The Inerasable

Mint már több Nakamura Yoshihiro filmnél említettem, talán jelen korunk legjobb Japán rendezőjének tartom, így minden filmjét áhitattal várok, még ha pár gyengébb darab is köthető a nevéhez. Sajnos ez is azok közé tartozik, sőt talán a leggyengébb amit láttam. Korai rendezései közül párat nem láttam, de azok igazán mocsoknak ígérkeznek, és angol felirat sincs hozzá, meg az elborult anime/manga adaptációit sem néztem meg. A film legnagyobb hibája számomra a teljességgel nulla atmoszféra, és az érdektelen történet. Egy lány az albérletében megmagyarázhatatlan jelenségekre, hangokra lesz figyelmes, mire felkeres egy írónőt aki hasonló paranormális jelenségekre szakosodott, és együtt elkezdenek nyomozni a jelenségek után, ami egyre bonyolódik, és egyre inkább összefutnak a szálak. Így leírva még fel is keltette a figyelmemet, de valami mérhetetlenül unalmasan van kidolgozva az egész, olyan semmilyen tv filmes képi világgal, hogy néhol majdnem elaludtam. Nagy kár érte, főleg hogy az utóbbi években durván jó filmekkel rukkolt elő a rendező, és az imádott Yuko Takeuchi az egyik főszereplő. Sajnos a soron következő két filmje sem ígérkezik valami nagy durranásnak. Lehet egy kis szünetre kéne menni, mert az évi 2 film úgy látszik túl soknak bizonyul, a végén még egy Takashi Miike lesz belőle, amit nagyon nem szeretnék.

Rendező: Nakamura Yoshihiro

Szerintem: 5/10

The Bride of Rip Van Winkle

Shunji Iwai filmjeit bármennyire is szeretem, 2004 óta nem nagyon adott ki számomra értékelhetőt. Oké nemrégiben megcsinálta a Hana and Alice előzményét, de az anime. Pedig a Swallowtail Butterflyt minden idők leghangulatosabb filmjének tartom. Kár érte és tudtommal jelenleg nem is dolgozik semmin, legalábbis nincs bejelentve. Mikor megláttam hogy új Shunji Iwai film, ráadásul 3 órás, azonnal rávetettem magam, és tudtam hogy ez egy jó élmény lesz. Tévedni emberi dolog. Itt sajnos tényleg a hossz ami leginkább rontott a film élményen. Ez a sztori lazán belefért volna 100 percbe, és akkor még talán oda is lehetett volna állítani a többi kiváló rendezéséhez. Sajnos ez nagyon nem így történt, rendkívül vontatott, ha laptopon néznék filmet bizony erősen nyomogattam volna az előre léptető gombot. Volt hogy 5-10 perces művészies homályos jeleneteket nézhetünk valami rendkívül elvont zenére, vagy éppen a főszereplő ténykedését a házban, ahogy takarít. Történet még érdekes is lenne, introvertált főszereplőnőnk az interneten talál magának párt, és hamar el is határozzák, hogy összeházasodnak, aztán az esküvő után nemsokkal rajta kapja férjét egy másik nővel. Nincs mit tenni, el kell hagynia a házat, ám az albérletet ki kell fizetni, így egy különös figura egy még különösebb állást ajánl számára. Olyan idegen emberek esküvőin kell megjelennie, ahol nincs elég rokon, barát, ezzel is növelve a létszámot. Majd később házvezető nőnek is beajánlják egy furcsa nő otthonába. Jó lenne ez, érdekes karakterek vannak benne, színészek teljesen jók, hangulat is elkap, de rendkívül hosszú és unalmas. Főszereplő, Haru Kuroki nagyon jól alakítja az esetlen, szerencsétlen nőcskét, egyfajta Yu Aoit véltem benne felfedezni. Film megtekintése nem ajánlott, de nem kell tőle tartani, ha valaki szerette a rendező korábbi filmjeit, akkor érdemes megnézni, ha nem, akkor meg ott van a Swallowtail Butterfly, ami hasonlóan hosszú film.

Rendező: Shunji Iwai

Szerintem: 6/10

If Cats Disappeared from the World

Komor hangulat, mindfuck történet, azt hittem jó lesz. Hát nem! Még az eleje egy kicsit be is rántott, szeretem az olyan sztorikat amik teljesen hétköznapi módon kezdődnek, majd némi fantasyt, hihetetlen dolog kerül bele. A történet ugyanis egy srácról szól, akivel egy baleset után közli az orvosa, hogy agydaganata van, és már csak pár napja van hátra. Teljesen lesokkolva hazaér, ahol a halál fogadja, és felajánlja neki, hogy minden nap eltűntet valamit a világból, cserébe egy újabb napot élhet. Nem mondom, átjön hogy egyes dolgok mégis mennyit jelentenek a világban, avagy éppen főhősünk életében, de ez akkor is nagyon sablonos, szomorkás, és legfőképp unalmas film! Minden egyes napra kisebb sztorikat kapunk középpontban az adott tárggyal, de pontosan ez amire a film építkezik, ezek a részek a legunalmasabbak. Argentína szép, színes meg minden, de nem illett a filmbe, mintha egy teljesen más filmből vágták volna bele. Az örökös minden japán beteg, főként a kedves anyukák, az aranyos barátnők, engem ez már nagyon feltud bosszantani, pláne hogy a japánok az egyik legegészségesebb nemzet, mégis így kívülállóként olyan, mintha mindenki gyöngének születik és nem élik meg a 18 éves kort sem. De azért vannak pozitív oldalai is a filmnek, például Miyazaki Aoi karaktere és a főhős közti szerelmi szál elég szépen elő van adva, kifejezetten tetszett a telefonos rész. Vagy egyértelműen a film legjobb jelenetei a Hamada Gaku által megszemélyesített film őrült. Mint mindig most is tökéletes a vásznon, abszolút szerethető a karaktere, ráadásul nekem mint filmbuzinak egy abszolút felemelő érzés volt látni egy a hobbija iránt ennyire elszánt embert. Mindezen felül a vele való baráti szál is remek volt. De sajnos mindez nem elég ahhoz, hogy a középszerből kiemelkedjen, az idegesítő melankolikus dallamokkal, néhány érthetetlenül viselkedő karakterrel, és a halálos betegséggel küszködők nyomorúságával. Maximum Hamada karakterére fogok emlékezni erre a filmre.

Rendező: Nagai Akira

Szerintem: 5/10

I Am a Hero

Még egy olyan film, amit csak is kizárólag Arimura Kasumi végett néztem meg, és valószínűleg utoljára csináltam ilyet. Azon kívül, hogy semmi színészi alakítás nem vehető észre, karakterének abszolút nem volt funkciója a filmben. Végig vártam, hogy na akkor majd most lesz valami, majd megmozdul, de nem, csak rohadt a sarokban, mint egy odavetett döglött hal. Ezen kívül tudatosult is bennem, hogy egyelőre nem több ő, mint egy idol a japánoknak, akire lehet nyáladzani. Ettől függetlenül a film nagyon is tetszett! Rettentően jó a képi világa, a forgatókönyv, rendezés is mind nagyon a helyén van, nem tudom tükröztek-e valamin, de végig olyan érzetem volt, mintha egy minőségi hollywoodi filmet néznék. Persze zombi film lévén a trancsírozás így is gagyi volt, de legalább vicces. A film eleje rendkívül humoros, és marha jól fel van építve, aztán mikor kitörik a zombi vírus már komolyan én is 1-2 jeleneten hangosan nevettem, de sajnos valahol a felénél eléggé leül és átveszi a helyét a zombi klisé, hogy aztán a Japán goore filmekre hajazó csatával záródjon, amit én kicsit sajnáltam. Többet kilehetett volna ebből hozni, bár még így is sokkal többet hoztak ki, mint az elmúlt 10 év bármelyik zombis filmjéből(talán a 28 days later... volt számomra az utolsó értékelhető film ebből a műfajból). Mégis hatalmas a kontraszt a film első és második fele között. Oizumi Yo piszkosul jól hozza a nerd zero to hero karaktert, akitől sajnálatos módon nem sok filmet láttam ezidáig. Mindenképpen érdemes a megtekintése, az agyon hypeolt Train to Busantól messzemenően jobb!

Rendező: Sato Shinsuke

Szerintem: 7/10

Trivisa

Trailer alapján egy remek akció filmet vártam, már csak Jordan Chan miatt is, hisz a 90-es években nem egy kiváló gengszter/akció filmben szerepelt, köztük az egyik kedvencemben a Young and Dangerous filmsorozatban. Ezért is ültem le a film elé a kezemet dörzsölve, hogy na majd most, na majd most végre látok egy fasza hongkongi akciófilmet. Óriásit tévedtem, borzalmas élmény volt, az alig másfél órás játékidejével. Végig fogalmam nem volt mi is történik, van-e sztorija, ki kicsoda, színészkednek-e avagy csak ripacskodnak, mégis mi a franc folyik itt? Az egész film alatt ez volt az érzésem, ráadásul a film végén lévő fordulaton is csak lestem, hogy ezen most meg kellene lepődnöm? Súlytalan volt az egész, érdektelen, minden egyes percben az volt az érzésem, hogy én ezt kinyomom, aztán nagy nehezen mégis letoltam. Amiért rendkívül morcos vagyok, hogy imádom az ilyen hongkongi filmeket, és rengeteg pozitív véleményt olvasni róla, nekem valahogy mégis szörnyű élmény volt. Nem értem. Bár alapvetően a Milkyway Image filmek közül nem sok olyat láttam ami úgy igazán tetszett volna, de ez mindenen túl tesz. Jordan Chan hozza az ideges, hangosan, már-már ordibálva beszélő ratyi gengsztert puccos ruhákban és sportkocsival, ám a játékában semmi maradandó nem akadt, ahogyan az összes többi színésznek sem. Most direkt nem említek meg senkit, mivel nem is emlékszem senkire, olyannyira jelentéktelen volt az egész. Sajnálom, remélem rá fogok találni valami igazán jó modern hongkongi filmre, de ez nem az!

Rendező: Frank Hui, Jevons Au, Vicky Wong

Szerintem: 2/10

The Town Where Only I Am Missing

Őszintén a film megtekintéséhez nem sok ingerenciám volt, annyi vett rá, hogy az egész valamiféle időutazásról szól, és hogy valamilyen szinten azért bővítsem a 2016-os Japán filmek listáját, valamint talán a trailer némi minőségre biztatott, már ami a képi világot illeti. A rendezőtől nem láttam semmit, Fujiwara Tatsuya meg számomra mindig is nagy kérdőjel volt, már ami a színészi tehetségét illeti, és nem éppen tartom a legszimpatikusabb japán színésznek. Nem is tudom, talán a Parade volt az egyetlen film, amiben valamelyest eltudtam viselni, és a film is tetszett. Ehhez képest egy nagyon is jó élménnyel gazdagodtam a film megtekintésével. Az eleje marhára zavaros volt, azt sem tudtam miről szól maga a film, mi is történik a képernyőn, emlékei vannak a főhősnek, vagy visszautazik a múltba, miről zagyvál az édesanyja. Aztán szépen összeáll minden, és egy igen élvezetes "időutazós" krimit kapunk, aminek a végét szépen el is rontsák, ahogy azt kell, ami igazából annyira nem is érdekes, de mindenképpen bosszantó, hiszen semmi szükség nem volt rá, hogy azt tegyék, amit tettek a készítők. Elvileg egy manga alapján készült, elvileg haragosak a rajongók a vége miatt. De ez engem egyáltalán nem érintett. A történetről annyit, főszereplőnk egy zárkózott, magányos srác, akinek nem sok öröme akad az életbe, míg egy napon (ahogyan az szokott lenni) ugyanaz a jelenet játszódik le előtte, amíg nem tesz valamit, hogy azt megváltoztassa. Mindezek a látomások, időmanipulációk egy igen fontos eseményre vezetnek vissza a főszereplő életében, amit mindenképpen helyre kell hoznia. Az első 10-15 perctől, és az utolsó kb. 5 perctől eltekintve minden a helyén van a filmben. Leköt, érdekel a sztori, izgulok hogy mi is fog kisülni az egészből, kissé olyan mintha egy Isaka Kotaro novella alapján készült volna, tetszenek a karakterek, és marha jól vannak megoldva a két idősík közti váltások. Egy nagyon jó vasárnap délutáni filmecske ez! Arimura Kasumit kiemelném, aki semmi különöset nem alakított a filmben, el is siklanék fölötti, de olyan rohadt jól néz ki, és annyira cuki, hogy ezek után erősen ráfogok menni azokra a filmekre amikben ő szerepel. Tiszta fanboy lettem! Viszont akik igazán erősek a filmben, az a két gyerekszereplő. Suzuki Rio és Nakagawa Tsubasa. Lemossák a felnőtt színészeket a képernyőről! Gyerekeket nem utálom, de a gyerekszínészeket annál inkább. Ázsia filmekben is ugyanúgy idegesítőek, ripacsok szoktak lenni, mint a nyugati filmekben, de ez most akkora kivétel, hogy nem hittem a szememnek. Főleg Nakagawán érződött nagyon, hogy ebből a kissrácból még hatalmas színész lesz, és még csak 10 éves! A film megtekintése mindenképpen ajánlott!

Rendező: Hirakawa Yuichiro

Szerintem: 8/10

A Man and A Woman

Egy koreai nő és egy koreai férfi véletlenül egymásba futnak Finnországban, a nő félti egyedül hagyni fogyatékos gyerekét egy gyerektáborban, így megkéri a férfit, hogy menjenek utánuk kocsival. Közben egy hóviharba keverednek, és egy faházban húzzák meg magukat éjszakára. Beszélgetnek mindenféléről, majd le is fekszenek egymással. Reggel úgy vállnak el egymástól, hogy még egymás nevét sem tudják, ami furcsa hiszen nagyon egy rúgóra jár az agyuk, megértik egymás problémáit, fájdalmait, csupán csak néhány pillantásból is. Ami elég jól át is jön a képernyőn. A nő haza utazik Dél-Koreába, és egy jó darabig nem hallanak egymás felől. Majd néhány hónappal később a férfi felkeresi a nőt a munkahelyén, és újból elkezdenek találkozni. Kegyetlenül átjön, hogy mennyire rohadtul érzik magukat a saját életükben, és hogy mennyire kiszakadnának belőle, ám arra ők is tudják hogy vajmi kevés esély van. Remekül megkomponált film, nagyon szép képekkel, és zenével. Érzelmek is baromira erősen átjönnek. Ami talán elég is lenne egy jó filmhez, ám ebben az esetben részemről egyáltalán nem így van. Kiszámítható történet, kiszámítható jelenetekkel, párbeszédekkel, és sok esetben nagyon gyenge alakításokkal. Mikor a két főszereplő együtt van, Jeon Do-Yeon, Gong Yoo(mindkét színészt kedvelem, főleg Jeon Do-Yeont, ő eddig gyakorlatilag minden filmjében hozta az elvárt magas szintet, itt sincs másképp), akkor nagyon hatásos a játékuk, ám rögtön azután szét is hullik, amint szétválnak, és olyannyira érdektelenné válik az egész, hogy az embernek rögtön kedve lenne kikapcsolni a filmet. Sajnos belerakták a Koreában már évek óta tartó dúsgazdag, szép emberek sztereotípiákat, mindenki sikeres ember, mérnök, építész, divattervező, ráérnek, sportolnak, órahosszat ebédelnek munkaidőben, és még lehetne sorolni. Egyáltalán nem illet a képbe, főleg hogy a két főszereplőnek teljesen más személyiséget adtak. Rendezőtől ezidáig egy film tetszett úgy igazán, a Come Rain Come Shine, aminek szintén hasonló borongós hangulata volt, ám ott ezzel ellentétben minden a helyén volt. Hiába a szép képi világ, az érzelmek remek ábrázolása, nem éppen egy jó, nézhető filmről van szó.

Rendező: Lee Yoon-Ki

Szerintem: 6/10

Train to Busan

Az idei év másik nagy költségvetésű koreai szuperprodukciója. Tévé műsorokban már az unalomig kifigurázott jelenetek lévén azt gondoltam, hogy némi szórakozást fog nyújtani, még ha a buta hollywoodi látványfilmek társa is. Tévedtem. Unalomig ismételt zombis klisé, a markényi csapat felveszi a harcot velük szemben, akik közül biztosan lesz legalább egy valaki, akit megharapnak, minderre pedig rájön a kötelezően rossz színészi játék. Nem gondolom úgy, hogy a koreaiaknak rossz színészeik lennének, de valahogy a nagy költségvetésű filmeket mindig telepakolják velük(és persze újabban már bármi mást is). Bár én mindenképpen a rendezőket szidnám, hisz a színészi gárda, Gong Yoo, Jung Yu-Mi, Ma Dong-Seok már más filmekben bizonyított. Ez az a film amiről túl sokat nem lehetne írni, utána néztem neten is, hogy mások miket írnak, és meglepődve tapasztaltam, hogy igen pozitív a fogadtatása. Blőd, százszor látott sztori, semmi újdonságot nem vittek bele, a karakterek egytől egyik klisések, épp úgy viselkednek, mint bármelyik B vagy ZS kategóriás zombi filmben, kicsit mintha egy amerikai film majmolás lenne, hogy mi ilyet is tudunk, az operatőri munkában semmi kiemelkedő nincs, mintha nem is moziba készült volna, horrornak semmiképpen sem mondható, a vége pedig épp úgy alakul, mint ahogy azt elvárjuk. Egyetlen pozitívuma ennek a filmnek a hatalmas bevétel, és hogy idén a legsikeresebb Dél-koreai film a mozikban.  

Rendezte: Yeon Sang-Ho

Szerintem: 4/10

The Handmaiden

Nem mondom azt, hogy nem vártam a Park Chan-Wook filmjét, de ha engem valamivel el lehet rettenteni egy ázsiai filmtől, akkor az a 30-40-es évek időszaka. Ezért is a lelkesedésem, elvárásaim bőven alább hagyott, ellenben a rendező korábbi filmjeivel. Bár azt hozzá kell tenni, hogy a Sympathy for Lady Vengeance volt az utolsó filmje ami úgy igazán tetszett. I'm a Cyborg, But That's OK számomra túlságosan művésziesre, elvontra sikeredett, míg a Stoker olyan volt, mintha semmit se láttam volna, vontatott, erőltetett film volt, mintha valaki utánozni szerette volna Park Chan-Wook-ot. Talán a Thirst volt az amit tudtam valamelyest élvezni, és a jelenetek, színészi játékok is a helyén voltak (egyes jelenetekre még máig emlékszem). Abban a tudatban, hogy ez a ember rendezte a Bosszú Trilógiát és a JSA-t, külön fájdalmas élmény volt végignézni az új filmjét. Kezdjük azzal, hogy marhára szembe megyek a kritikusokkal. Nem akarom elhinni, hogy elolvasok 6-7 kritikát és mind ugyanazt a művészi maszlagot nyomják le az emberek torkán, ezen felbuzdulva pár néző is mesterműnek kikiáltva ezt a teljesen középszerű filmet. Persze remek a díszlet, az operatőri munka, de semmi esetre sem kiemelkedő. A történet, a film eleje bármelyik tucat koreai film lehetne, semmi különös nincs benne, amíg nem jött az első kissé beteg erotikus jelenet, addig fel sem fogtam, hogy Park Chan-Wook filmet nézek. Ugyan alapvetően egy regény alapján készült, aminek a története véleményem szerint több, mint blőd, olyan fordulatokkal amitől már a falat kapartam. Van benne 2-3 nagyobb csavar, de ezen nem hogy meglepődtem, hanem a fejemet fogtam, mintha valami rossz South park epizódot láttam volna, amikor már nem hiszem el, hogy ezt megmerik lépni, és még csavarnak rajta egy borzalmasat. Eleve több, mint egy órán keresztül nézzük mondhatni a szobalány szemszögéből a filmet, majd hirtelen bekövetkezik a fordulat, és átvált a ház úrnője szemszögébe, a múltba, és tulajdonképpen az első egy óra kivágott részeit nézhessük újra végig, majd a film végén ismét két fordulat. Nem tudom mi történt a kritikusokkal, de nem akarom elhinni, hogy ez nem több, mint nevetséges és olcsó húzás. Azt hogy a két nő hirtelen leszbikussá válik, és a már-már beteg sex jeleneteit kelljen újra és újra végignézni, olyan nyögésekkel, és színészi játékkal, amitől a világból kiszaladnék, már csak hab a tortán. Mind a két női színész legalább ugyanolyan idegesítőek voltak számomra, de Kim Min-Hee túltett mindenen, ezzel a nyöszörgős, ártatlan, jaj gyenge vagyok karakterével. Mindenképpen idén a legrosszabb és legidegesítőbb színészi alakítás díját bőven elvitte nálam. Ha Jung-Woo tökéletesen ugyanazt hozza, mint bármelyik más filmben, kicsit nagyszájú, beképzelt, arogáns barmot.  Kim Tae-Ri volt talán az egyetlen a filmben akit tudtam értékelni, bár valószínű hogy ezek után simán elveszik az R besorolású filmek bugyraiban. Borzalmasan nem tetszett ez a film, még így is hatalmas csalódás, hogy alig vártam valamit, folyhatnék az árral és elmondhatnám hogy mennyi pozitívum volt ez mellett a filmben, milyen képi világ, és építészeti stílus, mekkora mögöttes tartalom, és hogy milyen mélyen tudtak az erotikához nyúlni, de nem teszem. Szimplán 2016 legnagyobb csalódásának tudom be, és a rendező leggyengébb filmjének.

Rendező: Park Chan-Wook

Szerintem: 6/10

The Wailing

2016 legjobban várt filmje, és hála istennek nem sokkal a koreai premier után elérhetővé vált angol felirattal! Hogy miért is vártam ennyire, nem igazán tudnám megmondani, a rendező első filmje, The Chaser egy korrekt krimi thriller volt, míg a  The Yellow Sea inkább komor hangulatával és helyszín választásával emelkedett ki a szürke tömegből, ám egyik filmje sem ért el Kim Jee-Woon, Park Chan-Wook szintű magaslatokat. Talán a hype, talán a téma választás miatt volt nálam ennyire radar alatt, vagy csak olyan silány a 2016 mozifelhozatal, hogy egy koreai thrillert kelljen epekedve várnom. Nos így megnézve egyáltalán nem volt alaptalan a lelkesedésem. Ennyire minőségi és kiváló koreai filmet nem láttam az I Saw the Devil óta, vagy ha műfajnál kell maradnunk akkor simán mondhatnám az egyik legjobb koreai filmet, a Memories of Murdert. A történet egy amolyan tipikus soha semmi nem történik vidéki kisvárosban játszódik, egy kissé elhízott, lusta rendőr főszereplésével. Korán reggel hívást kap, hogy gyilkosság történt a szomszédságba, majd a reggeli után odaérve szörnyülködve tapasztalja, hogy mekkora vérontás történt a helyszínen. Ezek után gyorsan beindulnak az események, ugyanis egyre furcsább dolgok történnek a városban, további brutális gyilkosságok, öngyilkosságok, lakosság elveszti az eszét, titokzatos betegség üti fel a fejét, néhányan vérszívó démonról számolnak be, és közben a rendőrség is egyre kezd kétségbe esni. Főszereplőnk lányát is olyan mintha az ördög szállta volna meg, egyetlen nyom az erdő mélyén élő különös japán férfi. A film 2,5 óra, de tömény izgalom, egy percig nem ül le, rajtam olyan feszültség volt végig, hogy még pislogni sem mertem, illetve olyannyira érdekes volt a sztori, hogy észre sem vettem az idő múlását,  sőt folyamatosan csak abban reménykedtem, hogy ugye még sok van hátra?! Ami számomra abszolút meglepő volt, hogy egy koreai rendező állt elő egy ilyen sztorival, és ennyire népszerű lett az országban. Simán valamelyik nagyobb amerikai rendezőtől vártam volna ezt, vagy egy komolyabb mini sorozattól(néhol Lost, Leftovers féle abszurditást véltem felfedezni, ami nálam hatalmas piros pont). A helyszínek, kamerabeállítások mind egytől egyig mesterien megrendezettek, olyan jelenetekkel, amik egyszerűen nem a koreai filmgyártásra jellemzőek. Nem tudom néhány rendező hol tanult, vagy eleve géniuszok, de jó lenne ha rendező társaikat kiokítanák, talán akkor fele annyi szemét sem készülne el az országban. Negatívum? Természetesen van, és ez főleg abból adódik, hogy koreai a rendező, a filmet meg egyértelműen a koreai piacra szánták. Egyszerűen egy ilyen komor filmbe nem illik a koreai humor, a vidéki klisé karakterek olykor rendesen kiakasztottak, semmi keresni valója nem volt itt, a bugyuta sorozatokra, gengszterfilmekre jellemző nagypofájú, suta karaktereknek, amihez zéró színészi játék is elegendő. Illetve néha azt éreztem, hogy teljesen meggondolatlanul cselekszenek a szereplők, olykor teljesen 80-as IQ szint mélységekbe zuhanva, ami egyébként is jellemző a nagyközönségnek szánt filmekre, de ide nem kellett volna. Színészi játék teljesen rendben volt, de igazából senkit nem tudnék kiemelni, talán a gyerekszínészt, a 13 éves Kim Hwan-Heet, aki egy percig sem ripacskodott, sőt a rábízott feladatot baromi hitelesen játszotta el, és nem is az a tipikus cuki kislány, így mindenképpen érdemes lesz rá odafigyelni, valószínű nem fog elveszni a délelőtti szappanoperákban és limonádé vígjátékokban. Chun Woo-Hee sajnálatosan nagyon keveset szerepelt, de amit rábíztak azt kiválóan hozta, mint mindig. Hwang Jung-Min abból a szempontból lepett meg, hogy elvállalt egy ilyen szerepet(sámán). Bár rengeteg filmben játszott ezidáig, igen nagy névnek is számít, én abszolút nem szeretem. A legtöbb filmjében vagy a korrupt zsarut, vagy a nagyszájú gengsztert alakítsa, ami cseppet sem arról árulkodik, hogy mekkora nagy színész lenne. Ellenben itt már csak a mimikáján, tekintetén megnyilvánult, hogy teljesen átérezte a nem szokványos karaktert, kicsit úgy is éreztem, mintha nem őt látnám a vásznon, hanem a tehetségesebb ikertestvérét. Kwak Do-Won remek választás volt a kicsit szedett-vedett, lusta rendőr főszerepre, rajta is azt éreztem, hogy többet kihozott magából. Több mint valószínű, hogy ennek oka a rendező. Év filmje gyanús, még úgyis hogy csak július van. Nyugati filmek közül számomra már ellőtték a puskaport a Green Room és Cloverfield Lane-el, Ázsiából meg őszintén nem tudom mi lehetne ennél jobb. Igaz ott van a hamarosan megjelenő The Handmaiden, Park Chan-Wook-tól, de valahogy nem mozgatja meg a fantáziámat, főleg úgy hogy legutolsó filmje ami tetszett az a 2005-ben készült bosszú trilógia utolsó darabja volt. The Wailing minden filmszerető embernek kötelező, pláne ha szeretitek a thrillert, misztikumot!

Rendező: Na Hong-Jin

Szerintem: 10/10

The Mermaid

Stephen Chow az egyik kedvenc rendezőm, és színészem. Gyakorlatilag a Journey to the West kívül az összes filmet láttam amiben szerepelt, vagy rendezett. Ha vígjáték, akkor Stephen Chow, ha röhögni akarok Stephen Chow, ha valakinek elakarom magyarázni, hogy milyen is az igazi hongkongi, kínai humor, akkor Stephen Chow. Emlékszem gyerekként láttam a tévében a Sixty Million Dollar Mant, azaz magyar fordításban Terminátor 33 1/3. Már akkor imádtam ezt a fajta humor, majd mikor lett internet otthon, és felfedeztem mennyi filmben is játszott, azonnal elkezdtem nézni, és az egyik legnagyobb filmes ikonná vált számomra. Hanyatlását én valahová a Tricky Master köré tenném, ez volt az utolsó olyan filmje ami még mondhatni a hazai közönségnek és a kemény magnak szólt. És bár a Shaolin Soccer, és a Kung Fu Hustle kifogástalanul jó filmnek tartok, mégis már hiányzott belőle az a bizonyos tűz, hangulat, ami az elődökből. A CJ7 részemről pedig teljes szákutca volt, egy kedves gyerekfilm, de nem több, tulajdonképpen egyáltalán nem emlékszem belőle semmire. Három évet kellett várni az új filmjére (nekem nyolcat), ami számomra nagyon vegyes érzéseket keltett. Először is minden olyan dolog megtalálható benne, amit utálok a mai kínai vígjátékokban. Plasztikázott, műmellű cicababák, gusztustalanul agyonsminkelve és kifehérítve, dúsgazdag idióták luxusautókkal, nevetséges ruhákban, flegmán affektálva, a végén valami baromi felszínes tanulsággal zárva. Sajnos ez itt is ugyanúgy megtalálható, és egyáltalán nem jött át, hogy ez egy kifigurázás lenne, vagy egy fricska a mai kínai filmiparnak. Ott van mindjárt a főszereplőnő Jelly Lin. Élete első filmes szereplése, ami meg is látszik, semmilyen előképzettséggel nem rendelkezik, modell, gondolom kellett egy "szépség", volt hátszele is, de hogy egy ilyen nagyszabású filmben főszerepet kapjon, az azért durva. Színészkedésnek még csak a halvány szikráját sem véltem felfedezni, végig ugyanazt a buta fejet adja, zéró érzelemmel. Az arca kicsit Shu Qi és Jun Ji-Hyunra emlékeztetett. A férfi főszereplő, Deng Zhao már egy sokkal pozitívabb élmény volt, az elején egy teljesen ellenszenves dúsgazdag bunkót ismerhetünk meg személyében, de aztán valamennyire kibontakozik a karaktere és szerethetővé válik. Két mellékszereplő, Kitty Zhang az üresfejű műmellű számító ribanc, nagyjából ennyi a karaktere, és Show Lou, a polip aki talán a film legjobb, legviccesebb karaktere. Mindezek mellett a problémáim a filmmel, hogy én ezt már láttam valahol, igen, mintha a mester fogta volna és néhány jelenetet, sablont összeollózott volna korábbi filmjeiből, ehhez pedig hozzáfoltozta a romantikus vígjátékok legklisésebb elemét a "csaj nem jár egyedül" formulát, mindehhez még odavágott némi giccses természetvédő maszlagot(aminek fontossága nem elhanyagolható, ugyanakkor nagyon geil volt az egész, már-már az ember pofájába nyomták). A hab a tortán már csak a CGI volt. Általában ázsiai filmeknél nem zavar a gagyi CGI, de itt eszméletlenül kilógott. A polip csápjain kívül borzalmas volt az egész, kicsit úgy éreztem mintha szándékos is lett volna. És akkor itt jön az a rész, ami miatt vegyesek az érzéseim. Mert lehet az is volt, ahogy a színészek kiválasztása a filmre, az egysíkú karakterek, és klisés sztori is mind direkt volt. Idáig azonban nem merészkednék el, értem én Stephen Chow humorát, tudom hogy nem kellett volna ide csilli villi effektek, és a sellők repülése vicces is tud lenni, de nekem egyáltalán nem jött át. Még a több mint 10 éves Kungfu Hustleben is mintha jobbra emlékeznék. Ami viszont megmentette a filmet az a Stephen Chow hangulat, a történet abszurd tálalása, az éneklések, a karakterek végletekben való ábrázolása, hogy egy sellő gördeszkán közlekedik, a gazdagok eszméletlen pénzszórása, és az egyéb apróbb jelenetek ami ő rá jellemzők(és Wong Jingre). Viszont ez nem tudta megmenteni a filmet attól, hogy teljesen feledésbe merüljön egy nap alatt. Egyetlen egy vicces jelenetre emlékszem, a rendőrörsösre, meg talán azokra amikben a polip szerepel, és a film elején a buli előtti jelenet az ami nagyon Chowra hajaz. Mindezek ellenére még mindig az egyik legviccesebb, legjobban összerakott kínai vígjáték az utóbbi évekből, ami valahol nagyon szomorú...

Rendező: Stephen Chow

Szerintem: 7/10