The Thousand Year Fire

A 11 éves Satoshi hirtelen elveszti édesapját, és mivel korábban az édesanyja is meghalt, így Tokyóból vidékre a nagyszülőkhöz kerül. Annyira megrázta az eset, hogy ez miatt katatón állapotba kerül, befordul, és egy hang nem jön ki a torkán. Az ottani öreg orvos veszi kezelésbe, és annak unokájával kezd szép lassan kialakulni némi kapcsolat. Egyrészt nagyon depresszív film, a 11 éves srác le s föl járkál leszegett fejjel a városban, nem szól senkihez, a helybéli gyerekek terrorizálják, és az egész film alatt sehová nem fejlődik a srác jelleme, csak ebben az állapotban van végig, talán a legvégén kap némi pozitív kicsengést. Másrészt meg a Japán vidéken játszódik, tengerpart melletti faluban, az meg mindig jó, pláne nyáron. Elég jól visszahozza a nyári szüneti feelinget, még ha annyira borongós is a hangulat, aminek enyhítésében még a bőgőszólamok sem éppen segítenek. Úgy gondolom ez az egyetlen olyan dolog ami végett tudnám ajánlani a filmet, minden más közepes alá. Érdekes, hogy 2004-es a film, és ugyan van mobiltelefon(mindig meglepődöm hogy ekkortájt már Japánban színes kijelzős, kamerás telefonok voltak, amin lehetett e-mailt is küldeni), de az egész film képi világa miatt, olyan 80-as évek elejére tenném. Magyar filmek közül talán a Kemény kalap és krumpli orr volt ilyen minőségű, ami a 70-es évek eleje, közepe. Lehetséges, hogy VHS only volt a film, és abból lett csak átdigitalizálva, így nem is annyira részletes, éles a kép, bár ez is ad neki egyfajta hangulatot. 

Rendező: Naoki Segi

Szerintem: 5/10

Tokyo!

Általában kerülni szoktam a filmantológiákat, nem szeretem a rövid filmeket, még ha azok egy téma köré csoportosulnak is, pláne hogy kb.  2 órásra szoktak belőni, amiben 20-30 perces művek kapnak helyet, ami édes kevés egy filmnek ahhoz, hogy kibontakozzon. Továbbra sem lesz a kedvencem a műfaj, még ha az első rövidfilm alapján azt is gondoltam, hogy jó lesz ez. És bizony ez is szokott lenni a rákfenéje az antológiáknak, hiába van egy nagyon jó darab közte, ha az összes többi gyenge eresztés. Ez a 110 perces csomag három filmet tartalmaz, egy 40 perceset, egy 35 perceset és egy alig 30 perces darabot. Érdekes módon az első film a legjapánabb, amit egy francia származású rendező készített, Michel Gondry, akinek olyan filmeket köszönhetünk, mint az Egy makulátlan elme örök ragyogása, és... és nagyjából ennyi, a többi filmje nagyrészt több mint felejthető. Hogy mi alapján válogatták ki ezt a három rendezőt fogalmam sincs. Ebben a 40 percben úgy éreztem, hogy bőven elég volt a sztori elmesélésére, és levonni belőle a tanulságokat. Fiatal munkanélküli pár odaköltözik a feleség gyerekkori barátjához egy kis lakásba. Elkezdenek albérletet és munkát keresni, reménytelenül, és egyre nagyobb konfliktus kezd kialakulni kettőjük között, főleg miután a férj talál egy részmunkaidős állást. Felesége egyre inkább mihasznának kezdi érezni magát. Leginkább a hangulata és a rendezés az ami bejött. Szép lefolyású film, amolyan igazi japános hangulatú. Vége kicsit művészies, de ettől függetlenül könnyen befogadható. Második film az igazi elborultság netovábbja. Mintapéldánya annak, miért is utáltam mindig is a Francia filmeket. Beteg, túlzottan művészkedős baromság. Azzal kezd, hogy az utcán egy furcsa fazon végig megy Tokyo utcáin, megeszi a virágokat, pénzt, mindenkit ellök aki az útjába kerül, majd mint aki jól végezte dolgát elbújik a rejtekhelyére, a csatornákba. Valamivel később a szájából bombákat dobál, és tömegmészárlást hajt végre az utcákon. Rendőrség elfogja és azonnal bíróság elé állítják. Nagyrészt a tárgyalóteremben játszódik a film jelentős része. Egy oltári nagy marhaság az egész, simán rádobnám az 1 pontot. Az utolsó film egy hikkikomoriról szól, aki 11 éve nem hagyta el a szobáját, míg egy napon a pizzafutár csaj elájul a küszöbén egy földrengés közepette. Nagyjából innen kezdődik a bonyodalom, de sajnos hót egyszerű a sztori, túl hamar vége is lesz, könnyen felejthető darab. Amit egészében az antológiáról is elmondható. Jó szívvel nem ajánlanám senkinek, max az első film megtekintését, az úgyis csak 40 perces, és Ito Ayumi is szerepel benne.

Rendező: Michel Gondry, Leos Carax, Bong Joon-Ho

Szerintem: 5/10

Shino Can't Say Her Own Name

Nagy csalódás ez a film, hiszen meg volt benne a potenciál, hogy felérjen a legjobb tinédzserfilmek közé, de sajnos nem így történt. A film első 60 perce egészen elképesztően pazar. Egyrészt ott van a helyszín, Shizuokában lévő kis Japán halászfalu, Heda, ami valami lehengerlően gyönyörű. Ez az a film ami igazán megmutatja Japán szépségét, különlegességét, hogy nincs még egy ilyen ország még Ázsiában sem, ahol ennyire hangulatos tud lenni egy falucska vagy kisebb város. Az, hogy a tengerparton fekszik, és egyenesen rátekintést ad a Fuji hegyre, már csak hab a tortán. El is kacérkodtam a gondolattal, hogy a legközelebbi Japán látogatás során felkeresem a helyet, hiszen "csak" 2 óra útra van Tokyotól, és a környéken van Izu és Ito is, viszont jobban körülnézve igazából csak a baromi jó operatőri munkának köszönhetően nézett ki ennyire szépen a falu. Félre értés ne essék, való életben is biztosan gyönyörű, de a Japán vidék nagyon hasonló tud lenni, és bizony nem egy sokkal jobban megközelíthető hely van az országban, ahová érdemesebb elmenni, akár Tokyo, akár Osaka környékén. Ettől függetlenül tuti nem özönlötték még el a turisták, és ebből a szempontból marha jó élmény lehet. És ha már szóba került az operatőri munka, a képi világ a film legnagyobb erőssége. Olyan szintű beállításokat látni a filmben, hogy nem hittem a szememnek. Egyes AAA videojátékokban, vagy valami nagyon egyedi hollywoodi produkcióban látni ilyet. Nem mertem pislogni 1 órán keresztül, nehogy lemaradjak valamiről is. Az iskola teraszán étkező diákok, távolban a tengerrel és a hegyekkel szerintem örökre beleégett a retinámba. De egy sima kép, ahogy főszereplőnk elvonul az iskola mögé ebédelni, és csak simán az épületet a biciklitárolót mutatja az is olyan stílusos, hogy elakadt a szavam. Mindehhez jön egy elég jó felütés, miszerint főszereplőnk egy extrán introvertált lány, de olyannyira, hogy még a nevét sem tudja kimondani, annyira izgul. Összebarátkozik egy szintén kívülálló osztálytársával, és zenekart alapítanak, hiszen kiderül, hogy ugyan beszélni nem, de énekelni annál jobban tud a főhősnőnk. Ez a sztori gyakorlatilag leképzi az első egy órát. Ami eszméletlenül jó, minden megvan benne egy jó tinédzserfilmhez, már azon gondolkodtam, hogy honnan tudnám megrendelni blurayen, mert bizony az ilyen filmeket támogatnám, nem utolsó sorban pedig ide kell a kiváló képi minőség. Aztán átlépi a film az 1 órát, és szépen minden beszarik. Képbe kerül egy csúnyán extrovertált srác, és mindent elront amit csak lehet. Azon kívül, hogy marhára idegesítő, a sztori és gyakorlatilag minden jelenet szétesik. Első részben remekül megvan komponálva minden, a csaj "betegsége", és hogy hogyan próbál alkalmazkodni a helyzethez amibe kerül, egyre kezd feloldódni, és simán lehetett volna ebből egy lájtos semmi magasztos történetet elmesélő film. Ellenben a másod részben semmi nem működik. Még a frankó kamerabeállítások is értelmét veszti, hiszen olyan helyszínekbe csap át a film, ahol semmi hasonlót nem igényel. Szűk helyek, bevásárlóközpontok, sötét, esti helyszínek. A főszereplő csaj is szép lassan elkezd idegesíteni, hiszen már inkább úgy viselkedik, mint egy súlyos autista, és a O-o-o-o dadogása is kiakasztó lesz egy idő után. A vége is a szokásos zenekaros, tinédzserfilmes klisét hozza, ahol már inkább átcsap az egész komédiába, ahogy a csajnak taknya nyála összefolyik. Nem szólt senki, hogy ez így roppant kínos, és nem kéne? Nagyon mérges vagyok ez miatt, hisz simán az elmúlt évek legjobb Japán filmje lehetett volna, ha nem cseszik el ennyire a második részét. Főszereplő, Minami Sara rohadt jó volt, simán eltudom képzelni, hogy nagy karriert fog befutni a későbbiekben(csak tudnám kire hasonlít...). Szóval nagy a kettősség bennem. Egyrészt rávágnám a 10 pontot, de nem tehetem, hisz eléggé rossz szájízzel keltem fel előle. Egyébként úgy az 55-60. perc környékén simán ellehetne vágni a filmet, és akkor ténylegesen a kedvenc Japán filmjeim közé sorolnám. Lehet meg is teszem és a későbbiekben újra fogom így nézni, talán a sztori is kerekebb lenne így, happy enddel végződne, ami sokkal jobban illik a filmnek. Manga is van, de ahogy elnéztem egy az egyben ugyanezt a sztorit viszi végig, talán elolvasom, hátha ad valamit...

Rendező: Hiroaki Yuasa

Szerintem: 8/10

The Wandering Earth

Nagy scifi rajongó vagyok, imádok a könyveket is, viszont eddig nem olvastam egy regényét sem Cixin Liu-nak, pedig a Háromtest problémáról elég pozitívak a beszámolok. Nos, ezután lehet hogy nem nagyon akarok tőle olvasni bármit is, vagy majd az örökké tartó listám végére helyezem. Már az alap helyzetet egy irtózatos nagy baromságnak tartom. Kimúlóban a nap, és ezért el kell hagyni a naprendszerünket egy új után kutatva. Mindezt úgy, hogy nem űrhajóval szállítjuk az embereket, hanem magát a földet költöztetjük arrébb, a bolygó különböző helyein elhelyezett  reaktorokkal, hajtóművekkel, és mintegy hatalmas űrbázis halad kifelé a galaxisunkból. Föld felett már minden szétfagyott, csak munkások dolgoznak a hajtóművel környékén, az emberiség a föld alatt él. Nem gondolom azt, hogy egy scifinek hihetőnek kell lennie, sokszor eltudok tekintene a butaságokon, ráadásul sem fizikus, sem tudós nem vagyok, de ez már tényleg befogadhatatlanul nagy marhaság. Főleg ami a végén elhangzik, hogy több ezer évet fognak így utazni, míg a céljukat elérik. Mi lesz addig az emberiségből? Pláne a föld alatt? Na mindegy, jöjjön néhány pozitívum. Voltak jelenetek amik egészen pazarul néztek ki. Ugyan a föld alatt keveset játszódik a film, de már-már Blade Runner szintű cyberpunk világ rajzolódott ki, amit szívesen néztem volna még tovább. Jupiter is jól festett, a föld körül keringő űrbázis, illetve az űrben játszódó jelenetek is. Tényleg Ázsiából a kínaikat az egyedüliek akik már-már Hollywoodhoz szintű látványt, CGI-t tudnak a vászonra vinni. Viszont ez baromira kevés. Buta karakterek, gyenge színészi játék, banális párbeszédek, és ami leginkább zavart, hogy olyan szinten tud unalmas lenni, hogy már rendesen szenvedtem, így is csak két részletben tudtam végignézni. Rengeteg jelenet játszódik ilyen utasszállító kamionokban, és ott kéne izgulnom, hogy vajon leesnek-e a mélybe, összezúzza őket egy összeeső épület, vagy éppen melyikük szúrja ki a másiknak a szemét. Ez a szőke félvér karakter is borzasztóan ütni való volt, igazi comic relif karakter a legrosszabb fajtából. Igazából nem működött ebben a filmben semmi sem. Nem is ajánlom senkinek, mert ez tényleg kidobott 2 óra az életedből.

Rendező: Frant Gwo

Szerintem: 4/10

The Story of Pupu

Mikor az emberektől azt hallom, hogy ők azért nem néznek Japán filmeket, mert furcsák és bizarok, mindig érthetetlenül állok a kijelentés előtt, hisz megannyi normális, a nyugati ember számára is befogadható Japán filmet láttam már. Sőt, nagy részük szerintem mind ilyen, csak a belezős, gusztustalan filmek kapnak nagyobb hangot a médiába. Nos, ez se nem belezős, ne nem ömlik szökőkútként belőle a vér, de hogy érthetetlen, normális emberre nem jellemző cselekedettekkel van teli, annyi szent. Két csaj elindul egy road tripre és mindenféle különös helyzetekben találják magukat. Bár igazából leginkább ők a legkülönösebbek, hisz olyannyira furcsán, érthetetlenül viselkednek, hogy diliházban a helyük. Művészfilm a javából, ami ugyan nem teljesen érthetetlen, hisz van mögötte egy normális történet is, csak ki kell bogozni. Milyen jeleneteket tartalmaz ez a alig 80 perces film? Megunják a csecsemőt és a semmi közén egy babakocsiban legurítják a dombról, mondván majd az állatok felnevelik, miközben ujjonganak. Vak bérgyilkos autót vezet, tisztában van a fegyvere és a golyók súlyával, azonban legjobb haverja egy szarvasbogár rámászik a pisztolyra, ami pont ugyanakkora tömeggel bír, mint 6 töltény. Két főszereplőnőnket egy bizonyos TrunkMan húzza ki mindig a csávából, aki szorult helyzetben a csomagtartóból lép elő talpig alufóliába csomagolva, angolul beszélve, és mesterlövészeket megszégyenítő lövéssel végez az ellenfelekkel. Nem normálatlan a film, és úgy fél óra után teljesen elvesztett, már csak nagyon nehezen tudtam odafigyelni éppen mi is történik. Kétségkívül a képi világa nagyon egyedi, és vannak benne merész ötletek, de ez még nem menti meg attól, hogy egy borzasztóan unalmas film.

Rendező: Kensaku Watanabe

Szerintem: 4/10

Au revoir l' ete

Noriko két hetet a rokonoknál tölt vidéken. Nyáron. Ennyiből szerintem már leszűrhető egy Japán filmnél, hogy mire is kell számítani. Talán annyit hagytam ki a számításból, hogy független, alacsony költségvetésű film, és igen csak lassú tud lenni. Na nem művészfilm, inkább csak nagy hirtelenjében elkezdődik és csordogál valamerre. Ami igencsak unalmas tud lenni. Nincsenek nagy okfejtések, sem mondanivaló, hétköznap beszélgetéseket hallhatunk, aminek sokszor abszolút nincs semmi értelme, egymás után jönnek úgy a jelenetek, hogy néha értelme sincs nagyon, miért is ez történt. Van hogy épp a jelenet sűrűjébe csöppenünk, bár a sűrűnek lehet nevezni, azt hogy két 18 éves a síneken kóborol és a párbeszédjük közepébe kerülünk. Nem fárasztó, van hogy nagyon kellemes képi világot áraszt magából, pláne hogy a Japán nyár egyszerűen utánozhatatlan, néha azt hinné az ember, csak abban az országban létezik az igazi nyári hangulat. És a 4:3-as képarány ellenében(amit nehéz megszokni) néhol igencsak szép képeket, kamerabeállításokat láthatunk, még úgyis, hogy nem éppen egy csúcsminőségű kamerával vehették fel. Viszonylag ismert színészekkel operál a film, Fumi Nikaido, Mayu Tsuruta, Kanji Furutachi, Kiki Sugino, de az alakításuk teljes mértékben felejtős. Néhol már eléggé mesterkélten hat, mintha egy szappanoperába csöppennénk, máskor meg van hogy olyannyira hiteles az egész, hogy el is felejtem egy filmet nézek, és nem a valóságban hallok egy élő párbeszédet. Szóval inkább a kettősség jelzi, és nem csak a színészi játékot, hanem az egész filmet. Úgy érzem lehetett volna ez sokkal jobb, ha jobban ráfekszenek a sztorira, kicsit mozgalmasabbá teszik, és úgy fél órával rövidebbre. Az ilyen lassú filmeket totál fölöslegesen készítik 80-90 percnél hosszabbra. A mondanivaló, a hangulat ennyi idő alatt is simán átjönne, csak nem unná halálra az ember magát. Ettől eltekintve simán kíváncsi vagyok a rendező további filmjeire is. Egyet még biztosan megnézek a közeljövőben.

Rendező: Koji Fukada

Szerintem: 6/10

Forget Me Not

Kezdhetném azzal, hogy minden úgy indul, mint bármelyik Japán tinédzserfilmben, de ez nem teljesen fedné a valóságot. Már az első 5-10 percben meg van az alapszituáció, harmadéves főhősünk véletlenszerűen összefut több alkalommal is egy titokzatos lánnyal, aki a harmadik találkozójuk után megígérteti vele, hogy soha ne felejtse el őt. Főszereplőnk pedig les értetlenül, ám a Japán filmeken edzett néző hamar kitalálhatja, hogy mi is lesz itt a csavar, nem is nagyon árul zsákbamacskát a film. A titokzatos lány bárkivel találkozik, az pár óra elteltével megfeledkezik róla, bizony még az osztálytársak, tanárok sem tudják, hogy létezik, pedig velük tölti a napokat. Talán klisésen hangzik, de ilyen az mikor a megvalósítás, és a jó rendezői munka eltudja mindezt feledtetni velünk. Először is nem esik abba a csapdába, hogy el van nyújtva, röpke másfél órás a film(ettől többnek egy tinédzserfilmnek sincs szüksége), másodszor nincs rózsaszín szirup a filmen és egyéb más műanyag szűrű. Nagyon szépen tud kinézni, főleg egy visszatérő helyszín még a film elejéről, ahogy egy dombtetőről rálátunk az egész városra. Mellesleg vidéken játszódik, és baromira jó helyszíneket láthatunk, tényleg úgy érződik, mintha minden egyes helyszín gondosan ki lett volna válogatva. Néha azon kaptam magam, hogy igen kellemes dallamok is felcsendülnek a film alatt, ami azért a műfajtól nagy szó, hisz általában valami jellegtelen hegedűszólamot szoktak használni némi zongorajátékkal vegyítve. Mégis amiért nem untam a filmet az a kiváló rendezés és forgatókönyv. Végig folyamatos, nincsenek fölösleges jelenetek, szépen építkezik a film, még ha maga a sztori nem is egy nagy szám. Színészekkel sem volt gondom, igaz eléggé jellegtelenek, azonban egyáltalán nem idegesítőek. Akari Hayimát egyre jobban kedvelem, jól mutat a vásznon, bár azóta semmi érdemleges filmben nem kapott szerepet. Idén lesz egy vígjátékban főszereplő, de az sem túlzottan érdekes. Abszolút ajánlós, főleg akik szeretik a tinédzserfilmeket.

Rendező: Kei Horie

Szerintem: 8/10

Lights of Kyoto

Rövidfilm, alig több min 1 óra, Kyotoban játszódik, tinédzserekről szól, szóval instant nézős volt. Már csak utána nézni felejtettem el, hiszen ez is csak egy manga adaptáció. Ami ugyan nem látszódik meg rajta, nincs tv filmes jellege, animés cukormáz sem lengi körbe, ugyanakkor sztori sem nagyon. Az alapfelállás rém egyszerű, főszereplőnk Kyotoban él és jár középiskolába, épp a nyári szünet közeledik, haverjával tengetik az unalmas napjaikat suli után, és amióta csak az eszét tudja reménytelenül szerelmes egyik osztálytársnőjébe. A város feelingjét remekül visszaadja ez a film, már az a pár jelenet ami Kyoto utcáin vettek fel, és nem egy iskolában, vagy a szülői házban, jó érzés volt újra látni tévéképernyőn azt, amit már egyszer élőben is átélhettem. A nyári hőséget, a közelgő nyári szünetet, a kabócák sírásával együtt, nagyon jól visszaadta azt a bizonyos hangulatot. És nagyjából ennyi is a pozitívum. Kevés párbeszéd van benne, 1-2 beállítástól eltekintve hót középszerű a képi világ, és a történet is csak úgy van a levegőben, mintha nem nagyon történne semmi. Folyóban játszadozó srácok, suliban dolgozatírás, esti utcai képek, egy néhány szerelmes jelenet, verekedés az esőben, és tulajdonképpen ennyi a film, nem áll össze az egésszé. Kicsit mintha művészi filmet próbált volna készíteni a rendező, de nagyon nem jött össze. Hirtelenjében az April Story jutott eszembe, ami a kedvenc rövidfilmem, és baromira erős hangulatot áraszt magából. Sajnálatos módon ez még a lába nyomába sem ér, nyugodtan kihagyható darab, mert még igazán színészi játék sem igazán van benne.

Rendező: Keiichi Kobayashi

Szerintem: 4/10