Tipikus esete annak, mikor egy rendező valami nagyot akar, a nyugati filmek sémáját követve, aztán egy unalmas, szürke, közepes valami lesz belőle. Ichikót játszó Ando Sakura igazi nihil, semmittevő életet folytat, mindaddig amíg a válást követően húga vissza nem költözik a családi fészekbe, ahol azonnal egymás idegeire mennek, így főszereplőnk kénytelen saját lábára állni, és elmenni dolgozni egy 100 yenes üzletbe. Haza fele menet minden egyes nap egy boxterem előtt halad el, és miután összeismerkedik egy bokszoló férfival, eldönti hogy beiratkozik boxolni. Innentől kezdve a film eléggé átcsap egy unalmas sport filmmé. Az első 1 óra azt mutatja be milyen szerencsétlen is Ichiko, semmi nem sikerül neki, munkatársa is megerőszakolja, előnytelen ruhákban, és hajjal láthatjuk a játékidő nagy részében, majd aztán jön a szokásos elkezdünk keményen edzeni, és csak a sportnak, célunknak kezdünk el élni, nem feltétlen happyenddel végződve. Végig az volt az érzésem, hogy a rendező nagyon megakart felelni a nyugati közönségnek, de hát egy ilyen film mikor fog eljutni nyugatra? Ráadásul olyan jelenetek voltak benne, ami egy nyugati néző számára értelmezhetetlen, gondolok itt a munkatársak személyiségére, teljesen kifordított japán karakterekkel. Menő jazz, blues zenék sem éppen illettek a film hangulatához, főleg nem a nagyon lassú, cselekmény mentes részekhez. Ando Sakurát jó színésznőnek tartom, de szépnek kicsit sem. És itt még rá is tettek egy lapáttal a bő, idejét múlt turkálós ruhákkal, és szénakazal hajjal. Cseppet sem volt szimpatikus, de úgy hiszem ez is volt a rendező szándéka a karakterrel, és akkor nagyon is jól játszotta el. Valamint biztos vagyok benne, hogy kedvenc filmjei között a Kids Return is ott lapulhat valahol. Ha egy laza történetet keresünk, zero to loser témában, realista megközelítéssel, akkor talán ez lesz a mi filmünk, de egyébként abszolút felejthető alkotás. Bye-nara!
Szerintem: 6/10
Rendező: Take Masaharu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése