Évek óta meg akartam nézni ezt a filmet, de valahogy mindig jött más, vagy éppen a róla írtak tántorítottak el, ugyanis nagyon depresszív hangulata van. Valamint a poszteréről (igen, néha a poszter alapján is választok ki filmeket) mindig Gackt, a japán énekes jutott eszembe. Igazából csak az első fél órát kell túlélni, mert azalatt az ember legszívesebben felvágná az ereit, és nagyon párbeszédek sincsenek, de azután egy egész jó road movie kerekedik ki belőle, aminek a vége ismét borongós, már-már halál közeli hangulat járja át. Három nőről szól a film, egy 17 évesről aki épp a film elején egy nyilvános wc-ben abortuszt hajt végre magán (talán a legdurvább képsorok ennél a résznél láthatóak), majd buszra száll, mintha mi sem történt volna, és elindul megkeresni az elveszett anyját. A buszon találkozik egy nővel, aki nem mer hazamenni, mert egy öregemberrel feküdt le a pénz miatt, aki történetesen az aktus közben szívrohamot kapott, így kissé összezavarodva neki indul a Flower Island felé, ahol a szóbeszéd szerint az emberek elfeledik minden nyomorúságukat, és szomorúságukat. Útközben egy félre sikerült öngyilkossági kísérlet során találkoznak össze a harmadik főszereplővel, az opera énekesnővel, akinél nyelvrákot diagnosztizáltak. Egyértelműen a legkomorabb filmek között van, amit valaha láttam, amire rásegít a gyenge minőségű kamera, talán kézi kamerás felvételnek is mondható, a téli időjárás, sokszor derékig érő hóban gyalogolnak, valamint a szereplők naturalista ábrázolása, smink még csak nyomokban sem található, mint ahogy a ruházatot is inkább rongyoknak lehetne hívni, amire rákontrázik a közeli kamerafelvételek is, olykor előnytelen helyzetben mutatva a színészeket. Nem úgy, mint manapság, mikor a koreaiaknál minden egyes színész inkább egy tökéletes porcelánbaba, és egyben egy divatdiktátor is. Meglepődtem, mikor Kim Hye Na után nézelődtem a neten, durván jól néz ki, de lehet csak a film kedvéért maszkírozták ki, és adtak rá egy parókát. Aki szereti a lassú, szomorkás filmeket annak megéri megnézni, de csak úgy ha totálisan rá tud koncentrálni, mert akkor nagy élményt adhat. 90-es évek végéről, 2000-es évek elejéről sok ehhez hasonló film készült, de véleményem szerint közel sem ilyen jók, talán a Bye June az ami még felveszi a versenyt, illetve a Tears, de az ettől sokkal vidámabb hangvételű. Rendezőtől kizárólag az Always-t láttam, ami ugyan szintén keserű egy darab, de sokkal emészthetőbb. Valószínűleg ez azért is sikerült ennyire művésziesre, mivel ez volt a rendező első nagy játékfilmje, a három évvel későbbi Spider Forest már láthatóan nagyobb büdzséből készült el.
Rendező: Song II Gon
Szerintem: 8/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése