Shino Can't Say Her Own Name

Nagy csalódás ez a film, hiszen meg volt benne a potenciál, hogy felérjen a legjobb tinédzserfilmek közé, de sajnos nem így történt. A film első 60 perce egészen elképesztően pazar. Egyrészt ott van a helyszín, Shizuokában lévő kis Japán halászfalu, Heda, ami valami lehengerlően gyönyörű. Ez az a film ami igazán megmutatja Japán szépségét, különlegességét, hogy nincs még egy ilyen ország még Ázsiában sem, ahol ennyire hangulatos tud lenni egy falucska vagy kisebb város. Az, hogy a tengerparton fekszik, és egyenesen rátekintést ad a Fuji hegyre, már csak hab a tortán. El is kacérkodtam a gondolattal, hogy a legközelebbi Japán látogatás során felkeresem a helyet, hiszen "csak" 2 óra útra van Tokyotól, és a környéken van Izu és Ito is, viszont jobban körülnézve igazából csak a baromi jó operatőri munkának köszönhetően nézett ki ennyire szépen a falu. Félre értés ne essék, való életben is biztosan gyönyörű, de a Japán vidék nagyon hasonló tud lenni, és bizony nem egy sokkal jobban megközelíthető hely van az országban, ahová érdemesebb elmenni, akár Tokyo, akár Osaka környékén. Ettől függetlenül tuti nem özönlötték még el a turisták, és ebből a szempontból marha jó élmény lehet. És ha már szóba került az operatőri munka, a képi világ a film legnagyobb erőssége. Olyan szintű beállításokat látni a filmben, hogy nem hittem a szememnek. Egyes AAA videojátékokban, vagy valami nagyon egyedi hollywoodi produkcióban látni ilyet. Nem mertem pislogni 1 órán keresztül, nehogy lemaradjak valamiről is. Az iskola teraszán étkező diákok, távolban a tengerrel és a hegyekkel szerintem örökre beleégett a retinámba. De egy sima kép, ahogy főszereplőnk elvonul az iskola mögé ebédelni, és csak simán az épületet a biciklitárolót mutatja az is olyan stílusos, hogy elakadt a szavam. Mindehhez jön egy elég jó felütés, miszerint főszereplőnk egy extrán introvertált lány, de olyannyira, hogy még a nevét sem tudja kimondani, annyira izgul. Összebarátkozik egy szintén kívülálló osztálytársával, és zenekart alapítanak, hiszen kiderül, hogy ugyan beszélni nem, de énekelni annál jobban tud a főhősnőnk. Ez a sztori gyakorlatilag leképzi az első egy órát. Ami eszméletlenül jó, minden megvan benne egy jó tinédzserfilmhez, már azon gondolkodtam, hogy honnan tudnám megrendelni blurayen, mert bizony az ilyen filmeket támogatnám, nem utolsó sorban pedig ide kell a kiváló képi minőség. Aztán átlépi a film az 1 órát, és szépen minden beszarik. Képbe kerül egy csúnyán extrovertált srác, és mindent elront amit csak lehet. Azon kívül, hogy marhára idegesítő, a sztori és gyakorlatilag minden jelenet szétesik. Első részben remekül megvan komponálva minden, a csaj "betegsége", és hogy hogyan próbál alkalmazkodni a helyzethez amibe kerül, egyre kezd feloldódni, és simán lehetett volna ebből egy lájtos semmi magasztos történetet elmesélő film. Ellenben a másod részben semmi nem működik. Még a frankó kamerabeállítások is értelmét veszti, hiszen olyan helyszínekbe csap át a film, ahol semmi hasonlót nem igényel. Szűk helyek, bevásárlóközpontok, sötét, esti helyszínek. A főszereplő csaj is szép lassan elkezd idegesíteni, hiszen már inkább úgy viselkedik, mint egy súlyos autista, és a O-o-o-o dadogása is kiakasztó lesz egy idő után. A vége is a szokásos zenekaros, tinédzserfilmes klisét hozza, ahol már inkább átcsap az egész komédiába, ahogy a csajnak taknya nyála összefolyik. Nem szólt senki, hogy ez így roppant kínos, és nem kéne? Nagyon mérges vagyok ez miatt, hisz simán az elmúlt évek legjobb Japán filmje lehetett volna, ha nem cseszik el ennyire a második részét. Főszereplő, Minami Sara rohadt jó volt, simán eltudom képzelni, hogy nagy karriert fog befutni a későbbiekben(csak tudnám kire hasonlít...). Szóval nagy a kettősség bennem. Egyrészt rávágnám a 10 pontot, de nem tehetem, hisz eléggé rossz szájízzel keltem fel előle. Egyébként úgy az 55-60. perc környékén simán ellehetne vágni a filmet, és akkor ténylegesen a kedvenc Japán filmjeim közé sorolnám. Lehet meg is teszem és a későbbiekben újra fogom így nézni, talán a sztori is kerekebb lenne így, happy enddel végződne, ami sokkal jobban illik a filmnek. Manga is van, de ahogy elnéztem egy az egyben ugyanezt a sztorit viszi végig, talán elolvasom, hátha ad valamit...

Rendező: Hiroaki Yuasa

Szerintem: 8/10

2018 toplista

Ha a 2017-es évet rém gyengének ítéltem, akkor erre nem tudom mit írhatnék, talán azt hogy az évtized legrosszabb éve volt ez. Soha nem néztem még ilyen kevés ázsiai filmet, mivel alig mozgatta meg bármi is fantáziámat. Hiába jártam Japánban moziban, és két filmet is megnéztem a Shoplifters és a Mirai No Mirai személyében, az sem tudta beindítani a lelkesedésem a keleti filmek irányába. Dél-koreai filmeket teljes mértékben száműztem, nem akarok többé egy darabot sem megnézni, túl sok időt pazaroltam rájuk, és évről évre elviselhetetlenebb darabokat gyártanak. Egyre több a tehetségtelen fiatal színész, az öregek sztárolását meg már túltolják, és minden nagyobb filmben ugyanazokat a neveket látni. Arról nem is beszélve, hogy besokaltam a túljátszott színészi játékuktól. 10 éve még imádtam, és eredetiek voltak, 2004 körül marha jó filmeket készítettek, és élvezet volt őket felfedezni, de manapság már semmi újat nem tudnak mutatni. Egyre inkább az a érzésem a filmek kapcsán, hogy valami nagy költségvetésű dráma sorozatot néznék, olyan szintűre züllesztették a színészi játékot. Egyetlen film az elmúlt évekből amire pozitívan tudok gondolni és nagyon meg is maradt a fejemben, az a The Wailing. Elengedtem az egészet, egy korszak véget ért, max akkor fogok megnézni tőlük 1-1 filmet, ha valami olyan nagyszabású és olyan visszhanggal fog rendelkezni, mint az előbb említett Na Hong-Jin film. Ugyanez igaz a kínai filmgyártásra. Ugyan ellehet még kapni 1-2 jó darabot, viszont arra meg nem szánom az időmet, hogy keresgéljek, szűrjek, és beszívjak jó pár gagyi filmet. Régen, mikor a 80-90-es évek klasszikusait néztem, daráltam a filmográfiákat, az eszméletlen érzés volt, marhára élveztem, de ezek az idők már elmúltak, vígjátékok olyan szintre süllyedtek, mint az amerikaiaknál, és már az akció filmeknek sincs semmilyen hangulatuk. Azért még néha eljut az emberhez 1-2 régi kimaradt klasszikus, csak már nincs meg bennem az a gyermeki lelkesedés a 80-as évek hongkongja iránt, inkább újra nézem a kedvenceket, mintsem keresgéljek és véletlenszerűen megnézzek valami ismeretlen szart. Szóval ennyit az ázsiai filmekről, a Japán mozit nem fogom magára hagyni, még mindig imádom, és nem érzem úgy hogy rosszabb filmeket rendeznének, vagy tehetségtelen sorozat színészeket nyomnának. Évről évre fedezek fel jobbnál jobb fiatal színészeket, és van nem egy rendező akire azért még lehet számítani. De a 2018-as év náluk is nagyon gyér lett, ezért sem szerep egy Japán film sem a listámon. Európaiak kezdenek feljönni, nem egy jó darabot láttam tavaly is, és szerencsére ismételten bekerült a listába egy magyar film. A jövőben azt az időt, amit az ázsiai filmekre szántam mindenképpen a európai filmekre szeretném pazarolni, és országokra bontva is szeretnék bogarászni. És igen, az egyetlen magyar film kivételével a listán az összes amerikai, amit kicsit bánok, de hát ez van, hiába egy Utoya, The Guilty, nálam nem tudták megugrani azt a lécet, amit az amerikaiak ismételten hoztak. Talán a csalódás is ez a két film volt, hiszen a kritikákból, beszámolókból kifejezetten nekem való filmek tűntek, és ugyan nem voltak rosszak, de mindkét darab nagyon gyorsan átment rajtam. Ilyen volt a Leave no Trace is. Annihilation kifejezetten nem tetszett, főleg a scifi mivolta végett, de a tavalyi évben megtanultam, hogy az ilyen netflix féle streaming szolgáltatók filmjeitől sokat ne várjak, pláne ha az scifi. A Hereditary sikerét és pozitív kritikáját máig nem értem, fel voltam készülve hogy kissé művészies, kissé beteg és rossz kedvem lesz utána, de nem tudtam megemészteni, időpocsékolásnak könyveltem el. Ráadásul egyáltalán nem féltem rajta, és nem is kísértett a film megnézése után sem. Talán pont a vége az ami tetszett, mert eléggé misztikus és mindfuck volt, amit viszont sokan felhoznak, hogy nem kellett így kellett volna. Mindenesetre érdekel a rendező következő filmje, mert látom benne a potenciált.
Sokáig az Upgrade volt a kedvenc filmem 2018-ból, aminek külön örültem, hisz ismételten az egyik kedvenc műfajomból egy kiváló darab készült el, ráadásul olyan ami végig oda tudott szögezni a film elé, ami nagyon kevés film éri el nálam. Még moziban is fészkelődni szoktam egy idő után, és ránézni a telefonra, hogy mennyi is az idő, viszont itt egyszer csak azt vettem észre, hogy vége a filmnek, és baromira élveztem. Aztán nagy nehezen rávettem magam erre a semmitmondó Under the Silverlake-re, és simán bezsebelte nálam az év filmje díjat. Misztikus, mindfuck, mágikus realizmus, minden ami kell egy nagyon elvont, ám nagyon jó filmhez, az benne van. Andrew Garfieldot egy kiváló színésznek tartom, talán a fiatalok közül az egyik kedvencem, és baromira jól hozta ezt a karaktert. Zenék kiválóak, de amiben tényleg nagyon erős a film az a forgatókönyv, sztori, párbeszédek. Nem volt egy olyan rész, jelenet, mikor tudtam volna, hogy merre is fog kilyukadni az egész, és imádom ezt mikor mindennek van jelentése, mikor a film elején utalnak valamire, ami a végén nyer értelmet. Jelenetek égtek bele az agyamba, ami nálam már elég ahhoz, hogy egy filmet kiválónak tituláljak. Nem mondom azt, hogy még ilyet, mert egyedi, és túl sok mindenhez nem tudnám hasonlítani. Talán egy nyugatias stílusú Murakami Haruki sztorival tudnám az egészet jellemezni. Ami kicsit érdekes, hisz ott van a rengeteg díjat és pozitív kritikát bezsebelt Burning, ami valójában egy Murakami novellából készült, ám én valami kegyetlenül szenvedtem rajta. Simán a tavalyi év legrosszabb film élménye volt, ha ilyen marhaságokat nem számolok, mint egy Aquaman. És ha már képregényfilm, amiket szívből gyűlölök, ennek ellenére a top5-be is bekerült egy animációs film, méghozzá Pókember személyében. Soha nem gondoltam volna, de annyira laza volt, annyira jól fel volt építve a sztori, szerethetőek voltak a karakterek, és mocskosul stílusosra sikeredett az egész, hogy még a megvetésemet a képregények iránt is sikerült félre tennem, és teljes mértékben élvezni tudtam. Biztos vagyok benne, hogy a későbbiekben újra fogom nézni, pláne, hogy blurayen egy alternatív vágás is helyet fog foglalni. Mindenesetre nagyon remélem, hogy ez az év jobb lesz, mint a tavalyi, amire amúgy nem túl sok esélyt látok. Újrafeldolgozások és képregényfilmek tömkelege, nem is nagyon tudnék megemlíteni egy filmet sem, amit várnék. Ezidáig talán az Alita az ami kifejezetten tetszett és helyet kaphat a 2019-es top10-ben. Bár valószínűnek tartom, hogy a jobb filmek, és a rejtett gyöngyszemek majd valamikor év végén fognak beesni.

10. Mission Impossible: Fallout
9. The Endless
8. A Quiet Place
7. Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)
6. Greenbook
5. Spiderman into the Spiderverse
4. Searching
3. A Prayer Before Dawn
2. Upgrade
1. Under the Silverlake