Say Hello for Me

Ez már az ezredik jaj beteg a gyerekkori szerelmem típusú Japán film, amit már förtelmesen unok, de szerencsére itt legalább az atmoszféra a helyén volt. Főszereplőnk saját akvarisztikáját üzemelteti, majd mit ad isten a film kezdetén betoppan egy topmodell a boltjába állást keresve. Nem kell nagy agysebésznek lennünk, hamar kiderül hogy ő bizony maga a gyerekkori szerelem, akinek anno azt az ígéretet tette, hogy ha felnő mindenképpen nyitni fog egy akvarisztikát. Így a film végig párhuzamosan a gyerekkorukat és a jelenkort mutassa be, amíg tökkelütött főszereplőnk a film végére rá nem jön, hogy ki is a titokzatos nőszemély. Már itt ellehetne ásni a filmet, de a színészek, mind a gyerekszínészek borzalmasak, rettentően unalmas karaktert sikerült nekik megírni. Végig totál hülyének éreztem magam, hogy akkor mi a franc folyik itt, valamit én gondolok túl, vagy tényleg ennyire faék egyszerű a film? Aztán a film háromnegyedénél rátesz még egy lapáttal a halálos kórság és Kohinata Fumiyo indokolatlan mézes-mázos színészkedése, akit amúgy szeretek, csak mikor már a huszadik filmben is ugyanazt a karaktert hozza, ráadásul teljesen nem oda illően(totál kilóg ebből az atmoszférából), azt már nem tudom elnézni. Nagasawa Masami, Tsukamoto Takashi, Yamada Takayuki teljesen jó színészek, legalábbis az ilyen tinédzserdrámákban nagyon is jó helyen vannak, de itt rettentően alul múlták önmagukat, bár ennek oka egyértelműen a rendező, hisz az egész filmre ez jellemző. Nem áll össze, hülyének nézi a nézőt, és semmi értelme a karakterek cselekedetének. Egyetlen pozitívum, ami miatt magasan felértékelődik nálam a film, az a hangulat. Olyan durva álmosító, ködös atmoszférát tudtak elérni, hogy le a kalappal. A gyerekkorban az elhagyatott busz, a felnőtt korban az akvarisztika szolgált középpontként, és mindkettőt nagyon egyedi hangulattal sikerült megvalósítani. The Town Where Only I Missing a rendező legújabb filmje, amiről ha lehámozzuk az időmanipulációt, akkor szinte ugyanezt a sztorit kapjuk, csak jobban, frissebben tálalva. Ráadásul a gyerekkorban ugyanúgy egy elhagyatott busz a központ. Ettől függetlenül teljesen elment a kedvem, hogy bármely más filmjét megtekintsem a közeljövőben.

Rendező: Hirakawa Yuichiro

Szerintem: 4/10

If Cats Disappeared from the World

Komor hangulat, mindfuck történet, azt hittem jó lesz. Hát nem! Még az eleje egy kicsit be is rántott, szeretem az olyan sztorikat amik teljesen hétköznapi módon kezdődnek, majd némi fantasyt, hihetetlen dolog kerül bele. A történet ugyanis egy srácról szól, akivel egy baleset után közli az orvosa, hogy agydaganata van, és már csak pár napja van hátra. Teljesen lesokkolva hazaér, ahol a halál fogadja, és felajánlja neki, hogy minden nap eltűntet valamit a világból, cserébe egy újabb napot élhet. Nem mondom, átjön hogy egyes dolgok mégis mennyit jelentenek a világban, avagy éppen főhősünk életében, de ez akkor is nagyon sablonos, szomorkás, és legfőképp unalmas film! Minden egyes napra kisebb sztorikat kapunk középpontban az adott tárggyal, de pontosan ez amire a film építkezik, ezek a részek a legunalmasabbak. Argentína szép, színes meg minden, de nem illett a filmbe, mintha egy teljesen más filmből vágták volna bele. Az örökös minden japán beteg, főként a kedves anyukák, az aranyos barátnők, engem ez már nagyon feltud bosszantani, pláne hogy a japánok az egyik legegészségesebb nemzet, mégis így kívülállóként olyan, mintha mindenki gyöngének születik és nem élik meg a 18 éves kort sem. De azért vannak pozitív oldalai is a filmnek, például Miyazaki Aoi karaktere és a főhős közti szerelmi szál elég szépen elő van adva, kifejezetten tetszett a telefonos rész. Vagy egyértelműen a film legjobb jelenetei a Hamada Gaku által megszemélyesített film őrült. Mint mindig most is tökéletes a vásznon, abszolút szerethető a karaktere, ráadásul nekem mint filmbuzinak egy abszolút felemelő érzés volt látni egy a hobbija iránt ennyire elszánt embert. Mindezen felül a vele való baráti szál is remek volt. De sajnos mindez nem elég ahhoz, hogy a középszerből kiemelkedjen, az idegesítő melankolikus dallamokkal, néhány érthetetlenül viselkedő karakterrel, és a halálos betegséggel küszködők nyomorúságával. Maximum Hamada karakterére fogok emlékezni erre a filmre.

Rendező: Nagai Akira

Szerintem: 5/10

I Am a Hero

Még egy olyan film, amit csak is kizárólag Arimura Kasumi végett néztem meg, és valószínűleg utoljára csináltam ilyet. Azon kívül, hogy semmi színészi alakítás nem vehető észre, karakterének abszolút nem volt funkciója a filmben. Végig vártam, hogy na akkor majd most lesz valami, majd megmozdul, de nem, csak rohadt a sarokban, mint egy odavetett döglött hal. Ezen kívül tudatosult is bennem, hogy egyelőre nem több ő, mint egy idol a japánoknak, akire lehet nyáladzani. Ettől függetlenül a film nagyon is tetszett! Rettentően jó a képi világa, a forgatókönyv, rendezés is mind nagyon a helyén van, nem tudom tükröztek-e valamin, de végig olyan érzetem volt, mintha egy minőségi hollywoodi filmet néznék. Persze zombi film lévén a trancsírozás így is gagyi volt, de legalább vicces. A film eleje rendkívül humoros, és marha jól fel van építve, aztán mikor kitörik a zombi vírus már komolyan én is 1-2 jeleneten hangosan nevettem, de sajnos valahol a felénél eléggé leül és átveszi a helyét a zombi klisé, hogy aztán a Japán goore filmekre hajazó csatával záródjon, amit én kicsit sajnáltam. Többet kilehetett volna ebből hozni, bár még így is sokkal többet hoztak ki, mint az elmúlt 10 év bármelyik zombis filmjéből(talán a 28 days later... volt számomra az utolsó értékelhető film ebből a műfajból). Mégis hatalmas a kontraszt a film első és második fele között. Oizumi Yo piszkosul jól hozza a nerd zero to hero karaktert, akitől sajnálatos módon nem sok filmet láttam ezidáig. Mindenképpen érdemes a megtekintése, az agyon hypeolt Train to Busantól messzemenően jobb!

Rendező: Sato Shinsuke

Szerintem: 7/10