel ez a film volt a rendező első, és egyetlen alkotása. Egy próbát mindenképpen megér, eléggé szerethető a hangulata, még ha kissé melankolikus is, a videotékás éra megjelenítése meg külön plusz pont. Egyébként a filmet megnézve amit őszintén sajnálok, hogy ennyit fejlődött a technika. Valahogy az SD tévéknek, a VHS kazettáknak hatalmas hangulata volt, és ugyan nem bánom, hogy leváltották a DVD filmek, de az Lcd okos tévéket, a HD felbontást, blurayt már annál inkább. Emlékszem mikor tudatosan elkezdtem ázsiai filmeket nézni úgy 2004 tájékán, egy 55cm-es SD tévére volt rákötve a gépem, és azon néztem a 700MB-1,37Gb-os filmeket. Abban a méretben, abban a felbontásban tökéletes volt!

Rendező: Kim Hak Sun
Szerintem: 6/10

Where Have All the Flowers Gone?

Teljes mértékben téboly volt a film. Egyrészt hozta a 90-es évek végei művészfilmek hangulatát, másrészt fogalmam sem volt sokáig miről is akar szólni, olyannyira non-lineáris volt a történet vezetés. Nekem nagyjából annyit sikerült kibogozni az egészből (és remélem nem tévedek), hogy Gao Ju és Yang elválaszthatatlan jó barátok az egyetemen, ám egy nap a suliba érkezik egy gyönyörű csaj, Mirth akibe mindketten szerelmesek lesznek. Úgy egyeznek meg, hogy hétköznap Gau Ju randizik vele, míg hétvégén Yang. Az egyetem elvégezte után egyezséget kötnek, hogy soha többet nem találkoznak egymással, majd csak következő életükbe. Viszont Gau Ju nem tudja kiverni a fejéből a lányt, ezért hirdetéseket szór szét az utcán meghagyva a telefonszámát, hátha rátalál Mirth és felhívja őt. Nagyjából ennyi, de rengeteg zavaros jelenet van benne, amit nem tudok hova tenni. A rendezőnek első filmje, ez tökéletesen is látszódik, rendkívül alacsony költségvetésű, illetve elsősorban nem is rendezőként van számon tartva, hanem zeneszerzőként. A filmet a teljes kudarctól a színészek, a stílus, és a zenék mentik meg. Xun Zhou-t mindig is kedveltem, és nem csak a kinézete miatt. Talán a Hollywood Hongkong-ban láttam először, de teljesen megfogott az alakítása. Itt sincs gond vele, igaz javarészt az aranyos csaj karakter szerepét tölti be, amihez a hangja és az arca teljesen jól is passzol. Az hogy milyen színésznőnek, arról inkább nem nyilatkoznék, sajnos elég kevés filmet láttam amiben főszerepet játszik, de igyekszem majd pótolni őket. Xia Yu-tól talán eddig a legjobb alakítást láttam, ami nem éppen egy pozitív dolog. Sajnos hiába van megjegyezhető arcberendezése, nálam mindig is a ZS és B kategóriás színészek között foglalt helyet. Semmi kiemelkedő, általában ugyanazt a semmilyen karaktert személyesíti meg, legyen szó egy gagyi családi, vagy akció filmről. A zenék nagyon jól lettek kiválasztva, teljesen illik a film képi világához, egy OST szívesen meghallgatnék. A filmet leginkább a 90-es éveket, és/vagy Xun Zhou kedvelőknek ajánlom, biztos nem fognak benne csalódni.

Rendező: Xiaosong Gao
Szerintem: 5/10

Adrenaline Drive

Némely 90-es években készült Japán filmnek valami elképesztő hangulata van. Talán rendező válogatja, vagy csak ennek az érának van valami megfoghatatlan bája, de az ekkortájt készült darabok, mint a My Secret Cache vagy a Space Travelers hasonlóan furcsa, ám kiváló légkört árasztanak magukból. Kicsit talán az akkori európai filmekre hajaznak. Érdekes módon a színészek sem a mostani túljátszott (ami nem mindig baj) szerepeket hozzák, sokkal inkább fogyaszthatóbbak egy nem ázsiai filmeken edzett néző számára. Történet viszonylag egyszerű, de olyan helyzet komikumok alakulnak ki, hogy egy percig nem untam el magam. Satoru, főnöke hibájából egy yakuza, Kuroiwa jaguárjának ütközik, aki az irodába invitálja, ahol rengeteg pénzt kér a javíttatására. Főszereplőnk szerencséjére egy bomba robban az irodában, majd a helyszínre érkezik a másik főszereplő, a csendes, visszahúzódó Shizuko nővérke. Egy mentőautóban hagyják el a helyszínt, meglepő módon Kuroiwa-val, aki a kórházba vezető úton menekülni próbál, ám ezzel csak balesetet okozva, belehajtanak egy folyóba. A két főszereplő megtalálja a yakuza táskájában lévő rengeteg pénzt, amivel némi tanakodás után elrohannak. Innentől kezdődik a fogd a pénzt és fuss zsánerre jellemző történések, amik remekül vannak kivitelezve. Ando Masanobu alakításában semmi különleges nincs, eleinte szótlan, gyámoltalan karaktert hozza, majd később kivetkőzve magából egyre nagyobb őrültségeket csinál. Semmi gond nem volt vele, bár meglepő hogy azóta milyen karriert futott be, egész jó filmekben szerepelve. Sajnálatos módon ez Ishida Hikari nem éppen mondható el. Pedig ő volt a kedvencem a filmben, aki eleinte a szürke kisegér szerepét tölti be, majd később a sexy, magabiztos nővé válik. Valami elképesztően aranyos volt a filmben, és az ő színészi játéka az, amin leginkább meglepődtem, ugyanis egyáltalán nem a sablonos japán női alakítást hozza, sokkal inkább hat egy nyugati nőnek. Nagyon kevés ilyen szerep láttam eddig Ázsiából, de mindenképpen tetszetős.  Miután véget ért a film, egyből egy filmográfiát csaptam fel, hogy mikben játszott még, de jó néhány dorama szereplésén kívül, nem sok filmes szerepet kapott, pedig én biztos vevő lettem volna rá. Magát a filmet kötelező alkotás kategóriába tenném, és csak azért nem adok neki teljes pontszámot, mert sokszor túl egyszerű az egész, elviselt volna még néhány fordulatot.

Rendező: Yaguchi Shinobu
Szerintem: 9/10

Black Coal, Thin Ice

Elég sok 2014-es filmes toplista élén láttam ezt a filmet szerepelni, a trailer is totálisan meggyőzött a komor hangulatával, ám csak részben vagyok elégedett vele. Tipikus lassú lefolyású film, jó ideig nem is értettem 1-1 jelenet értelmét, és nem mintha a végére nem lenne egyértelmű minden, kicsit mégis űrt hagyott maga után. Nyomozós, tipikus vajon ki a gyilkos film, legalábbis ez a központi motívum, ellenben nekem sokkal inkább tűnt egy lezüllött, alkoholista ember balladájának, aki a jobb élet és a szerelem felé sóvárog, kevés sikerrel. Egyfelől imádom ezeket a kínai filmeket, amik egy koszos, büdös gyárvárosban játszódnak, sokszor beteges szereplőkkel, másfelől meg egyáltalán nem működik krimiként, totál kilógnak az erre a műfajra jellemző védjegyek, mint a kihallgatások, megfigyelések, vagy az üldözős jelenetek. Viszont az a minimális akció jelenet ami van benne, nagyon jóra sikeredett, vagyis inkább elég durvára. A hangulat számomra egy az egyben Kim Ki-Duk filmjeire hajaz, talán valami hasonló beteg történet kellett volna a háttérbe (na nem mintha a feldarabolt testek szétszórása a kínai kőszénfeldolgozókban  nem lenne az) és jobban muzsikált volna egészként, de akár megemlíthetem Na Hong-Jin The Yellow Sea filmjét, vagy Wang Xiaoshuai remekeit is. A két főszereplő teljesen jól alakított ebben a furcsa világban, Liao Fan egy az egyben Yang Dong-Geun-ra hasonlít, így még erősebb volt a Kim Ki-Duk utánérzés. A női főszereplő, Gwei Lun-Mei-t is jó volt végre egy ehhez hasonló szerepben látni. Sokkal jobban áll neki, mint az ártatlan kislány, vagy az elvont művészlélek. Soha nem voltam a rajongója, de ha hasonló szerepeket kap, még azzá válhatok. Voltaképp a film magával ragadott, nagyon erős és egyedi hangulata van, ami sajnos lehet a negatívuma is, mert nem biztos, hogy mindenki eltudja viselni. Nem feltétlen raknám be egy 2014 top10-es listába, de az is igaz hogy nagyon rég láttam már ennyire jó kínai filmet.

Rendező: Diao Yinan
Szerintem: 8/10

Kiki's Delivery Service

Nagyon elfáradtam ezektől a mesés, zero to hero, agyhalott, gondolkodást nem igényló Japán filmektől, szünetet kell tartanom, különben el megy a maradék eszem is. Elég régen láttam már a Ghibli Studio által készített anime változatot, de az akkor eléggé tetszett, aranyos, kedves mese volt. Szinte semmit nem vártam a film változatától, csak hogy nagyjából ugyanazt hozza, mint az anime, és egy remek kikapcsolódás legyen. Inkább az utóbbit. Egyiket sem hozta. Rettentően bugyuta, és az egész filmen látszódik, hogy ezt bizony 10-12 év alattiaknak készítették. Zéró hangulat, szokásos gyermeteg történet, gyök kettő színészi játék. CGI borzalmas, szerencsére csak a macska és a víziló lóg ki nagyon a környezetből. Rendező a legnagyobb poén az egészben, csak és kizárólag horror filmeket rendezett ezidáig! Igaz, nem tudom hogy muzsikál a horror műfajban, mivel nem nézek ázsiaiaktól ilyeneket, de gyanítom ez egy rendkívül elbaltázott fordulat volt, mert különben nem jutott volna el idáig az iparban. Vagy csak én nálam csapódott le ennyire rosszul ez a film. Színészekről nem tudnék mondani semmit, nincs értelme, talán csak annyi érdekelne, hogy Asano Tadanobu mennyi gázsit kaphatott azért a 2-3 perces szereplésért. A film második fele volt az igazi kínlódás, pláne a repülő seprűre rögzített gumicsónak, amiben egy bébi vízilovat szállított a boszorkány egy vihar közepette, amit egy énekesnő éneke űzött el. Egyetlen egy pozitívuma az a képi világ, szép, mesés, ennyi.

Rendező: Shimizu Takashi
Szerintem: 2/10