March Comes in Like a Lion

Japan Lost Decaderől olvasgatva találtam rá erre a filmre, mint eme időszak jeles képviselőjéről. Amire talán abból következtettek, hogy az egész műsoridő alatt épületeket rombolnak le, mindenütt törmelékek, romok között mászkálnak főszereplőink, és a sárgás színű kép ad az egésznek egy olyan érzést, mintha a világ végéhez közelednénk, vagy éppen egy megújuláshoz. És ezzel el is mondtam a film összes pozitívumát. Mert a hangulaton kívül semmit nem képes adni. Itt van Yoshiko Yura aki aranyos, jól néz ki, de színészi tehetsége nulla, ráadásul ezen kívül még szerepelt négy filmben aztán végleg elveszett a süllyesztőben. Zenéből egy szól az egész film alatt, ami már inkább idegesítő a második felcsengésekor is. Valamint a film 80 százaléka semmiből nem áll, látunk kínlódó karaktereket a szobában az ágyon kínlódva vagy a hűtőt nyitogatva, céltalanul mászkálva a városba, húsz alkalommal a lépcsőházba, némán, zéró cselekvést bemutatva. Ráadásul a történet is olyan, amit egy 20-25 perces rövidfilmben bőven ellehetne mesélni, és még úgyis egy lassú, párbeszédektől hiányos film lenne. Haruo kórházban szenved amnéziában, majd egy nap húga, Ice, aki prostituáltként dolgozik, azzal a elhatározással látogatja meg, hogy közölje, ők szeretők. Ilyen is csak egy Japán filmben fordulhat elő, és innentől kezdve sejthető is, hogy mi fog következni, sex, szerelemről, házasságról szóló általános igazságok megvitatása. Nagyon gyenge film, kizárólag a hangulat és Yoshiko Yura tetszett, minden más kifejezetten pocsék. A rendezőt meg gyorsan el is felejtem, ő volt a felelős a Strawberry Shortcakesért is... 

Rendező: Yazaki Hitoshi
Szerintem: 2/10

Moe No Suzaku

A helyszín egy eldugott hegyi falucska, ahol egy favágó család mindennapjait követhetjük végig másfél órában. Három részre szedhető a film, az első részletben alig beszélnek, szinte csak a nyári szünidőre hajazó hangulatot árasztó képeket látunk, játszadozó gyerekekkel, földeken dolgozó felnőttekkel, és a környékbeliek ügyes, bajos dolgát tárja elénk a rendező. Ezután ugrunk 15 évet a történetben, a középpontba a Tahara család kerül, látszólag már sokan elköltöztek a vidékről, hiszen nem látunk sehol játszadozó gyerekeket, vagy tinit a környéken. Kyoso, a családfő a gazdasági recesszió miatt depresszióba menekült, nehezen tűri ahogy a felesége kimerülten munkát vállal a helyi hotelben, mint ahogy az unokaöccsének is a városban kell dolgoznia, annak ellenére hogy egy favágásra szakosodott családba született. A harmadik rész egyfajta lezárás, a család megpróbáltatásáról, egy tragédia feldolgozásáról, és a két fiatal egymáshoz közelebb kerüléséről szól. Tipikus csendes, nyugodt film, kevés párbeszéddel, remek nyárias hangulattal, nekem azonnal 100%-osan vissza tudta adni azt az érzést, amit gyerekkoromban éreztem a nyári szünetben. Mégis mindezek ellenére totál felejthető alkotás, nincs benne semmi plusz, már rögtön az elején unalomba fullad az egész, egyáltalán nem nézeti magát, még a szép tájak ellenére sem, színészi játék szóra sem érdemes, rendezés is nagyon gyenge, a film nagy része sokkal inkább egy természetfilmnek lehetne eladni, annak meg irtó kevés. Ha valaki szerelmese a rural műfajnak, akkor tehet vele egy próbát, de amilyen pozitív vélemények olvashatóak róla, olyannyira nem is tetszett. Pl. a Breathe In, Breathe Out meg sem közelíti. Egy közepes, felejthető film, amiből max a nyári képek maradnak majd meg! Mindenesetre a rendező felkeltette az érdeklődésemet.

Rendező: Kawase Naomi
Szerintem: 5/10