Parks

Ismételten egy japán zenés film, ismételten unalomba fullad. Az első 40 perc valami istenkirály filmnek indul. Imádom az ilyen történeteket, ahol a szereplők a véletlenek folytán megismerkednek és barátok lesznek, valami közös cél érdekében. Jun gondban van az egyetemi tanulmányaival, halasztani szeretne, nincs éppen a toppon, míg az egyik nap egy idegen csaj csönget be hozzá, azzal a kéréssel, hogy szeretné tudni ki lakott itt előtte, hiszen a korábban eltávozott édesapja első szerelme lakott réges rég abban a lakásban, ahol ő most. Összebarátkoznak és együtt elkezdik felkutatni a titokzatos asszonyt. Nagyon jó lefolyása van a történetnek, remekül fel van építve a nyomozás, a művészies eszmefuttatások, az együtt italozás, a rendezés, vágás is nagyon a helyén van. Aztán fordul egy nagyot a film, eldöntik, hogy ők márpedig zenészek lesznek, és szinte végig ezen van a hangsúly a film végéig. Borzalmas, minden szétesik, abszolút érdektelenné válik a film, és már-már kínlódás volt a végignézése. Aztán az utolsó 10 perc javít kicsit az egészen, de így elbaszni filmet már rég láttam, főleg úgy hogy az első 40 perc szinte tökély. Sometani Shota tiltólistára tétele már nagyon érik, egyszerűen nézhetetlenné vált számomra a csávó a tv képernyőn, olyan szinten ripacskodik, amit már nem nagyon tudok megemészteni. Ellenben Mei Nagano személyében újabb kedvencet avattam, nagyon cuki a csaj, filmvászonra termett, és jól is színészkedik. Kár, hogy túl sok értelmes filmben nem szerepelt, azért majd bepróbálok egyet az érdekesség kedvéért, hogy ott milyen. Azt mondom az első 40 percért érdemes megnézni, aztán talán még az utolsó 5-10 percet hozzácsapni, mert ez is ad egy kerek sztorit az egésznek, igazából laza 1 óra alatt simán vége lehetett volna a filmnek, beletéve a nyomozást, egy végkifejletet, a zenélést meg teljesen kihagyni belőle. Vagy legalább akkor azt frankón megcsinálni, simán egy újabb klasszikus születhetett volna.

Rendező: Natsuki Seta

Szerintem: 6/10

Curtain Call

Kaori újságírónőként dolgozik, ám egy cikkével óriási port kavart, így egy vidéki laphoz küldik őt. Teljesen elkeseredik, fel akar hagyni a szakmájával, viszont egy napon váratlanul levelet kap, amiben egy rég elfeledett moziról írnak, és annak híres volt előadóművészéről. Ebben a sztoriban lát valamit, így elutazik az említett kisvárosi mozihoz, ahol többet megtud a moziszünetekben mutatványokat, éneket bemutató híres Shuhei Yasukawaról. Az első bő 45 perc leginkább a múltról ad betekintést, feketefehérben tekinthessük meg a híresség pályáját a kezdetektől egészen a titokzatos eltűnéséig. Majd aztán vált a főszereplőnő kezd el kutakodni a városban olyan emberek felől, akik ismerhették az előadót. Hiába, hogy 2005-ös film, igazi tv film jellege van, és a minőség sem volt valami túl jó, de a kisváros hangulatát jól áttudta adni a film. És még ha a múltbéli szállak nagyon klisések is voltak, Ayumi Ito puszta jelenléte feltudta dobni a jelenkort. Hiába van egy jóféle, lassú, álmosító hangulata, nem több a középszerűnél, és nincs is semmi különleges benne, amitől bármi is megmaradna belőle a későbbiekben. Aki szereti a kedves hangulatú, lassú japán filmeket az tehet vele egy próbát, de csak óvatosan mert található benne némi dráma is!

Rendező: Kiyoshi Sasabe

Szerintem: 6/10

Sweet Red Bean Paste

Újabban elég sokszor belebotlok olyan lassú Japán filmekbe, amik számomra egyszerűen nem működnek, holott régen imádtam ezt a zsánert. Hogy igazán mi is teszi jóvá az ilyen filmeket a franc se tudja. Talán a szép beállítások, a jól kiválasztott helyszínek, az egyszerű, de kerek sztori, amik mostanában szerintem nem nagyon mennek a Japánoknak. Na ez a darab azonban kivétel. Sztori teljesen letisztult, nincs túlbonyolítva, és nem is adnak mindent a szánkba. Egy dorayaki bódéban játszódik a film jó 80 százaléka, ahová az egyik főszereplőnk kényszerült a tartozása végett. Ám az üzlet nem igazán megy túl jól, többnyire iskolás lányok látogatják a helyet, mígnem egy nap egy 76 éves öregasszony betéved a meghirdetett állásra, aki mit ad isten, a vörösbab paszta specialistája. A képbe kerül még egy hátrányos helyzetű, csendes diáklány is, aki otthagyni készül a középiskolát. Így leírva nem túlságosan érdekfeszítő a történet, de remekül van tálalva, és olyan szép lefolyása van, hogy észre sem vettem az idő múlását. A cseresznyefa virágzás ideje alatt felvett jelenetek gyönyörűek, de a dorayakis bődé hangulata is egészen elképesztően varázslatos. Masatoshi Nagase briliáns a szerepben, azonnal elhittem neki, hogy ott dolgozik. A fogyatékkal élő öregasszonyt játszó színésznőt Kirin Kikit, megannyi szerepben láthatta az ember, ha csak egy kicsit is képben van a japán filmekkel. Itt is hozza a szokásos, kedves mama figurát. Aki viszont meglepett a diáklányt játszó színésznő, Kyara Uchida, olyan szinten jól hozta a csendes, visszafogott karaktert, hogy ilyet ritkán láttam filmben. Utánanézve viszont elszomorodtam, hiszen ez volt az utolsó film amiben szerepelt, és ezelőtt is csak egy mellékszerepet kapott a Kisekiben. Egyébként Kirin Kiki unokája, de szavamra mondom, hogy simán Japán egyik legjobb színésznője lehetne, ha folytassa a színészi pályát. Maga a film egy gyöngyszem, csak ajánlani tudom mindenkinek!

Rendező: Naomi Kawase

Szerintem: 9/10

La La La at Rock Bottom

Röviden, Yamashita Nobuhirotól sokkal többet vártam. Az ő nevéhez fűződnek olyan kiváló alkotások, mint a Linda Linda Linda, A Gentle Breeze in the Village, The Matsugane Potshot Affair, vagy a Tamako in Moratorium. Ugyan nem tévedhetetlen ő sem, hisz szintén ő rendezte az olyan szörnyűségeket, mint a Ramblers vagy a Cream Lemont, amik mentségére szóljon, még a karrierje elején készültek. Mégis a leírás alapján valami nagyon jó kis hangulatos filmet vártam. A film azzal kezdődik, hogy főszereplőnket kiengedik a börtönből, majd a cinkostársai felveszik  autóval, de azonnal hátba is szúrják, összeverik az út kellős közepén, amitől akkora sokkot kap, hogy részleges amnéziát kap(amnéziás főhőst még nem is láttunk soha ugye?). Majd a véletlenek folytán egy zenekarhoz csapódik, és egyre többet tudunk meg róla, ahogyan kezd visszajönni az emlékezete. Gyakorlatilag a film elején ki lehet találni az egész sztorit, még nagy filmbuzinak sem kell hozzá lenni. Kiszámítható, szürke film, tipikus olyan japán megoldásokkal, amiket akárhogy is nézzük, nem racionálisak egy európai ember számára. Igazából hiányzott ebből a filmből a lélek. A két főszereplő nagyon jó,  főleg hogy Subaru Shibutani nem is színész, hanem énekes, míg Nikaido Fumi egyre inkább a kedvenceim közé kezd avanzsálni. A film egyértelmű erőssége a zene, még úgyis hogy ez a japán punkrock nem igazán illik a film hangulatához. Egyszer talán érdemes megnézni, hátha elkap a film, illetve aki szereti a zenekaros, yakuzás filmeket annak is érdemes tenni vele egy próbát. Még ha mindkettőből is csak immel ámmal kapunk, és a dráma sem túl erős.

Rendező: Yamashita Nobuhiro

Szerintem: 6/10

The Thousand Year Fire

A 11 éves Satoshi hirtelen elveszti édesapját, és mivel korábban az édesanyja is meghalt, így Tokyóból vidékre a nagyszülőkhöz kerül. Annyira megrázta az eset, hogy ez miatt katatón állapotba kerül, befordul, és egy hang nem jön ki a torkán. Az ottani öreg orvos veszi kezelésbe, és annak unokájával kezd szép lassan kialakulni némi kapcsolat. Egyrészt nagyon depresszív film, a 11 éves srác le s föl járkál leszegett fejjel a városban, nem szól senkihez, a helybéli gyerekek terrorizálják, és az egész film alatt sehová nem fejlődik a srác jelleme, csak ebben az állapotban van végig, talán a legvégén kap némi pozitív kicsengést. Másrészt meg a Japán vidéken játszódik, tengerpart melletti faluban, az meg mindig jó, pláne nyáron. Elég jól visszahozza a nyári szüneti feelinget, még ha annyira borongós is a hangulat, aminek enyhítésében még a bőgőszólamok sem éppen segítenek. Úgy gondolom ez az egyetlen olyan dolog ami végett tudnám ajánlani a filmet, minden más közepes alá. Érdekes, hogy 2004-es a film, és ugyan van mobiltelefon(mindig meglepődöm hogy ekkortájt már Japánban színes kijelzős, kamerás telefonok voltak, amin lehetett e-mailt is küldeni), de az egész film képi világa miatt, olyan 80-as évek elejére tenném. Magyar filmek közül talán a Kemény kalap és krumpli orr volt ilyen minőségű, ami a 70-es évek eleje, közepe. Lehetséges, hogy VHS only volt a film, és abból lett csak átdigitalizálva, így nem is annyira részletes, éles a kép, bár ez is ad neki egyfajta hangulatot. 

Rendező: Naoki Segi

Szerintem: 5/10

Tokyo!

Általában kerülni szoktam a filmantológiákat, nem szeretem a rövid filmeket, még ha azok egy téma köré csoportosulnak is, pláne hogy kb.  2 órásra szoktak belőni, amiben 20-30 perces művek kapnak helyet, ami édes kevés egy filmnek ahhoz, hogy kibontakozzon. Továbbra sem lesz a kedvencem a műfaj, még ha az első rövidfilm alapján azt is gondoltam, hogy jó lesz ez. És bizony ez is szokott lenni a rákfenéje az antológiáknak, hiába van egy nagyon jó darab közte, ha az összes többi gyenge eresztés. Ez a 110 perces csomag három filmet tartalmaz, egy 40 perceset, egy 35 perceset és egy alig 30 perces darabot. Érdekes módon az első film a legjapánabb, amit egy francia származású rendező készített, Michel Gondry, akinek olyan filmeket köszönhetünk, mint az Egy makulátlan elme örök ragyogása, és... és nagyjából ennyi, a többi filmje nagyrészt több mint felejthető. Hogy mi alapján válogatták ki ezt a három rendezőt fogalmam sincs. Ebben a 40 percben úgy éreztem, hogy bőven elég volt a sztori elmesélésére, és levonni belőle a tanulságokat. Fiatal munkanélküli pár odaköltözik a feleség gyerekkori barátjához egy kis lakásba. Elkezdenek albérletet és munkát keresni, reménytelenül, és egyre nagyobb konfliktus kezd kialakulni kettőjük között, főleg miután a férj talál egy részmunkaidős állást. Felesége egyre inkább mihasznának kezdi érezni magát. Leginkább a hangulata és a rendezés az ami bejött. Szép lefolyású film, amolyan igazi japános hangulatú. Vége kicsit művészies, de ettől függetlenül könnyen befogadható. Második film az igazi elborultság netovábbja. Mintapéldánya annak, miért is utáltam mindig is a Francia filmeket. Beteg, túlzottan művészkedős baromság. Azzal kezd, hogy az utcán egy furcsa fazon végig megy Tokyo utcáin, megeszi a virágokat, pénzt, mindenkit ellök aki az útjába kerül, majd mint aki jól végezte dolgát elbújik a rejtekhelyére, a csatornákba. Valamivel később a szájából bombákat dobál, és tömegmészárlást hajt végre az utcákon. Rendőrség elfogja és azonnal bíróság elé állítják. Nagyrészt a tárgyalóteremben játszódik a film jelentős része. Egy oltári nagy marhaság az egész, simán rádobnám az 1 pontot. Az utolsó film egy hikkikomoriról szól, aki 11 éve nem hagyta el a szobáját, míg egy napon a pizzafutár csaj elájul a küszöbén egy földrengés közepette. Nagyjából innen kezdődik a bonyodalom, de sajnos hót egyszerű a sztori, túl hamar vége is lesz, könnyen felejthető darab. Amit egészében az antológiáról is elmondható. Jó szívvel nem ajánlanám senkinek, max az első film megtekintését, az úgyis csak 40 perces, és Ito Ayumi is szerepel benne.

Rendező: Michel Gondry, Leos Carax, Bong Joon-Ho

Szerintem: 5/10

Shino Can't Say Her Own Name

Nagy csalódás ez a film, hiszen meg volt benne a potenciál, hogy felérjen a legjobb tinédzserfilmek közé, de sajnos nem így történt. A film első 60 perce egészen elképesztően pazar. Egyrészt ott van a helyszín, Shizuokában lévő kis Japán halászfalu, Heda, ami valami lehengerlően gyönyörű. Ez az a film ami igazán megmutatja Japán szépségét, különlegességét, hogy nincs még egy ilyen ország még Ázsiában sem, ahol ennyire hangulatos tud lenni egy falucska vagy kisebb város. Az, hogy a tengerparton fekszik, és egyenesen rátekintést ad a Fuji hegyre, már csak hab a tortán. El is kacérkodtam a gondolattal, hogy a legközelebbi Japán látogatás során felkeresem a helyet, hiszen "csak" 2 óra útra van Tokyotól, és a környéken van Izu és Ito is, viszont jobban körülnézve igazából csak a baromi jó operatőri munkának köszönhetően nézett ki ennyire szépen a falu. Félre értés ne essék, való életben is biztosan gyönyörű, de a Japán vidék nagyon hasonló tud lenni, és bizony nem egy sokkal jobban megközelíthető hely van az országban, ahová érdemesebb elmenni, akár Tokyo, akár Osaka környékén. Ettől függetlenül tuti nem özönlötték még el a turisták, és ebből a szempontból marha jó élmény lehet. És ha már szóba került az operatőri munka, a képi világ a film legnagyobb erőssége. Olyan szintű beállításokat látni a filmben, hogy nem hittem a szememnek. Egyes AAA videojátékokban, vagy valami nagyon egyedi hollywoodi produkcióban látni ilyet. Nem mertem pislogni 1 órán keresztül, nehogy lemaradjak valamiről is. Az iskola teraszán étkező diákok, távolban a tengerrel és a hegyekkel szerintem örökre beleégett a retinámba. De egy sima kép, ahogy főszereplőnk elvonul az iskola mögé ebédelni, és csak simán az épületet a biciklitárolót mutatja az is olyan stílusos, hogy elakadt a szavam. Mindehhez jön egy elég jó felütés, miszerint főszereplőnk egy extrán introvertált lány, de olyannyira, hogy még a nevét sem tudja kimondani, annyira izgul. Összebarátkozik egy szintén kívülálló osztálytársával, és zenekart alapítanak, hiszen kiderül, hogy ugyan beszélni nem, de énekelni annál jobban tud a főhősnőnk. Ez a sztori gyakorlatilag leképzi az első egy órát. Ami eszméletlenül jó, minden megvan benne egy jó tinédzserfilmhez, már azon gondolkodtam, hogy honnan tudnám megrendelni blurayen, mert bizony az ilyen filmeket támogatnám, nem utolsó sorban pedig ide kell a kiváló képi minőség. Aztán átlépi a film az 1 órát, és szépen minden beszarik. Képbe kerül egy csúnyán extrovertált srác, és mindent elront amit csak lehet. Azon kívül, hogy marhára idegesítő, a sztori és gyakorlatilag minden jelenet szétesik. Első részben remekül megvan komponálva minden, a csaj "betegsége", és hogy hogyan próbál alkalmazkodni a helyzethez amibe kerül, egyre kezd feloldódni, és simán lehetett volna ebből egy lájtos semmi magasztos történetet elmesélő film. Ellenben a másod részben semmi nem működik. Még a frankó kamerabeállítások is értelmét veszti, hiszen olyan helyszínekbe csap át a film, ahol semmi hasonlót nem igényel. Szűk helyek, bevásárlóközpontok, sötét, esti helyszínek. A főszereplő csaj is szép lassan elkezd idegesíteni, hiszen már inkább úgy viselkedik, mint egy súlyos autista, és a O-o-o-o dadogása is kiakasztó lesz egy idő után. A vége is a szokásos zenekaros, tinédzserfilmes klisét hozza, ahol már inkább átcsap az egész komédiába, ahogy a csajnak taknya nyála összefolyik. Nem szólt senki, hogy ez így roppant kínos, és nem kéne? Nagyon mérges vagyok ez miatt, hisz simán az elmúlt évek legjobb Japán filmje lehetett volna, ha nem cseszik el ennyire a második részét. Főszereplő, Minami Sara rohadt jó volt, simán eltudom képzelni, hogy nagy karriert fog befutni a későbbiekben(csak tudnám kire hasonlít...). Szóval nagy a kettősség bennem. Egyrészt rávágnám a 10 pontot, de nem tehetem, hisz eléggé rossz szájízzel keltem fel előle. Egyébként úgy az 55-60. perc környékén simán ellehetne vágni a filmet, és akkor ténylegesen a kedvenc Japán filmjeim közé sorolnám. Lehet meg is teszem és a későbbiekben újra fogom így nézni, talán a sztori is kerekebb lenne így, happy enddel végződne, ami sokkal jobban illik a filmnek. Manga is van, de ahogy elnéztem egy az egyben ugyanezt a sztorit viszi végig, talán elolvasom, hátha ad valamit...

Rendező: Hiroaki Yuasa

Szerintem: 8/10

The Story of Pupu

Mikor az emberektől azt hallom, hogy ők azért nem néznek Japán filmeket, mert furcsák és bizarok, mindig érthetetlenül állok a kijelentés előtt, hisz megannyi normális, a nyugati ember számára is befogadható Japán filmet láttam már. Sőt, nagy részük szerintem mind ilyen, csak a belezős, gusztustalan filmek kapnak nagyobb hangot a médiába. Nos, ez se nem belezős, ne nem ömlik szökőkútként belőle a vér, de hogy érthetetlen, normális emberre nem jellemző cselekedettekkel van teli, annyi szent. Két csaj elindul egy road tripre és mindenféle különös helyzetekben találják magukat. Bár igazából leginkább ők a legkülönösebbek, hisz olyannyira furcsán, érthetetlenül viselkednek, hogy diliházban a helyük. Művészfilm a javából, ami ugyan nem teljesen érthetetlen, hisz van mögötte egy normális történet is, csak ki kell bogozni. Milyen jeleneteket tartalmaz ez a alig 80 perces film? Megunják a csecsemőt és a semmi közén egy babakocsiban legurítják a dombról, mondván majd az állatok felnevelik, miközben ujjonganak. Vak bérgyilkos autót vezet, tisztában van a fegyvere és a golyók súlyával, azonban legjobb haverja egy szarvasbogár rámászik a pisztolyra, ami pont ugyanakkora tömeggel bír, mint 6 töltény. Két főszereplőnőnket egy bizonyos TrunkMan húzza ki mindig a csávából, aki szorult helyzetben a csomagtartóból lép elő talpig alufóliába csomagolva, angolul beszélve, és mesterlövészeket megszégyenítő lövéssel végez az ellenfelekkel. Nem normálatlan a film, és úgy fél óra után teljesen elvesztett, már csak nagyon nehezen tudtam odafigyelni éppen mi is történik. Kétségkívül a képi világa nagyon egyedi, és vannak benne merész ötletek, de ez még nem menti meg attól, hogy egy borzasztóan unalmas film.

Rendező: Kensaku Watanabe

Szerintem: 4/10

Au revoir l' ete

Noriko két hetet a rokonoknál tölt vidéken. Nyáron. Ennyiből szerintem már leszűrhető egy Japán filmnél, hogy mire is kell számítani. Talán annyit hagytam ki a számításból, hogy független, alacsony költségvetésű film, és igen csak lassú tud lenni. Na nem művészfilm, inkább csak nagy hirtelenjében elkezdődik és csordogál valamerre. Ami igencsak unalmas tud lenni. Nincsenek nagy okfejtések, sem mondanivaló, hétköznap beszélgetéseket hallhatunk, aminek sokszor abszolút nincs semmi értelme, egymás után jönnek úgy a jelenetek, hogy néha értelme sincs nagyon, miért is ez történt. Van hogy épp a jelenet sűrűjébe csöppenünk, bár a sűrűnek lehet nevezni, azt hogy két 18 éves a síneken kóborol és a párbeszédjük közepébe kerülünk. Nem fárasztó, van hogy nagyon kellemes képi világot áraszt magából, pláne hogy a Japán nyár egyszerűen utánozhatatlan, néha azt hinné az ember, csak abban az országban létezik az igazi nyári hangulat. És a 4:3-as képarány ellenében(amit nehéz megszokni) néhol igencsak szép képeket, kamerabeállításokat láthatunk, még úgyis, hogy nem éppen egy csúcsminőségű kamerával vehették fel. Viszonylag ismert színészekkel operál a film, Fumi Nikaido, Mayu Tsuruta, Kanji Furutachi, Kiki Sugino, de az alakításuk teljes mértékben felejtős. Néhol már eléggé mesterkélten hat, mintha egy szappanoperába csöppennénk, máskor meg van hogy olyannyira hiteles az egész, hogy el is felejtem egy filmet nézek, és nem a valóságban hallok egy élő párbeszédet. Szóval inkább a kettősség jelzi, és nem csak a színészi játékot, hanem az egész filmet. Úgy érzem lehetett volna ez sokkal jobb, ha jobban ráfekszenek a sztorira, kicsit mozgalmasabbá teszik, és úgy fél órával rövidebbre. Az ilyen lassú filmeket totál fölöslegesen készítik 80-90 percnél hosszabbra. A mondanivaló, a hangulat ennyi idő alatt is simán átjönne, csak nem unná halálra az ember magát. Ettől eltekintve simán kíváncsi vagyok a rendező további filmjeire is. Egyet még biztosan megnézek a közeljövőben.

Rendező: Koji Fukada

Szerintem: 6/10

Forget Me Not

Kezdhetném azzal, hogy minden úgy indul, mint bármelyik Japán tinédzserfilmben, de ez nem teljesen fedné a valóságot. Már az első 5-10 percben meg van az alapszituáció, harmadéves főhősünk véletlenszerűen összefut több alkalommal is egy titokzatos lánnyal, aki a harmadik találkozójuk után megígérteti vele, hogy soha ne felejtse el őt. Főszereplőnk pedig les értetlenül, ám a Japán filmeken edzett néző hamar kitalálhatja, hogy mi is lesz itt a csavar, nem is nagyon árul zsákbamacskát a film. A titokzatos lány bárkivel találkozik, az pár óra elteltével megfeledkezik róla, bizony még az osztálytársak, tanárok sem tudják, hogy létezik, pedig velük tölti a napokat. Talán klisésen hangzik, de ilyen az mikor a megvalósítás, és a jó rendezői munka eltudja mindezt feledtetni velünk. Először is nem esik abba a csapdába, hogy el van nyújtva, röpke másfél órás a film(ettől többnek egy tinédzserfilmnek sincs szüksége), másodszor nincs rózsaszín szirup a filmen és egyéb más műanyag szűrű. Nagyon szépen tud kinézni, főleg egy visszatérő helyszín még a film elejéről, ahogy egy dombtetőről rálátunk az egész városra. Mellesleg vidéken játszódik, és baromira jó helyszíneket láthatunk, tényleg úgy érződik, mintha minden egyes helyszín gondosan ki lett volna válogatva. Néha azon kaptam magam, hogy igen kellemes dallamok is felcsendülnek a film alatt, ami azért a műfajtól nagy szó, hisz általában valami jellegtelen hegedűszólamot szoktak használni némi zongorajátékkal vegyítve. Mégis amiért nem untam a filmet az a kiváló rendezés és forgatókönyv. Végig folyamatos, nincsenek fölösleges jelenetek, szépen építkezik a film, még ha maga a sztori nem is egy nagy szám. Színészekkel sem volt gondom, igaz eléggé jellegtelenek, azonban egyáltalán nem idegesítőek. Akari Hayimát egyre jobban kedvelem, jól mutat a vásznon, bár azóta semmi érdemleges filmben nem kapott szerepet. Idén lesz egy vígjátékban főszereplő, de az sem túlzottan érdekes. Abszolút ajánlós, főleg akik szeretik a tinédzserfilmeket.

Rendező: Kei Horie

Szerintem: 8/10

Lights of Kyoto

Rövidfilm, alig több min 1 óra, Kyotoban játszódik, tinédzserekről szól, szóval instant nézős volt. Már csak utána nézni felejtettem el, hiszen ez is csak egy manga adaptáció. Ami ugyan nem látszódik meg rajta, nincs tv filmes jellege, animés cukormáz sem lengi körbe, ugyanakkor sztori sem nagyon. Az alapfelállás rém egyszerű, főszereplőnk Kyotoban él és jár középiskolába, épp a nyári szünet közeledik, haverjával tengetik az unalmas napjaikat suli után, és amióta csak az eszét tudja reménytelenül szerelmes egyik osztálytársnőjébe. A város feelingjét remekül visszaadja ez a film, már az a pár jelenet ami Kyoto utcáin vettek fel, és nem egy iskolában, vagy a szülői házban, jó érzés volt újra látni tévéképernyőn azt, amit már egyszer élőben is átélhettem. A nyári hőséget, a közelgő nyári szünetet, a kabócák sírásával együtt, nagyon jól visszaadta azt a bizonyos hangulatot. És nagyjából ennyi is a pozitívum. Kevés párbeszéd van benne, 1-2 beállítástól eltekintve hót középszerű a képi világ, és a történet is csak úgy van a levegőben, mintha nem nagyon történne semmi. Folyóban játszadozó srácok, suliban dolgozatírás, esti utcai képek, egy néhány szerelmes jelenet, verekedés az esőben, és tulajdonképpen ennyi a film, nem áll össze az egésszé. Kicsit mintha művészi filmet próbált volna készíteni a rendező, de nagyon nem jött össze. Hirtelenjében az April Story jutott eszembe, ami a kedvenc rövidfilmem, és baromira erős hangulatot áraszt magából. Sajnálatos módon ez még a lába nyomába sem ér, nyugodtan kihagyható darab, mert még igazán színészi játék sem igazán van benne.

Rendező: Keiichi Kobayashi

Szerintem: 4/10

The Werewolf Game: The Beast Side

Utólag jöttem rá, hogy egy hét részes tv film sorozatnak a második részét láttam. Ami mondjuk szinte semmibe sem zavart bele, hiszen mindegyik részben teljesen új szereplőgárda van, és a lényeg ugyanaz. Tinédzserek egy üres apartmanban ébrednek, ahol megkapják az utasítást, hogy minden nap egy adott időpontban ki kell választaniuk a farkast a falulakók közül és azt megölni. Farkas a gyilkos, falusiak az ártatlanok. Elhagyni sem lehet a házat, mivel a nyakukba van építve valami szerkezet, ami azonnal elvágja az artériát, vagy inkább szétrobbantja és azonnal meghal az illető. Kicsit Battle Royalos az egész film. Nagyon alacsony költségvetésű darabról van szó, B kategóriás színészekkel, semmi különleges operatőri munkát és látványt nem kell keresni, néha még egy kicsit kézi kamerás felvételnek is hatott. Ám ezáltal sikerült egy marha jó hangulatot összedobniuk, valahogy a 2000-es évek eleji Japán filmek jutottak eszembe. Tipikus az a film, amit leülsz és el tudsz mélyedni, ahogy a karakterek egyre inkább kiborulnak, szövetkeznek egymással, és próbálják kideríteni, hogy ki is lehet a farkas. A 2 órás filmből úgy az első 60-80 perc tökéletesen működik is, majd aztán teljesen szétesik, követhetetlenné válik, mindenki megőrül, és már semmi következetesség nem lesz a filmben. Egy pontot kirántott, és már abszolút nem tudott érdekelni mi is történik a képernyőn. Felveszi a tipikus japán kliséket, ahogy az addig teljesen normális jó tanuló kiscsajból egyik pillanatról a másikra vérengző gyilkos lesz, amit szinte el is kezd élvezni. Tao Tsuchiya karaktere meg teljesen vállalhatatlan, borzalmasan idegesítő a rock/punk zenét éneklő kemény tinilány, nagyon lerontsa az egész filmet. Kár ezért a filmért, lehetett volna egy korrekt darab is, de így felejtős. Ha vonzódnék a trashért, és lenne elég fölösleges időm, akkor letolnám a további 6 részt, de így viszont esélytelen.

Rendező: Kumasaka Izuru

Szerintem: 5/10

Antiporno

Újabb elborult Sion Sono film, és ezúttal még érteni se nagyon lehet mi is történik a képernyőn. Egy a biztos csöcsök ezerrel és egy baromi szép japán lány meztelenkedése, szép színekkel, némi perverzitással,  mindössze 78 percben. Már ez végett teljesen megérte megnézni ezt a sznob művészkedést. Ami Tomite gyönyörű és rengeteget mutat magából, komolyan a film végeztével még a hatása alatt voltam mennyire jó csaj, és milyen kurva jól színészkedik. Remélem nem marad meg a meztelenkedésnél és jobbnál jobb szerepeket fog kapni, bár ahogy elnézem ezidáig a filmeket amikben játszott nagyjából annyira emlékszem, hogy ő volt a Virgin Psychicsben a csöcs csaj. Hiába hogy tök zavaros a film és java része érthetetlen, mégsem érdemes elárulni róla sokat, hisz volt egy minimális fordulat valahol 20 perc után ami számomra kifejezetten tetszett, és jobb ha az ember úgy ül le elé, hogy nem tud semmit. Amit nekem sikerült kihámoznom belőle, hogy főszereplőnk egy igazi ribanc akar lenni, valami úrnő, aki mellesleg festeget, nagyon gazdag, van egy titkárnője akit folyamatosan megaláz, és barátnőivel konkrétan megerőszakoltatja, gyakorlatilag egy úrnőnek képzeli magát. Később visszamegyünk az időben, ahol megtudjuk miért is akar a világ legnagyobb ribanca lenni, kapunk némi társadalom kritikát a nők és férfiak helyzetéről Japánban, illetve a karót nyelt japán társadalomról, hogy a végén az egész kapjon egy kusza művészies befejezést, aminél én úgy gondolom, hogy a csaj beteljesedését, kurvának állását a médiának láthatjuk. Vagy nem. Ettől függetlenül érdemes megnézni, mint már írtam a meztelen csajok végett, Ami Tomite játékért, és a látványért. 

Rendező: Sion Sono

Szerintem: 6/10

Fuku-chan of FukuFuku Flats

Fuku-chan 10 évvel ezelőtt költözött Tokióba, festőként dolgozik, diákoknak szánt apartman komplexumban él, problémái vannak a csajozással, de neki ez az élet teljesen megfelel. Természetesen kollégái, barátjai folyton cseszegetik őt ezzel. Egy nap a véletlen folytán egy gyönyörű nő bukkan fel az apartmanban, aki egyből felismeri Fuku-chant, majd hamarosan kiderül, hogy osztálytársak voltak, és bizony ő a felelős azért, hogy nem mer kezdeményezni a nőknél, és kapcsolatot sem tud kialakítani. A lány álma, hogy elismert, híres fotós legyen, és a portfóliához nem is kereshetne jobb alanyt, mint a kopasz, elhízott Fuku-chant. Természetesen főszereplőnk nem tud nemet mondani, és lassan bele is szeret a lányba. Tipikus japán humorral teletűzdelt, aranyos vígjáték. Olyan karakterekkel, amilyeneket csak is kizárólag japán filmben láthatunk. YosiYosi Arakawa hozza a formáját, mint mindig, már a megjelenésével mosolyt csal az ember arcára, nekem folyton az jutott eszembe, hogy márpedig ilyen karakter nem létezik. Talán a legjobb alakítását ebben a filmben láthattam. Érdekes módon Fuku-chant egy színésznő, Miyuki Oshima alakít, teljesen meggyőzően, bár hiába a férfi ruhák, és a kopaszra nyírt fej, tisztán kivehető, hogy egy nőről van szó, de ez talán még rátesz egy lapáttal a karakterére, remek ötlet volt. Bárkinek lehet ajánlani ezt a filmet, egy tökéletes hétvégi szórakozás a családdal, még ha nagyon Japán, és néhány humor, karakterek viselkedése abszurd lehet egy olyan számára, aki nem látott azelőtt japán vígjátékot. Ezt a filmet simán eltudtam volna képzelni, hogy a hazai mozik is játsszák, mert röhögni azt lehet rajta, és egy családi filmnek is tökéletes, szerethető karakterekkel.

Rendező: Fujita Yusuke

Szerintem: 8/10

The Inerasable

Mint már több Nakamura Yoshihiro filmnél említettem, talán jelen korunk legjobb Japán rendezőjének tartom, így minden filmjét áhitattal várok, még ha pár gyengébb darab is köthető a nevéhez. Sajnos ez is azok közé tartozik, sőt talán a leggyengébb amit láttam. Korai rendezései közül párat nem láttam, de azok igazán mocsoknak ígérkeznek, és angol felirat sincs hozzá, meg az elborult anime/manga adaptációit sem néztem meg. A film legnagyobb hibája számomra a teljességgel nulla atmoszféra, és az érdektelen történet. Egy lány az albérletében megmagyarázhatatlan jelenségekre, hangokra lesz figyelmes, mire felkeres egy írónőt aki hasonló paranormális jelenségekre szakosodott, és együtt elkezdenek nyomozni a jelenségek után, ami egyre bonyolódik, és egyre inkább összefutnak a szálak. Így leírva még fel is keltette a figyelmemet, de valami mérhetetlenül unalmasan van kidolgozva az egész, olyan semmilyen tv filmes képi világgal, hogy néhol majdnem elaludtam. Nagy kár érte, főleg hogy az utóbbi években durván jó filmekkel rukkolt elő a rendező, és az imádott Yuko Takeuchi az egyik főszereplő. Sajnos a soron következő két filmje sem ígérkezik valami nagy durranásnak. Lehet egy kis szünetre kéne menni, mert az évi 2 film úgy látszik túl soknak bizonyul, a végén még egy Takashi Miike lesz belőle, amit nagyon nem szeretnék.

Rendező: Nakamura Yoshihiro

Szerintem: 5/10

The Bride of Rip Van Winkle

Shunji Iwai filmjeit bármennyire is szeretem, 2004 óta nem nagyon adott ki számomra értékelhetőt. Oké nemrégiben megcsinálta a Hana and Alice előzményét, de az anime. Pedig a Swallowtail Butterflyt minden idők leghangulatosabb filmjének tartom. Kár érte és tudtommal jelenleg nem is dolgozik semmin, legalábbis nincs bejelentve. Mikor megláttam hogy új Shunji Iwai film, ráadásul 3 órás, azonnal rávetettem magam, és tudtam hogy ez egy jó élmény lesz. Tévedni emberi dolog. Itt sajnos tényleg a hossz ami leginkább rontott a film élményen. Ez a sztori lazán belefért volna 100 percbe, és akkor még talán oda is lehetett volna állítani a többi kiváló rendezéséhez. Sajnos ez nagyon nem így történt, rendkívül vontatott, ha laptopon néznék filmet bizony erősen nyomogattam volna az előre léptető gombot. Volt hogy 5-10 perces művészies homályos jeleneteket nézhetünk valami rendkívül elvont zenére, vagy éppen a főszereplő ténykedését a házban, ahogy takarít. Történet még érdekes is lenne, introvertált főszereplőnőnk az interneten talál magának párt, és hamar el is határozzák, hogy összeházasodnak, aztán az esküvő után nemsokkal rajta kapja férjét egy másik nővel. Nincs mit tenni, el kell hagynia a házat, ám az albérletet ki kell fizetni, így egy különös figura egy még különösebb állást ajánl számára. Olyan idegen emberek esküvőin kell megjelennie, ahol nincs elég rokon, barát, ezzel is növelve a létszámot. Majd később házvezető nőnek is beajánlják egy furcsa nő otthonába. Jó lenne ez, érdekes karakterek vannak benne, színészek teljesen jók, hangulat is elkap, de rendkívül hosszú és unalmas. Főszereplő, Haru Kuroki nagyon jól alakítja az esetlen, szerencsétlen nőcskét, egyfajta Yu Aoit véltem benne felfedezni. Film megtekintése nem ajánlott, de nem kell tőle tartani, ha valaki szerette a rendező korábbi filmjeit, akkor érdemes megnézni, ha nem, akkor meg ott van a Swallowtail Butterfly, ami hasonlóan hosszú film.

Rendező: Shunji Iwai

Szerintem: 6/10

Prophecy

Yoshihiro Nakamura újra a pályán. Bár kicsit téves a megállapítás, hisz a film 2015-ös, és 2014-ben is talán az év legjobb filmjét hozta el The Snow White Murder Case személyében. Nem feltétlen állítanám azt, hogy egy kiváló és tévedhetetlen rendezőről van szó, hisz ha nem novellából készít filmet, akkor sok esetben az eredmény eléggé kétes, ettől eltekintve az egyik kedvenc rendezőmmé avanzsált az évek alatt(vagy a Fish Story óta). Ez a darab mindenképpen a jobbak közé sorolandó, sőt mi több a kiváló filmek közé is, előre nem látható fordulatokban gazdag, remekül ugrál oda-vissza az időben, eszméleten jó hangulatot teremt, emlékezetesek a karakterek, és jó a színészi gárda. Gyakorlatilag az összes Kotaro Isaka novellából készült filmek minőségére hajaz. Mindezt megfejelve a néhány résznél eszméletlen jó képi világgal és atmoszférával, ami azért eddig nem volt jellemző a korábbi filmjeire. A történet egyfajta Death Note féle igazságosztóról szól, aki az interneten videókon keresztül hirdeti meg ki lesz a következő áldozata, majd a büntetést is élőben közvetíti. Természetesen sok rajongóra tesz szert, ahogyan ellenségre is a rendőrök személyében, akik elkezdenek utána nyomozni. Tulajdonképpen erről szól a film, hogy vajon kinek van igaza, a sérelmekkel, frusztrációval teli fiatalokról, akik segíteni szeretnének a korrupt rendszer áldozatain, vagy a rendőrségnek? E mellé még kapunk remek karaktereket mindkét oldalról, és olyan hangulatot ami egyből berántja a nézőt. A nyomozás, pergős jeleneteken felül a drámai oldal is nagyon erős, a vége felé ahogyan a srácok összekovácsolódnak még egy könnycseppet is elmorzsoltam. Ha valaki játszott a Persona videojátékokkal, akkor ezt a filmet mindenképpen meg kell tekintenie, hisz annak minden eszenciáját tartalmazza, az igazságszolgáltatásról, társadalmi problémákról, barátságról. Színészek közül most írhatnák egy kisregényt, mindenki tökéletesen hozta a szerepét, amit az adott karakter megkívánt. Továbbra is Ázsián belül Japánban vannak a legtehetségesebb színészek. A film kötelező darab!

Rendező: Yoshihiro Nakamura

Szerintem: 10/10

Say Hello for Me

Ez már az ezredik jaj beteg a gyerekkori szerelmem típusú Japán film, amit már förtelmesen unok, de szerencsére itt legalább az atmoszféra a helyén volt. Főszereplőnk saját akvarisztikáját üzemelteti, majd mit ad isten a film kezdetén betoppan egy topmodell a boltjába állást keresve. Nem kell nagy agysebésznek lennünk, hamar kiderül hogy ő bizony maga a gyerekkori szerelem, akinek anno azt az ígéretet tette, hogy ha felnő mindenképpen nyitni fog egy akvarisztikát. Így a film végig párhuzamosan a gyerekkorukat és a jelenkort mutassa be, amíg tökkelütött főszereplőnk a film végére rá nem jön, hogy ki is a titokzatos nőszemély. Már itt ellehetne ásni a filmet, de a színészek, mind a gyerekszínészek borzalmasak, rettentően unalmas karaktert sikerült nekik megírni. Végig totál hülyének éreztem magam, hogy akkor mi a franc folyik itt, valamit én gondolok túl, vagy tényleg ennyire faék egyszerű a film? Aztán a film háromnegyedénél rátesz még egy lapáttal a halálos kórság és Kohinata Fumiyo indokolatlan mézes-mázos színészkedése, akit amúgy szeretek, csak mikor már a huszadik filmben is ugyanazt a karaktert hozza, ráadásul teljesen nem oda illően(totál kilóg ebből az atmoszférából), azt már nem tudom elnézni. Nagasawa Masami, Tsukamoto Takashi, Yamada Takayuki teljesen jó színészek, legalábbis az ilyen tinédzserdrámákban nagyon is jó helyen vannak, de itt rettentően alul múlták önmagukat, bár ennek oka egyértelműen a rendező, hisz az egész filmre ez jellemző. Nem áll össze, hülyének nézi a nézőt, és semmi értelme a karakterek cselekedetének. Egyetlen pozitívum, ami miatt magasan felértékelődik nálam a film, az a hangulat. Olyan durva álmosító, ködös atmoszférát tudtak elérni, hogy le a kalappal. A gyerekkorban az elhagyatott busz, a felnőtt korban az akvarisztika szolgált középpontként, és mindkettőt nagyon egyedi hangulattal sikerült megvalósítani. The Town Where Only I Missing a rendező legújabb filmje, amiről ha lehámozzuk az időmanipulációt, akkor szinte ugyanezt a sztorit kapjuk, csak jobban, frissebben tálalva. Ráadásul a gyerekkorban ugyanúgy egy elhagyatott busz a központ. Ettől függetlenül teljesen elment a kedvem, hogy bármely más filmjét megtekintsem a közeljövőben.

Rendező: Hirakawa Yuichiro

Szerintem: 4/10

If Cats Disappeared from the World

Komor hangulat, mindfuck történet, azt hittem jó lesz. Hát nem! Még az eleje egy kicsit be is rántott, szeretem az olyan sztorikat amik teljesen hétköznapi módon kezdődnek, majd némi fantasyt, hihetetlen dolog kerül bele. A történet ugyanis egy srácról szól, akivel egy baleset után közli az orvosa, hogy agydaganata van, és már csak pár napja van hátra. Teljesen lesokkolva hazaér, ahol a halál fogadja, és felajánlja neki, hogy minden nap eltűntet valamit a világból, cserébe egy újabb napot élhet. Nem mondom, átjön hogy egyes dolgok mégis mennyit jelentenek a világban, avagy éppen főhősünk életében, de ez akkor is nagyon sablonos, szomorkás, és legfőképp unalmas film! Minden egyes napra kisebb sztorikat kapunk középpontban az adott tárggyal, de pontosan ez amire a film építkezik, ezek a részek a legunalmasabbak. Argentína szép, színes meg minden, de nem illett a filmbe, mintha egy teljesen más filmből vágták volna bele. Az örökös minden japán beteg, főként a kedves anyukák, az aranyos barátnők, engem ez már nagyon feltud bosszantani, pláne hogy a japánok az egyik legegészségesebb nemzet, mégis így kívülállóként olyan, mintha mindenki gyöngének születik és nem élik meg a 18 éves kort sem. De azért vannak pozitív oldalai is a filmnek, például Miyazaki Aoi karaktere és a főhős közti szerelmi szál elég szépen elő van adva, kifejezetten tetszett a telefonos rész. Vagy egyértelműen a film legjobb jelenetei a Hamada Gaku által megszemélyesített film őrült. Mint mindig most is tökéletes a vásznon, abszolút szerethető a karaktere, ráadásul nekem mint filmbuzinak egy abszolút felemelő érzés volt látni egy a hobbija iránt ennyire elszánt embert. Mindezen felül a vele való baráti szál is remek volt. De sajnos mindez nem elég ahhoz, hogy a középszerből kiemelkedjen, az idegesítő melankolikus dallamokkal, néhány érthetetlenül viselkedő karakterrel, és a halálos betegséggel küszködők nyomorúságával. Maximum Hamada karakterére fogok emlékezni erre a filmre.

Rendező: Nagai Akira

Szerintem: 5/10

I Am a Hero

Még egy olyan film, amit csak is kizárólag Arimura Kasumi végett néztem meg, és valószínűleg utoljára csináltam ilyet. Azon kívül, hogy semmi színészi alakítás nem vehető észre, karakterének abszolút nem volt funkciója a filmben. Végig vártam, hogy na akkor majd most lesz valami, majd megmozdul, de nem, csak rohadt a sarokban, mint egy odavetett döglött hal. Ezen kívül tudatosult is bennem, hogy egyelőre nem több ő, mint egy idol a japánoknak, akire lehet nyáladzani. Ettől függetlenül a film nagyon is tetszett! Rettentően jó a képi világa, a forgatókönyv, rendezés is mind nagyon a helyén van, nem tudom tükröztek-e valamin, de végig olyan érzetem volt, mintha egy minőségi hollywoodi filmet néznék. Persze zombi film lévén a trancsírozás így is gagyi volt, de legalább vicces. A film eleje rendkívül humoros, és marha jól fel van építve, aztán mikor kitörik a zombi vírus már komolyan én is 1-2 jeleneten hangosan nevettem, de sajnos valahol a felénél eléggé leül és átveszi a helyét a zombi klisé, hogy aztán a Japán goore filmekre hajazó csatával záródjon, amit én kicsit sajnáltam. Többet kilehetett volna ebből hozni, bár még így is sokkal többet hoztak ki, mint az elmúlt 10 év bármelyik zombis filmjéből(talán a 28 days later... volt számomra az utolsó értékelhető film ebből a műfajból). Mégis hatalmas a kontraszt a film első és második fele között. Oizumi Yo piszkosul jól hozza a nerd zero to hero karaktert, akitől sajnálatos módon nem sok filmet láttam ezidáig. Mindenképpen érdemes a megtekintése, az agyon hypeolt Train to Busantól messzemenően jobb!

Rendező: Sato Shinsuke

Szerintem: 7/10