Parks

Ismételten egy japán zenés film, ismételten unalomba fullad. Az első 40 perc valami istenkirály filmnek indul. Imádom az ilyen történeteket, ahol a szereplők a véletlenek folytán megismerkednek és barátok lesznek, valami közös cél érdekében. Jun gondban van az egyetemi tanulmányaival, halasztani szeretne, nincs éppen a toppon, míg az egyik nap egy idegen csaj csönget be hozzá, azzal a kéréssel, hogy szeretné tudni ki lakott itt előtte, hiszen a korábban eltávozott édesapja első szerelme lakott réges rég abban a lakásban, ahol ő most. Összebarátkoznak és együtt elkezdik felkutatni a titokzatos asszonyt. Nagyon jó lefolyása van a történetnek, remekül fel van építve a nyomozás, a művészies eszmefuttatások, az együtt italozás, a rendezés, vágás is nagyon a helyén van. Aztán fordul egy nagyot a film, eldöntik, hogy ők márpedig zenészek lesznek, és szinte végig ezen van a hangsúly a film végéig. Borzalmas, minden szétesik, abszolút érdektelenné válik a film, és már-már kínlódás volt a végignézése. Aztán az utolsó 10 perc javít kicsit az egészen, de így elbaszni filmet már rég láttam, főleg úgy hogy az első 40 perc szinte tökély. Sometani Shota tiltólistára tétele már nagyon érik, egyszerűen nézhetetlenné vált számomra a csávó a tv képernyőn, olyan szinten ripacskodik, amit már nem nagyon tudok megemészteni. Ellenben Mei Nagano személyében újabb kedvencet avattam, nagyon cuki a csaj, filmvászonra termett, és jól is színészkedik. Kár, hogy túl sok értelmes filmben nem szerepelt, azért majd bepróbálok egyet az érdekesség kedvéért, hogy ott milyen. Azt mondom az első 40 percért érdemes megnézni, aztán talán még az utolsó 5-10 percet hozzácsapni, mert ez is ad egy kerek sztorit az egésznek, igazából laza 1 óra alatt simán vége lehetett volna a filmnek, beletéve a nyomozást, egy végkifejletet, a zenélést meg teljesen kihagyni belőle. Vagy legalább akkor azt frankón megcsinálni, simán egy újabb klasszikus születhetett volna.

Rendező: Natsuki Seta

Szerintem: 6/10