The Beauty Inside

Woo-Jin minden reggel mikor felébred, egy másik emberré változik át, nővé, férfivá, gyerekké, öreggé, kövérré, csúnyává, jóképűvé. Két ember tud erről, az anyja, és a legjobb barátja. 18 éves korában történt meg az első átváltozás, így ki kellett hagyni az iskolát, és olyan munkát választani, ahol nem fut össze minden nap emberekkel. Az évek telnek, és haverjával egy asztalos vállalkozást indítanak, és ennek kapcsán ismerkedik össze egy lánnyal. Sok-sok éve nem láttam ilyen jó dél-koreai filmet! Már teljesen elvesztettem a hitemet a koreaiakban, erre egy első filmes rendező előrukkol egy majdhogynem tökéletes romantikus filmmel. Simán oda tenném a My Sassy Girl vagy a Classic darab mellé, amik jócskán több mint 10 éves alkotások. Ennyit kellett várni, ez van. Ami már az elején tetszett a filmben, hogy nem ugrik rögtön fejest a romantikázásba. Bemutatja a főszereplőt, mindennapi életét, előnyeit és hátrányait a "betegségének", sokáig csak a narrátort hallgatjuk, illetve kellő időt fektetnek a vállalkozás bemutatására, ami feleslegesnek is lehetne mondani, de itt egyáltalán nem az. Egy álmosító, melankolikus hangulat járja körbe az egész filmet, amit egy esős délután betakarózva csak még jobban felerősít. Maga a randik, az ismerkedés bámulatosan szépen van tálalva, marha jól felépítve, és a főszereplő betegséghez is remekül nyúl, annak minden hátrányával, egy olyan konfliktust teremtve a végén, amire őszintén nem számítottam. Vannak apróbb problémáim a filmmel, mint hogy csak akkor találkozik a lánnyal, mikor jóképű formát ölt, és azok a párbeszédek is inkább hajaznak a mai drámákból vett határtalan nyálasságra, vagy hogy a végén természetesen bekerül a lány a kórházba, hogy a szakítás, majd újra találkozás klisét már ne is említsem. Tényleg kitalálhatnának már valamit, és jó lenne ha párbeszédekben is fejlődne már végre valamit a koreai filmek. Főszereplőt alakító színészek rengetegen vannak, nagy részük még szöveget sem kaptak, ellenben a jóképű változataik annál inkább, akik javarészt szóra sem érdemesek, bármelyik dráma sorozatban megtalálható egy ilyen agyonajnározott tehetségtelen akárki. Viszont 5-10 perc erejéig egyik kedvenc feltörekvő fiatal színésznőm is feltűnik, Chun Woo-Hee, aki színészi alakításával is messze kitűnik a mezőnyből, már nagyon várom a következő olyan filmet amiben ő lesz a főszereplő. A másik főszereplőt Han Hyo-Joo alakítja, akire egy szavam nem lehet, talán csak annyi, hogy túlságosan hasonló karaktert alakít minden filmben, ezáltal számomra nem egyértelmű a színészi tehetsége, mindenesetre itt egy nagyon szerethető karaktert hoz, ami bőven elég is ebbe a sztoriba. Zárószóként, aki csak egy kicsit is szereti a romantikus filmeket, vagy a koreai filmeket azoknak kötelező ez a darab!

Rendező: Baek Jong-Yeol

Szerintem: 10/10

Fish on Land

Egy titokzatos középkorú férfi autójában ülve emlékszik vissza egy furcsa sztorira, ami a 90-es években történt meg vele. Egyetemista korában egy nyáron bicikli túrára indult Tokióból vidékre, ám egy este az úton balesetet szenvedett, a sofőr mivel helybéli volt, így elvitte őt a legközelebbi House 475 nevű fogadóba, ahol összeismerkedett egy gyönyörű nővel, és egy furcsa, szótlan figurával. Ebben a fogadóban töltött pár hét örökké megváltoztatta az életét, és a világról alkotott képét. Maga a cselekmény lassú, és nem történik más, mint végigkísérjük Moriyama Mirai által játszott, csak "utazónak" nevezett karakter mindennapjait. Eleinte teljesen kusza a történet, nem nagyon érteni mi történik, egy teljesen átlagos filmnek indul, ahol családi és magánéleti problémákkal küszködő embereket láthatunk, becsöppen a képbe egy zenekar, egy gengszter kinézetű alak, a fogadóban eltöltött esték egy teljesen átlagos vidékről szóló tucat Japán filmet mutat be. Majd teljesen összekeveredik a múlt és jelen, ami számomra egy ideig teljesen követhetetlen volt, ráadásul a jelenben is történnek olyan jelenetek, amik nagyon hasonlítanak a múltbélire. Ezalatt kerül a képbe Nishijima Hidetoshi által  alakított abszolút beteg karakter, a szótlan, rideg, kifejezéstelen arcú, ám békés Seiji, és "barátnője" Shoko. Valahogy érezni, hogy nincs velük minden rendben, pláne Seijivel, és gyakorlatilag az ő bánatát, életfilozófiáját fogjuk az "utazó" által megérteni. Remek hangulat árad a filmből, nagyon profi a rendezői és operatőri munka, a zenék olyan jól illenek a jelenetekhez, hogy ehhez foghatót már nagyon rég nem tapasztaltam filmben, a kezdetben kissé zavaros vágások, és sztorivezetés szép lassan letisztul, de akkor mégis miért ilyen gyenge az értékelésem? A főszereplő, Seiji miatt. Még egy ilyen depressziós, szomorú, magányos karaktert nem láttam filmben, az életfelfogása, a dolgokhoz való hozzáállása olyannyira taszít minden szempontból, hogy folyamatosan zavart, dühített minden egyes megszólalása. Soha nem fordult még velem elő az, hogy egy karakter miatt nem tudtam volna élvezni egy filmet, itt mégis ez a helyzet. Pedig mennyire rohadt jó a rendezés!

Szerintem: 6/10

Rendező: Iseya Yusuke

The Mermaid

Stephen Chow az egyik kedvenc rendezőm, és színészem. Gyakorlatilag a Journey to the West kívül az összes filmet láttam amiben szerepelt, vagy rendezett. Ha vígjáték, akkor Stephen Chow, ha röhögni akarok Stephen Chow, ha valakinek elakarom magyarázni, hogy milyen is az igazi hongkongi, kínai humor, akkor Stephen Chow. Emlékszem gyerekként láttam a tévében a Sixty Million Dollar Mant, azaz magyar fordításban Terminátor 33 1/3. Már akkor imádtam ezt a fajta humor, majd mikor lett internet otthon, és felfedeztem mennyi filmben is játszott, azonnal elkezdtem nézni, és az egyik legnagyobb filmes ikonná vált számomra. Hanyatlását én valahová a Tricky Master köré tenném, ez volt az utolsó olyan filmje ami még mondhatni a hazai közönségnek és a kemény magnak szólt. És bár a Shaolin Soccer, és a Kung Fu Hustle kifogástalanul jó filmnek tartok, mégis már hiányzott belőle az a bizonyos tűz, hangulat, ami az elődökből. A CJ7 részemről pedig teljes szákutca volt, egy kedves gyerekfilm, de nem több, tulajdonképpen egyáltalán nem emlékszem belőle semmire. Három évet kellett várni az új filmjére (nekem nyolcat), ami számomra nagyon vegyes érzéseket keltett. Először is minden olyan dolog megtalálható benne, amit utálok a mai kínai vígjátékokban. Plasztikázott, műmellű cicababák, gusztustalanul agyonsminkelve és kifehérítve, dúsgazdag idióták luxusautókkal, nevetséges ruhákban, flegmán affektálva, a végén valami baromi felszínes tanulsággal zárva. Sajnos ez itt is ugyanúgy megtalálható, és egyáltalán nem jött át, hogy ez egy kifigurázás lenne, vagy egy fricska a mai kínai filmiparnak. Ott van mindjárt a főszereplőnő Jelly Lin. Élete első filmes szereplése, ami meg is látszik, semmilyen előképzettséggel nem rendelkezik, modell, gondolom kellett egy "szépség", volt hátszele is, de hogy egy ilyen nagyszabású filmben főszerepet kapjon, az azért durva. Színészkedésnek még csak a halvány szikráját sem véltem felfedezni, végig ugyanazt a buta fejet adja, zéró érzelemmel. Az arca kicsit Shu Qi és Jun Ji-Hyunra emlékeztetett. A férfi főszereplő, Deng Zhao már egy sokkal pozitívabb élmény volt, az elején egy teljesen ellenszenves dúsgazdag bunkót ismerhetünk meg személyében, de aztán valamennyire kibontakozik a karaktere és szerethetővé válik. Két mellékszereplő, Kitty Zhang az üresfejű műmellű számító ribanc, nagyjából ennyi a karaktere, és Show Lou, a polip aki talán a film legjobb, legviccesebb karaktere. Mindezek mellett a problémáim a filmmel, hogy én ezt már láttam valahol, igen, mintha a mester fogta volna és néhány jelenetet, sablont összeollózott volna korábbi filmjeiből, ehhez pedig hozzáfoltozta a romantikus vígjátékok legklisésebb elemét a "csaj nem jár egyedül" formulát, mindehhez még odavágott némi giccses természetvédő maszlagot(aminek fontossága nem elhanyagolható, ugyanakkor nagyon geil volt az egész, már-már az ember pofájába nyomták). A hab a tortán már csak a CGI volt. Általában ázsiai filmeknél nem zavar a gagyi CGI, de itt eszméletlenül kilógott. A polip csápjain kívül borzalmas volt az egész, kicsit úgy éreztem mintha szándékos is lett volna. És akkor itt jön az a rész, ami miatt vegyesek az érzéseim. Mert lehet az is volt, ahogy a színészek kiválasztása a filmre, az egysíkú karakterek, és klisés sztori is mind direkt volt. Idáig azonban nem merészkednék el, értem én Stephen Chow humorát, tudom hogy nem kellett volna ide csilli villi effektek, és a sellők repülése vicces is tud lenni, de nekem egyáltalán nem jött át. Még a több mint 10 éves Kungfu Hustleben is mintha jobbra emlékeznék. Ami viszont megmentette a filmet az a Stephen Chow hangulat, a történet abszurd tálalása, az éneklések, a karakterek végletekben való ábrázolása, hogy egy sellő gördeszkán közlekedik, a gazdagok eszméletlen pénzszórása, és az egyéb apróbb jelenetek ami ő rá jellemzők(és Wong Jingre). Viszont ez nem tudta megmenteni a filmet attól, hogy teljesen feledésbe merüljön egy nap alatt. Egyetlen egy vicces jelenetre emlékszem, a rendőrörsösre, meg talán azokra amikben a polip szerepel, és a film elején a buli előtti jelenet az ami nagyon Chowra hajaz. Mindezek ellenére még mindig az egyik legviccesebb, legjobban összerakott kínai vígjáték az utóbbi évekből, ami valahol nagyon szomorú...

Rendező: Stephen Chow

Szerintem: 7/10

Bakuman

Moritaka bár imád és tud is rajzolni, nagybátyja halála mélyen érintette őt, ezért nem is szeretné a pályafutását mangaként folytatni. Megfogadja, hogy rendesen tanul és irodai dolgozó lesz belőle. Ez az "álom" akkor szerte is foszlik mikor beleszeret egy lányba, aki közli vele hogy csak akkor lehetnek együtt, ha mind a ketten elérnek valamit az életben, tehetségüket felhasználva. Akito osztálytársával elhatározzák, hogy mangakák lesznek, és célul a Shonen Jumpban való szereplést tűzik ki célul. Tipikus zero to hero film, annak minden sablonjával, klisés karaktereivel. Semmi olyan nincs benne, amit már korábban nem láttam volna ezerszer hasonló Japán filmben, vagy akár animében. Színészek jellegtelenek, számomra különösen idegesítő volt Satoh Takeru játéka, volt egy adott karakter amit el kellett volna játszania, de az unottság, és a színészi tehetség hiányát láttam csak rajta. Kár, a Beckben egész jó volt. Másik főszereplőt alakító Kamiki Ryunosuke valamivel jobb volt, bár nálam már a The Kirishima Thingben bizonyított, viszont a karakterében nem sok potenciál rejlett, csupán egy izgága középiskolás srácot kellett alakítania, lányos arcberendezése még mindig megvan így 23 évesen, ami néha kicsit zavaró is volt, nem tudtam komolyan venni ebben a szerepben. Forgatókönyv, rendezés, operatőri munka mind azt jelzi, hogy ez egy szépen átgondolt, nagy vászonra tervezett film, ugyanakkor nem tudott kitűnni a műfajából. A mangakák életét viszont jól bemutatta, meg hogy egyáltalán milyen erőfeszítés árán lehet az ember sikeres, elismert "rajzoló". Rendezőtől a Moteki nagyon tetszett! Aki szereti a témát, és a műfajt annak ajánlatos megnézni, én már úgy érzem egy kicsit túljárattam, talán egy életre is elég volt.

Rendező: Hitoshi One

Szerintem: 6/10

Hooked on You

27 éves Miu a Fortune piacon dolgozik halárusként, a szerencsejáték és sex függő függő apjával, esténként pedig a maradékból főz vacsorát a mozgó büféjében. Minden idejét a munkának szenteli, hogy minél előbb kitudja fizetni apja tartozását, és kilépjen ebből a mókuskerékből, a jobb karrierért és egzisztenciális létért, arról nem is beszélve hogy férjet sem az őt körülvevő alacsony osztályból szeretne. A piacon dolgozó másik halárus sráccal folyamatosan egymás üzletét bojkottálják, ami odáig fajul hogy egyszer csak barátok lesznek, és talán valami komolyabb is kialakul közöttük. 1997-től 2007-ig játszódik a film, és meglepően jól bemutatta az ezekre az időszakokra jellemző hangulatot. Nagyjából az egész film olyan, mintha a millenium körül jelent volna meg, legalábbis engem az abban az időszakban készült romantikus filmekre emlékeztet. A film kezdete egy kissé zavaros, hirtelen vágások vannak, kicsit elvannak sietve azok a lényegi részek, amik bemutatnák, hogy mikor és hogyan lett Miuból halárus, illetve Fishmannal való háború is hogyan kezdődött, miért is utálják ennyire egymást, azon kívül, hogy mindketten halat árulnak, szimplán csak becsöppenünk egy munkanapjukba. Mégis a film első fele az ami nagyon hangulatos, ahogy bemutatja az árusok, elsősorban a két főszereplő gondolatait, napi rutinját. Esténként közös kajálások, ivászatok, beszélgetések, egyáltalán nem szörnyű módon van ábrázolva ez a szakma, mégis Miu karaktere erre van végig beállítva, hogy minél előbb szabaduljon innen. Nem lövök le semmit, ha azt mondom sikerül neki, de milyen áron? Vajon megérte a csillogás? A film végén kiderül, és nagyon jó tanulságot vonhatunk le belőle, ez rendkívüli módon tetszett. Ami viszont nem tetszett, hogy túl rövid a film, nincs jól kibontva abban az egy órában a piaci élet, annak is minden eleme túl műanyag, túl színpadias, és ami ezek után a részek után jön, az totál érdektelenségbe torkollik, én szó szerint bealudtam rajta, és úgy kellett visszaléptetnem arra a jelenetre, amire még emlékeztem. A fényképezés, és az operatőri munka nagyon gyatra, ami túlzottan nem érdekelne, mert a kedvenc filmjeim nagy része mint amatőr, de itt a díszletek, a helyszín sem tudott egy pluszt adni, olyan álmosító, homályos az egész(nem a videó minősége miatt). Az egyik főszerepben Miriam Yeung játszik, akit egy nagyon jó színésznőnek tartok, itt is nagyon átérződik a játéka, ugyanakkor számomra valamiért soha nem volt szimpatikus, lehet több filmet kellene tőle néznem. Másik fontos szereplő, Eason Chan, akit ezen az alakításán kívül még a Tiramisuban láttam, bár elég sok mellékszerepeket játszik, de mindenképpen felkerült a listámra. Rendező túl sok filmet nem készített, egy sem indította be a fantáziámat, hogy megnézném. Viszont ez a film nézős, még ha sokszor igencsak leül, mint az iszap.

Rendező: Wing-Cheong Law

Szerintem: 7/10

Leaving on the 15th Spring

Okinawa egyik szigetén nincs középiskola, ezért a tinédzserek a 15. életévükben el kell hagyniuk a szigetvilágot a továbbtanulás érdekében. Miyoshi Ayaka által alakított lány szemszögéből követhetjük végig, milyen is az elszakadás a szülőföldtől, családtól, barátoktól. Egy olyan igazi vidéki, szép képekkel operáló tinédzserfilmet vártam, de még egy esős szombati délután sem tudta azt elérni, hogy berántson a film. Két részletben sikerült megnéznem, a végső jeleneteket, a zenés előadást már fészkelődve kezemben az egérrel tudtam csak kibírni. Nem egy rossz filmről van szó, remek a fényképezés, szépek a tájak, gyönyörű zene szól végig, de semmilyen hangulatot nem tudott bennem felébreszteni, és a karakterek is teljesen érdektelenek voltak számomra. Nem tudtam hova tenni a szerelmi szálat, a miértjét, hogyan alakul ki kettőjük között egyáltalán szimpátia, csak azt látom, hogy már a lány hajóval rögtön elakar utazni a másik szigetre, ahol a fiú lakik, mindezt annyival elintézve, hogy pár másodperc erejéig látunk néhány levelet a fiútól egy ládikában összegyűjtve. Vagy a családi problémák, miért élnek külön a szülők, pontosan miért is akarnak elválni, mit akar egyáltalán a két fél. A nővér és férje közötti konfliktusról nem is beszélve. Fenn állnak a problémák, gyakorlatilag erre épül a film, de semmit nem magyaráznak el benne, csak úgy vannak a levegőben, borzasztóan rossz a forgatókönyv. A rendezőnek ugyanebben az évben jelent meg egy másik filmje, az Enoshima Prism, ami messzemenően minden szempontból jobb volt. Tehát ez alapján nem temetném a rendezőt, de egy ideig mindenképpen parkolópályára teszem. Lehet az értékelésemben az is közrejátszott, hogy mostanság túljárattam ezt a műfajt, egy darabig igyekszem kerülni.

Rendező: Yoshida Yasuhiro

Szerintem 5/10

A Taxing Woman

A lelkiismeretes adóellenőr, Ryoka Itakura gőzerővel kutatja fel kisebb, nagyobb cégek adócsalóit, legyen az a pacsinko termet üzemeltető gazfickó, vagy a helyi élelmiszerüzletet vezető kisnyugdíjas. Egy nap főnökétől komolyabb megbízást kap, ugyanis fülest kapnak, hogy egy Love Hotel tulajdonos durva pénzeket költ, ám a adózásán ez cseppet sem látszik meg. A nyomozás végeztével azonban semmire sem bukkannak, hála a csavaros eszű adócsalónak, Gondonak, aki a film másik főszereplője, az ellenkező oldalon. Hosszas beszélgetés után kivívják egymás tiszteletét, ám az adóellenőr tisztában van vele, hogy valami itt nincs rendben. Rohadt unalmas egy téma, ám ennek ellenére baromi jó a megvalósítás. Gyakorlatilag az elejétől a végéig fenn tartja az érdeklődést, nagyon jól zajlik a nyomozás, és a karakterek is egész egyszerűen fantasztikusak! Durva, hogy 1987-ben, Japánban egy ilyen minőségi, és modern filmet tudtak a mozivászonra vinni. Az általam látott 80-as években készült filmekben még sajnos nagyon is lehetett érezni a 70-es évek utóhatását, a csöcsvillantással, a yakuzákkal és komor hangulattal átitatva. Itt is jelen van, de nem tolakodóan, és egyáltalán nem zavaróan. Bár kinek mi, a film első képkockája, egy mellbimbót szopogató öregember. De nem ezen van a hangsúly a film alatt. A két színész valami kegyetlen jó karaktereket testesítenek meg. Miyamoto Nobuko az elhivatott, már-már betegesen munkamániás ellenőr, néha ütnivalóan tolakodó stílusával,  és a minden hájjal megkent adócsaló, Yamazaki Tsutomu, az a tipikus gengszter akit talán még egy kicsit sajnálunk is, kicsit szurkolunk is neki, de mindezzel egy iszonyú rohadék is tud lenni. Sajnos az értékelésnél gondban vagyok, egyrészt nem láttam a 80-as évekből elég modern korban játszódó filmet ahhoz, hogy igazán mérvadó véleményt tudjak alkotni róla. Mert a képi világ mesteri, de akkor rémlik fel, hogy Kurosawa milyen megoldásokkal hozakodott elő bő 20-30 évvel a film elkészültéhez képest. Így csak filmként tudom értékelni, ami miatt néhány ponton elvérzik. Egyrészt az állandóan felcsendülő zene baromi jó, viszont ez nagyjából 10 percenként előjön, ráadásul mindig egy bizonyos montázs alatt. Jönnek a gengszterek, kiszállnak a kocsiból, előveszik a aktatáskányi lóvét, megszólal, minden nyomozás alatt, kocsiba be, kiszállás alatt végignézhetünk egy kb. 2-3 perces néma jelenetet a főcímdallal karöltve. Ez sokszor baromira kizökkent, és elrontsa az élményt, amit úgy egy óra után már eléggé nehéz volt követni. A film hossza is kicsit több volt a kelleténél, simán kivágtam volna belőle úgy 20 percet, leginkább a yakuzák jeleneteit, mivel az égadta világon semmit nem adtak hozzá a filmhez. Ennek ellenére nagyon megérte megnézni, egy újabb pozitív élménnyel lettem gazdagabb, ami a Japán mozit illeti, és biztos megfogom nézni a második részt, illetve a rendező további filmjeit.

Rendező: Itami Juzu

Szerintem: 8/10

Our Times

Úgy gondolom, hogy a japánok és a thaiföldiek mellett a tajvaniak készítik a legjobb tinédzserfilmeket. Hogy ez a darab mennyire tartozik bele ebbe a kategóriába? Nem igazán, legalábbis nagyon felemás a véleményem róla. Sajnálatos módon olyan elképesztő módon felvonultassa az összes klisét ami a zsánerre jellemző, hogy akár alapvetés is lehetne, de ahhoz legalább egy "jó" kategóriát meg kellene ütnie. A 30 éves Lin Truly úgy elbaltázta az életet, ahogy kell. Munkahelyen állandóan túlórázik, igent mond mindenre, kollégái ki nem állhatják, főnöke lábtörlőnek használja, gazdag barátja egy tahó barom. Egy nap elmélázik azon, hogy régebben minden jobb volt, és hogy mennyire másképp képzelte el az életét akkoriban. Gyakorlatilag innentől követhetjük végig a fiatal középiskolás Lin mindennapjait. A szégyenlős, szürke kisegér lány természetesen a suli legmenőbb csávójába szeret bele, aki észre sem veszi, majd egy baleset folytán összefut az iskola legrosszabb tanulójával, és egyben gengszterével,  Hsu Tai-yu-val,  aki egy napon meg is menti az életét, majd eleinte érdek barátok lesznek, aztán közös tanulásból szerelemmé érik a dolog. Ezalatt minden olyan klisét érint a film, amit csak ellehet képzelni ebben a témában. Őszinte leszek, a film úgy első órájában igencsak észnél kellett lennem, hogy nehogy elaludjak. Borzasztóan semmilyen, érdektelenek voltak a jelenetek, aztán a második órára kifejezetten javultak a dolgok. A kiscsaj átmegy a szokásos átalakuláson, a ripacs szereplők kevésbé lesznek ripacsok, a film hangvétele is komolyabb lesz, és mintha a látványvilág is mérsékeltebb cukormázas szűrűt alkalmazna. Egy nézést talán megért, de már kezdenek halványulni az emlékek, pedig alig 1 órája néztem meg. Zenék jók, színészek közül csak Vivian Sungot lehetne megemlíteni, cuki, aranyos, esetlen lányt jól alakítja, a film végén is van 1-2 komolyabb jelenet amit jól hoz, bár a Cafe Waiting Love-ban messzemenően jobban alakít. De ő rá is igaz, mint a többi színészre, és egyben rendezőre is, még nagyon kezdők, és igencsak a pályájuk elején tartanak.

Rendező: Yu Shan Chen

Szerintem: 6/10

Down the Drain

Yaguchi legrosszabb filmje! Nagyon régóta vártam már, hogy egyszer valamilyen úton módon megnézhessem ezt a filmet angol felirattal, és végül fel is került alapítványba. Az alap sztori nagyon egyszerű, egy teljesen átlagos iskoláslány bliccel a vonaton, de megszökik a felelősségvonás elől, ezáltal balszerencsétlenségek tömkelegét zúdítja saját nyakába. Lehet magyarázni, hogy ez az első rendezése, és valahol el kellett kezdeni, de borzalmasan egy unalmas darab, ráadásul olyannyira kapkodósak a jelenetek, olyannyira rossz a rendezés, hogy kínszenvedés volt végignézni azt a röpke másfél órát(konkrétan három részletben sikerült). Persze már itt is felfedezhetőek a rendező stílus jegyei, mint az ügyetlen, végtelenül szerencsétlen főhős, aki a véletlenek folyamán egy teljesen abszurd helyzetben találja magát, különös emberekkel találkozik, humoros helyzetkomikumokkal teletűzdelve. Mondjuk ezek is inkább a korábbi filmjeire jellemzőek, mint a kiváló My Secret Chace, Adrenaline Drive, de ugyanúgy felfedezhetőek ezek a jegyek a legújabb filmjében a Wood Jobban is. Sajnos itt egyetlen humoros jeleneten sem tudtam röhögni, az abszurd jelenetek, párbeszédek is inkább fárasztóak voltak. Kicsit az egész film egy My Secret Chace prototípusnak tűnt, sok beltéri jelenettel, és rossz minőségű, kültéri amatőr operatőri munkával, hogy a gyenge színészi játékot, és sztorit már meg sem említsem. Bár kétség kívül jól meg van csavarva, és fogalmam nem volt az első fél óra után, hogy mi fog az egészből kikerekedni. Főszerepben Serikawa Saori, semmit nem találtam róla, ugyanis színésznői pályafutása kifulladt ebben az egyetlen filmben. Bőven kihagyható darab, még Yaguchi fanoknak is.

Rendező: Yaguchi Shinobu

Szerintem: 3/10

A Girl at My Door

Bae Doo-Na, mint rendőrtiszt, kivezénylik egy vidéki őrse, ismeretlen okból, ahol összetalálkozik egy hánytatott sorsú kislánnyal, Kim Sae-Ron-al, és az alkoholista verőgép apjával, Song Sae-Byeok személyében. A falusiak, mint minden koreai filmben kissé ütődöttek, ordibálnak, furcsán viselkednek, már-már az ember agyában az első fél órában az is átfut, hogy a lakók fele sorozatgyilkos, de persze szó sincs erről. Csupán egy pocsék forgatókönyv, és egy első filmes rendező a ludas. Az egész film alatt azt éreztem, hogy bizony Bae Doo-Na rohadtul nem illik ebbe a filmbe. Na nem mintha olyan óriásit alakítana, de ahhoz éppen eleget, hogy a többi gyenge színész közül kiemelkedjen, no meg a teljes abszurditásból, ami a filmet végig övezi. Megérkezik egy emberek alig lakta faluba, ahol mindjárt négy rendőr is dolgozik az őrsön, persze mindegyikük teljesen inkompetens a munkájukban. Nem érdekli őket, ha valaki részegen összever valakit, még ha az valakinek is a gyereke, nem foglalkoznak az illegális bevándorlókkal, alkoholizálnak, a szabálytalanul közlekedőkre rá se hederítenek. Indiai illegális bevándorló könyörög, hogy küldjék haza, nem teszik. Később az alkoholista főnöke mindenki szeme láttára veri agyon (munkatársai csak állnak és bambán végignézik), majd kit tartóztatnak le? Az indiait, a nyakig sáros alkoholista apát meg aznap szépen hazaengedik. A film folyamán feljön a homoszexualitás téma, majd a pedofíliai is. Nem kimondottan a kedvenc témám, de született már igencsak jó darab is, Jagten. Viszont ez még véletlenül sem az. Főszereplőnk magához fogadja a lányt, akit apja, nagyanyja rendszeresen ver, megengedi hogy nála lakjon, főz, mos rá, ruhákat vesz neki, együtt fürödnek. Nem lenne ezekkel nagy probléma, de számomra a film egészen gusztustalanul mutassa ezt be. Azt kéne levonnom következtetésként, hogy ebben nincs semmi probléma, teljesen természetes ha két nő együtt fürdik, főleg ha az egyik még csak gyerek, és nem úgy nyúl a lányhoz, de a rendező, operatőr olyan érzékien mutassa be ezeket a jeleneteket(kádban fürdés, ölelkezés), hogy nem tudok másra gondolni. Aztán mint minden ilyen filmben, jön a félreértés, börtön, és a rendkívül gyenge lezárás. Ennél a filmnél is kiütközik, hogy a koreai rendezők többsége komoly témákhoz egyszerűen nem tudnak jól hozzányúlni, mintha valami bágyadt tinédzser készítette volna az egészet, gyermeteg párbeszédekkel, és reakciókkal. Kim Sae-Ron meg sem kell említenem, néha aranyos, néha őrjöng, néha csak bámul előre fapofával, és csont sovány. Egy az egyben a koreai iparra termett, pár év és jöhetnek a plasztikai műtétek.

Rendező: July Jung

Szerintem: 4/10