Initial D

Nem szeretem az autókat, az autóversenyt, az ilyen témájú filmeket, sőt még Edison Chent sem. Mégis megnéztem, mert már annyiszor elém került a film, és elég nagy kultusza is van Ázsiában a mangának, animének, videojátéknak. Én nem találkoztam egyikkel sem, de annyi szent, hogy nagyon látszik a filmen az animés védjegyek. Anthony Wong über brutál cool benne, mint az iszákos tofu készítő japán fater, akinek mindig ott lóg a cigi a szájába. Edison Chen szerencsére nem sokat szerepel, de akkor is vér gagyi laza srácot próbálná eljátszani. Jay Chou meg inkább maradt volna a éneklésnél, olyan kifejezéstelen arccal nyomta végig a filmet, hogy az valami fájdalmas volt nézni, ráadásul utószinkront is kapott, ami kritikán alulira sikeredett. Chapman To kapott néhány vicces jelenetet, de a film felétől már ő is fárasztóvá vállt. A filmet nagyon lazára vették, szinte végig rap zene szól, mindenki majd szét esik, a drift király, az autók pöpecek, és tulajdonképpen ennyi a film. Jó hangulata lenne, de az utószinkronnal, és a furcsa homályos, felgyorsított vágásokkal, ide-oda váltakozó értelmetlen jelenetekkel jól tönkre is tették. Ettől függetlenül nézhető darab, de csak annak aki szeretik az autóversenyzést, és a laza srácokat. Nekem túlságosan menőnek próbált hatni minden egyes jelenet, a sok esetben oda nem illő zenékkel egyetemben. Érthetetlen, hogy ugyanaz a rendező páros készítette a filmet, mint akik a Infernal Affairst, bár ha megnézzük hogy ezek után miket rendeztek már annyira nem.

Rendező: Siu Fai Mak,  Wai-keung Lai

Szerintem: 6/10

Garden of Heaven

Kórházi dráma egyenesen 20003-ból a koreai filmek fénykorából. Már nagyon kellett egy hasonló film, na nem feltétlenül a témájából adódóan, mert tele van már a padlás a gyógyíthatatlan beteg vagyok, de még utoljára (vagy egyszer az életben) szeretni akarok valakit, aki végigkísér a halálomig témából. Hanem az akkori koreai filmek minősége és hangulata végett. A Japán és hongkongiak után ismerkedtem meg a koreaiak filmes felhozatalával, 2007 tájékán leginkább a 2000-2004-es filmeket lehetett fellelni legegyszerűbben, és ezekről is áradoztak a legtöbbet az interneten. Nem véletlenül, ugyan messze nem olyan mély alkotásokról van itt szó, mint az Old Boy, vagy olyan erős hangulattal rendelkező, mint a Take Care of My Cat, de legyen az limonádé romantika vagy vígjáték, dráma, krimi, akkoriban valamit nagyon éreztek, és úgy vitték a vászonra a legklisésebb sztorit is, hogy az ember nem kínlódott alatta, mert vitte magával az a bizonyos megfoghatatlan valami. Persze ehhez az is kellett, hogy berántson a koreai világ hangulata. Ez okból kifolyólag kerestem pár filmet ebből az időszakból, gondolván, hogy lehet csak az emlékek szépültek meg, de nem. Ez is ugyanolyan bugyuta, klisés sztorival rendelkezik, mint a legtöbb kórházi dráma, ugyanolyan semmilyenek a színészek, legalábbis nyugati szemmel, és ugyanúgy tudtam élvezni mint 7-8 évvel ezelőtt, egy percig nem untam, még ha erre a műfajra jellemző is, hogy az utolsó fél óra általában keserűséggel, szakítással, majd újbóli egymásra találásról szól. Nem volt 100 perces az egész, ez egy ilyen történet elmesélésére bőven elegendő, ami szerint Young-Ju rákos, épp kirúgják a munkahelyéről és egy hostess bárban talál alkalmi munkát, ahol a másik főszereplővel, az orvos Oh-Sung-al ismerkedik meg, aki mint kiderül épp egy magánkórházat készül nyitni. Young-Ju egyetlen vágya halála előtt, hogy valaki mellette legyen, és ebből már ki is derül, hogyan fog végződni a sztori. Valamilyen szinten körbe lengi egy good feeling a filmet, ugyanakkor vannak benne elég szomorú jelenetek, mint az anya végignézi, ahogy az 5 éves fia meghal a kórházi ágyon, vagy a 8 éves kislány az anyját.  Ahn Jae-Wook nem sok filmben szerepelt, de annál több sorozatban, semmi különös nem volt a játékában, tipikus komoly, koreai orvost alakít, akit a nővérek  istenítenek, ám Lee Eun-Ju-t mindig is kedveltem, itt is hozza az aranyos, olykor melodrámázó karaktert, tragikus hogy 24 évesen öngyilkos lett. Ha még vevő valaki erre a stílusra, akkor érdemes megnézni, egyébként nem nyújt semmi újdonságot, és van tőle jobb is, mindenesetre nem bántam meg hogy megnéztem.

Rendező: Lee Dong-Hyeon

Szerintem: 7/10

Owl

Fekete humor. Vagy mi. Mikor nekiültem egy jó kis egy helységben játszódó, beszélgetős, fordulatos sztorival rendelkező darabot vártam. Mert mi más hozható ki egy olyan filmből, ami nagyjából 15 négyzetméteres nappaliban játszódik? Nyilván nem egy 12 Angry Men-t, The Rope-ot, vagy Kisaragi szintű remekművet vártam, pláne úgy hogy a büdös életben nem hallottam a filmről, de azért ennél jóval többet. Az első bő egy óra valami eszméletlen unalmasra sikeredett. Anya és lánya a 80-as években egy a mandzsúriai menekülteknek épített faluban élnek, mint utolsó lakók az éhenhalás közepette. Egy nap betelefonálnak a környéken működő gátépítő társasághoz, felajánlva magukat prostituáltnak. Meg is érkezik az első kuncsaft, az utolsó pénzükből megetetik, az anya lefekszik vele, majd a végén a ház specialitását felkínálva neki, malac hangon, habzó szájjal őrjöngve összeesik, és meghal. Hasonló jeleneteteket láthatunk a következő 60 percben, különböző vendégekkel, és különböző állat hangon való halállal. Végtelenül unalmas, még csak nem is érdekes az érkező emberek története, különösebb tanulságot nem is szűrtem le a párbeszédekből. Miután megérkezik egy rendőr, illetve egy öngyilkosságba menekülő srác, kezd bonyolódni a helyzet, és a vége kerek lesz, de izgalmasabb, jobb egy cseppet sem. Leginkább az alatta szóló zene, és az akkor 91 éves! rendező által megteremtett hangulat, ami erősen hajaz az 50-60-as évek Japán filmek hangulatára, az ami miatt meg fog bennem maradni a film. Rendezői oldalról tényleg erős a film, és meg kell hagyni a színészek is nagyon jók voltak. Otake Shinobu vitte el egyértelműen a filmet, remekül játszott, bár néha nekem már túlságosan sok volt. Ito Ayumi szinte csak jelen volt, nem sok mondatot kapott, viszont így is simán lejött, már csak az eltúlzott mozdulatairól, hogy remek színész, ráadásul meztelenkedett is. Nem váltja meg a világot, én elsősorban azoknak ajánlom akik szeretik a régimódi Japán filmeket, bár még így is erős lehet az unalom faktor. Nagyon nem így kellett volna elkészíteni az első egy órát, a repetitív jelenetek eléggé megölik a filmet, aki nem kitartó valószínűleg nem is fog a végére érni.

Rendező: Shindo Kaneto

Szerintem: 6/10

Man Watching Video

Nemigazán tudtam leszűrni mikor is játszódik a film, talán az 1999-es Inferno plakátból sejthető, hogy a kétezres évek legelején. Ez azért érdekes, mert maga a film 2003-ban került bemutatásra, amikor is a VHS kazettákat már bőven leváltották a DVD lemezek. Dél-Koreában nem tudom mikor történt a váltás, de hazánkban már 1998-ban 53 DVD film közül választhattunk. Az évszám talán azért is fontos, mert összevetve 2003-2004-es filmekkel abszolút régiesnek hat, valamint a helyszín ahol a film nagyrészt játszódik, egy videotéka. Kíváncsi vagyok, hogy Dél-Koreában meddig tudott egy ilyen téka életképes maradni a 2000-es évek eljövetelével. Talán nem kéne túl nagy jelentőséget tulajdonítani ennek, engem mégis zavart egy kicsit a tudatlanságom a témával kapcsolatban. Aki úgy ül le a film elé, mint ahogy én is, hogy azt várja az arcába nyomnak egy rakat filmes popkulturális utalást az adott korszak végett, nos az csalódni fog. A videotéka csak egy helyszín, egy nagyon hangulatos helyszín, amit a főszereplőnket játszó Jang Hyuk Sung üzemeltet, miután feleségétől elvált, és jogi karrierjét feladta. Unalmas, és magányos hétköznapjait egy szerelmes levél töri meg, ami gyaníthatóan valamelyik visszatérő női vásárlóhoz köthető. Ezt próbálja meg kideríteni, a maga komótos, nem kicsit Hong Sang Soo-ra hajazó stílusában. Tulajdonképpen az egész film a 30 fölötti megkeseredett, magányos emberek párkapcsolat kereséséről szól. Hangulat több, mint remek volt, kellően elvont, a történet felépítésével sincs semmi gond, kicsit érződik is rajta, hogy egy novellából készült. A színészeken látszódik, hogy nem dráma színészek, karakterüket jól hozzák, beleillenek a világba, és szinte kivétel nélkül mind elég nagy karriert futottak be azóta. Ami engem kissé untatott, és ez nem a film hibája, inkább az enyém, vagy még inkább Hong Sang Soo rendezőjé [ :) ] az a túlzott hasonlóság. Szeretem az öreget, elég sok filmjét láttam, de szinte kivétel nélkül mind ugyanúgy épül fel, ugyanarról szól. Tipikus, ha egy filmjét láttad, akkor láttad az összeset kategória. És ez a film is nagyjából ugyanazt az érzést, szerkezetet adja, mint az ő filmjei. Ami számomra egy kicsit érdekes, mivel ez a film volt a rendező első, és egyetlen alkotása. Egy próbát mindenképpen megér, eléggé szerethető a hangulata, még ha kissé melankolikus is, a videotékás éra megjelenítése meg külön plusz pont. Egyébként a filmet megnézve amit őszintén sajnálok, hogy ennyit fejlődött a technika. Valahogy az SD tévéknek, a VHS kazettáknak hatalmas hangulata volt, és ugyan nem bánom, hogy leváltották a DVD filmek, de az Lcd okos tévéket, a HD felbontást, blurayt már annál inkább. Emlékszem mikor tudatosan elkezdtem ázsiai filmeket nézni úgy 2004 tájékán, egy 55cm-es SD tévére volt rákötve a gépem, és azon néztem a 700MB-1,37Gb-os filmeket. Abban a méretben, abban a felbontásban tökéletes volt!

Rendező: Kim Hak Sun

Szerintem: 6/10