Japan Lost Decaderől olvasgatva találtam rá erre a filmre, mint eme időszak jeles képviselőjéről. Amire talán abból következtettek, hogy az egész műsoridő alatt épületeket rombolnak le, mindenütt törmelékek, romok között mászkálnak főszereplőink, és a sárgás színű kép ad az egésznek egy olyan érzést, mintha a világ végéhez közelednénk, vagy éppen egy megújuláshoz. És ezzel el is mondtam a film összes pozitívumát. Mert a hangulaton kívül semmit nem képes adni. Itt van Yoshiko Yura aki aranyos, jól néz ki, de színészi tehetsége nulla, ráadásul ezen kívül még szerepelt négy filmben aztán végleg elveszett a süllyesztőben. Zenéből egy szól az egész film alatt, ami már inkább idegesítő a második felcsengésekor is. Valamint a film 80 százaléka semmiből nem áll, látunk kínlódó karaktereket a szobában az ágyon kínlódva vagy a hűtőt nyitogatva, céltalanul mászkálva a városba, húsz alkalommal a lépcsőházba, némán, zéró cselekvést bemutatva. Ráadásul a történet is olyan, amit egy 20-25 perces rövidfilmben bőven ellehetne mesélni, és még úgyis egy lassú, párbeszédektől hiányos film lenne. Haruo kórházban szenved amnéziában, majd egy nap húga, Ice, aki prostituáltként dolgozik, azzal a elhatározással látogatja meg, hogy közölje, ők szeretők. Ilyen is csak egy Japán filmben fordulhat elő, és innentől kezdve sejthető is, hogy mi fog következni, sex, szerelemről, házasságról szóló általános igazságok megvitatása. Nagyon gyenge film, kizárólag a hangulat és Yoshiko Yura tetszett, minden más kifejezetten pocsék. A rendezőt meg gyorsan el is felejtem, ő volt a felelős a Strawberry Shortcakesért is...
Rendező: Yazaki Hitoshi
Szerintem: 2/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése