Parks

Ismételten egy japán zenés film, ismételten unalomba fullad. Az első 40 perc valami istenkirály filmnek indul. Imádom az ilyen történeteket, ahol a szereplők a véletlenek folytán megismerkednek és barátok lesznek, valami közös cél érdekében. Jun gondban van az egyetemi tanulmányaival, halasztani szeretne, nincs éppen a toppon, míg az egyik nap egy idegen csaj csönget be hozzá, azzal a kéréssel, hogy szeretné tudni ki lakott itt előtte, hiszen a korábban eltávozott édesapja első szerelme lakott réges rég abban a lakásban, ahol ő most. Összebarátkoznak és együtt elkezdik felkutatni a titokzatos asszonyt. Nagyon jó lefolyása van a történetnek, remekül fel van építve a nyomozás, a művészies eszmefuttatások, az együtt italozás, a rendezés, vágás is nagyon a helyén van. Aztán fordul egy nagyot a film, eldöntik, hogy ők márpedig zenészek lesznek, és szinte végig ezen van a hangsúly a film végéig. Borzalmas, minden szétesik, abszolút érdektelenné válik a film, és már-már kínlódás volt a végignézése. Aztán az utolsó 10 perc javít kicsit az egészen, de így elbaszni filmet már rég láttam, főleg úgy hogy az első 40 perc szinte tökély. Sometani Shota tiltólistára tétele már nagyon érik, egyszerűen nézhetetlenné vált számomra a csávó a tv képernyőn, olyan szinten ripacskodik, amit már nem nagyon tudok megemészteni. Ellenben Mei Nagano személyében újabb kedvencet avattam, nagyon cuki a csaj, filmvászonra termett, és jól is színészkedik. Kár, hogy túl sok értelmes filmben nem szerepelt, azért majd bepróbálok egyet az érdekesség kedvéért, hogy ott milyen. Azt mondom az első 40 percért érdemes megnézni, aztán talán még az utolsó 5-10 percet hozzácsapni, mert ez is ad egy kerek sztorit az egésznek, igazából laza 1 óra alatt simán vége lehetett volna a filmnek, beletéve a nyomozást, egy végkifejletet, a zenélést meg teljesen kihagyni belőle. Vagy legalább akkor azt frankón megcsinálni, simán egy újabb klasszikus születhetett volna.

Rendező: Natsuki Seta

Szerintem: 6/10

Curtain Call

Kaori újságírónőként dolgozik, ám egy cikkével óriási port kavart, így egy vidéki laphoz küldik őt. Teljesen elkeseredik, fel akar hagyni a szakmájával, viszont egy napon váratlanul levelet kap, amiben egy rég elfeledett moziról írnak, és annak híres volt előadóművészéről. Ebben a sztoriban lát valamit, így elutazik az említett kisvárosi mozihoz, ahol többet megtud a moziszünetekben mutatványokat, éneket bemutató híres Shuhei Yasukawaról. Az első bő 45 perc leginkább a múltról ad betekintést, feketefehérben tekinthessük meg a híresség pályáját a kezdetektől egészen a titokzatos eltűnéséig. Majd aztán vált a főszereplőnő kezd el kutakodni a városban olyan emberek felől, akik ismerhették az előadót. Hiába, hogy 2005-ös film, igazi tv film jellege van, és a minőség sem volt valami túl jó, de a kisváros hangulatát jól áttudta adni a film. És még ha a múltbéli szállak nagyon klisések is voltak, Ayumi Ito puszta jelenléte feltudta dobni a jelenkort. Hiába van egy jóféle, lassú, álmosító hangulata, nem több a középszerűnél, és nincs is semmi különleges benne, amitől bármi is megmaradna belőle a későbbiekben. Aki szereti a kedves hangulatú, lassú japán filmeket az tehet vele egy próbát, de csak óvatosan mert található benne némi dráma is!

Rendező: Kiyoshi Sasabe

Szerintem: 6/10

Sweet Red Bean Paste

Újabban elég sokszor belebotlok olyan lassú Japán filmekbe, amik számomra egyszerűen nem működnek, holott régen imádtam ezt a zsánert. Hogy igazán mi is teszi jóvá az ilyen filmeket a franc se tudja. Talán a szép beállítások, a jól kiválasztott helyszínek, az egyszerű, de kerek sztori, amik mostanában szerintem nem nagyon mennek a Japánoknak. Na ez a darab azonban kivétel. Sztori teljesen letisztult, nincs túlbonyolítva, és nem is adnak mindent a szánkba. Egy dorayaki bódéban játszódik a film jó 80 százaléka, ahová az egyik főszereplőnk kényszerült a tartozása végett. Ám az üzlet nem igazán megy túl jól, többnyire iskolás lányok látogatják a helyet, mígnem egy nap egy 76 éves öregasszony betéved a meghirdetett állásra, aki mit ad isten, a vörösbab paszta specialistája. A képbe kerül még egy hátrányos helyzetű, csendes diáklány is, aki otthagyni készül a középiskolát. Így leírva nem túlságosan érdekfeszítő a történet, de remekül van tálalva, és olyan szép lefolyása van, hogy észre sem vettem az idő múlását. A cseresznyefa virágzás ideje alatt felvett jelenetek gyönyörűek, de a dorayakis bődé hangulata is egészen elképesztően varázslatos. Masatoshi Nagase briliáns a szerepben, azonnal elhittem neki, hogy ott dolgozik. A fogyatékkal élő öregasszonyt játszó színésznőt Kirin Kikit, megannyi szerepben láthatta az ember, ha csak egy kicsit is képben van a japán filmekkel. Itt is hozza a szokásos, kedves mama figurát. Aki viszont meglepett a diáklányt játszó színésznő, Kyara Uchida, olyan szinten jól hozta a csendes, visszafogott karaktert, hogy ilyet ritkán láttam filmben. Utánanézve viszont elszomorodtam, hiszen ez volt az utolsó film amiben szerepelt, és ezelőtt is csak egy mellékszerepet kapott a Kisekiben. Egyébként Kirin Kiki unokája, de szavamra mondom, hogy simán Japán egyik legjobb színésznője lehetne, ha folytassa a színészi pályát. Maga a film egy gyöngyszem, csak ajánlani tudom mindenkinek!

Rendező: Naomi Kawase

Szerintem: 9/10

La La La at Rock Bottom

Röviden, Yamashita Nobuhirotól sokkal többet vártam. Az ő nevéhez fűződnek olyan kiváló alkotások, mint a Linda Linda Linda, A Gentle Breeze in the Village, The Matsugane Potshot Affair, vagy a Tamako in Moratorium. Ugyan nem tévedhetetlen ő sem, hisz szintén ő rendezte az olyan szörnyűségeket, mint a Ramblers vagy a Cream Lemont, amik mentségére szóljon, még a karrierje elején készültek. Mégis a leírás alapján valami nagyon jó kis hangulatos filmet vártam. A film azzal kezdődik, hogy főszereplőnket kiengedik a börtönből, majd a cinkostársai felveszik  autóval, de azonnal hátba is szúrják, összeverik az út kellős közepén, amitől akkora sokkot kap, hogy részleges amnéziát kap(amnéziás főhőst még nem is láttunk soha ugye?). Majd a véletlenek folytán egy zenekarhoz csapódik, és egyre többet tudunk meg róla, ahogyan kezd visszajönni az emlékezete. Gyakorlatilag a film elején ki lehet találni az egész sztorit, még nagy filmbuzinak sem kell hozzá lenni. Kiszámítható, szürke film, tipikus olyan japán megoldásokkal, amiket akárhogy is nézzük, nem racionálisak egy európai ember számára. Igazából hiányzott ebből a filmből a lélek. A két főszereplő nagyon jó,  főleg hogy Subaru Shibutani nem is színész, hanem énekes, míg Nikaido Fumi egyre inkább a kedvenceim közé kezd avanzsálni. A film egyértelmű erőssége a zene, még úgyis hogy ez a japán punkrock nem igazán illik a film hangulatához. Egyszer talán érdemes megnézni, hátha elkap a film, illetve aki szereti a zenekaros, yakuzás filmeket annak is érdemes tenni vele egy próbát. Még ha mindkettőből is csak immel ámmal kapunk, és a dráma sem túl erős.

Rendező: Yamashita Nobuhiro

Szerintem: 6/10