The Piper

A koreai háború után egy titokzatos férfi és fia Seoul felé tartanak, az ottani csoda doktorhoz, aki mindenfajta betegséget meg tud gyógyítana, így talán a gyerek tuberkulózisát is. Az ételre, szállásra valót a férfi fuvola előadásaiból kalapolja össze, vagy éppen egy rászoruló falun segít. A céljukhoz közel érve mindenük elfogy, így kénytelenek megállni egy furcsa faluban, ahol eleinte nem szívesen fogadják őket. De mivel nagy gondba vannak, ugyanis patkányok lepik el az egész helyet, így kénytelenek megbízni a jöttmentben, aki megoldást ígér a problémájukra. Azonban ez a falu fejesének és fiának egyáltalán nem tetszik. Túlságosan nagy hülyeséget nem akarok írni, de ennek a filmnek tök olyan a hangulata, mintha egy népmesét néznék, némi horrorisztikus elemekkel vegyítve, belecsempészve némi fekete humort. A film legnagyobb hibája, hogy súlytalan. Tök jó lehetőségek voltak benne, de az egészből csak egy szimpla, kiszámítható harmadrangú thriller kerekedik ki. Jobb lett volna, ha több misztikumot raktak volna bele, az első felében jobban rámehettek volna arra, hogy vajon a falusiaknak vagy az idegennek vannak sötét titkaik, de erre bőven rácáfol a második fele, ami egy kicsit bosszú filmbe megy át, némi gusztustalankodással, ami egyáltalán nem megrázó, mint ahogy azt sokan írják. Ryoo Seung-Ryon egy tipikus egyszerű koreai embert alakít, mindenkinek megalázkodik, a folyamatos röhögésével inkább idegesítő, mintsem vicces, szimpatikus hülye karakter. Bár mondjuk ő a tipikus Bill Murray féle színész, aki csak saját magát tudja alakítani.  Chun Woo-Hee továbbra is az egyik kedvenc koreai színésznőm, itt is megmutatja hogy miért, bár már láttam tőle komolyabb alakítást is. Aki még megemlíthető, Lee Sung-Min, bár ő a Misaeng óta nekem örökké Oh Sang-Sik marad, és itt is a kissé szarkasztikus, mogorva, kissé kétszínű karaktert hozza. Amiért mégis elmondható a filmről, hogy tetszett, az népmesés hangulat, zenék, eleinte lassan folyó történet, ami végett fenn tartotta bennem azt, hogy na itt még talán lesz valami érzést, valamint a műfajban ennél azért van bőven rosszabb is. Sovány vigasz, de ennek a megtekintését legalább nem bántam meg.

Rendező: Kim Gwang-Tae

Szerintem: 6/10

Right Now, Wrong Then

Bár már a legtöbb Hong Sang-Soo filmet láttam, és mindig megfogadom, hogy oké, nincs értelme tovább nézni a filmjeit, de állandóan olyan hangulatba ránt engem az aktuális darabja, hogy mindig elérek egy olyan állapotba, mikor vágyok arra, hogy tönkre ment emberek beszélgetéseit hallgassam, némi részeg kocsmai jelenettel, és hosszú csöndes sétákkal. Nagyon jó kritikát kapott a film, így úgy gondoltam egye fene, bevállalom, egy hűvösebb estére, forró teával mindig jó jön egy Hong Sang-Soo film. Nos, tévedtem, ez nagyon rosszul sült el. A legnagyobb problémám, hogy a legsablonosabb filmjét hozta ezzel a rendező. Hidegben a két főszereplő találkozik, párbeszédbe elegyednek, elmennek egy kávézóba, majd betérnek egy kocsmába, később néhány régi barát is bejön a képbe, majd hóesés közepette szétválnak, és semmi nem lesz a kapcsolatukból. Ezt még azt is tetézi, hogy két 1 órás részre van bontva a film, Right Then és a Wrong Then. Mindkettőben ugyanazok a főszereplők, ugyanazok a helyszínek, sőt még a jelenetek is, annyi különbséggel, hogy az első részben egyáltalán nem őszinték egymással, míg a második részben elárulják egymásnak a titkaikat és bizony komolyan kiállnak az érveik mellett. Az egész film nagyjából erre épül, és ez ami tönkre is teszi. Semmi feszültség, semmilyen mély gondolatok,  mintha ugyanazt az 1 órás filmet nézném meg még egyszer, annyi különbséggel, hogy a férfi bevall néhány dolgot magáról, míg a csaj egy kicsit magabiztosabb. De lényegében tök ugyanaz. Nem tudom a nyugati sajtó miért kapta fel ennyire ezt a filmet, esetleg a Golden Leopard díj végett, de abszolút nem ez miatt a film végett kellene szóba kerülni a rendező nevének. Számomra simán a leggyengébb filmje. Jung Jae-Young nagyjából semmit nem alakít, egy tök átlagos, jellemtelen karakter, aki folyton zavarban van, illetve van neki egy részeg jelenete. Kim Min-Hee pedig mocskosul idegesítő, szende kislányt alakít, így 34 évesen, vékonyka hangon, szégyellősen megszólalva, ráadásul én speciál el sem hittem neki, hogy ő egy introvertált, magányos személyiség, aki az anyjával él. Azt hiszem itt vetek véget a Hong Sang-Soo filmeknek, továbbra már baromira nem vagyok kíváncsi a filmjeire.

Rendező: Hong Sang-Soo

Szerintem: 4/10

The Wailing

2016 legjobban várt filmje, és hála istennek nem sokkal a koreai premier után elérhetővé vált angol felirattal! Hogy miért is vártam ennyire, nem igazán tudnám megmondani, a rendező első filmje, The Chaser egy korrekt krimi thriller volt, míg a  The Yellow Sea inkább komor hangulatával és helyszín választásával emelkedett ki a szürke tömegből, ám egyik filmje sem ért el Kim Jee-Woon, Park Chan-Wook szintű magaslatokat. Talán a hype, talán a téma választás miatt volt nálam ennyire radar alatt, vagy csak olyan silány a 2016 mozifelhozatal, hogy egy koreai thrillert kelljen epekedve várnom. Nos így megnézve egyáltalán nem volt alaptalan a lelkesedésem. Ennyire minőségi és kiváló koreai filmet nem láttam az I Saw the Devil óta, vagy ha műfajnál kell maradnunk akkor simán mondhatnám az egyik legjobb koreai filmet, a Memories of Murdert. A történet egy amolyan tipikus soha semmi nem történik vidéki kisvárosban játszódik, egy kissé elhízott, lusta rendőr főszereplésével. Korán reggel hívást kap, hogy gyilkosság történt a szomszédságba, majd a reggeli után odaérve szörnyülködve tapasztalja, hogy mekkora vérontás történt a helyszínen. Ezek után gyorsan beindulnak az események, ugyanis egyre furcsább dolgok történnek a városban, további brutális gyilkosságok, öngyilkosságok, lakosság elveszti az eszét, titokzatos betegség üti fel a fejét, néhányan vérszívó démonról számolnak be, és közben a rendőrség is egyre kezd kétségbe esni. Főszereplőnk lányát is olyan mintha az ördög szállta volna meg, egyetlen nyom az erdő mélyén élő különös japán férfi. A film 2,5 óra, de tömény izgalom, egy percig nem ül le, rajtam olyan feszültség volt végig, hogy még pislogni sem mertem, illetve olyannyira érdekes volt a sztori, hogy észre sem vettem az idő múlását,  sőt folyamatosan csak abban reménykedtem, hogy ugye még sok van hátra?! Ami számomra abszolút meglepő volt, hogy egy koreai rendező állt elő egy ilyen sztorival, és ennyire népszerű lett az országban. Simán valamelyik nagyobb amerikai rendezőtől vártam volna ezt, vagy egy komolyabb mini sorozattól(néhol Lost, Leftovers féle abszurditást véltem felfedezni, ami nálam hatalmas piros pont). A helyszínek, kamerabeállítások mind egytől egyig mesterien megrendezettek, olyan jelenetekkel, amik egyszerűen nem a koreai filmgyártásra jellemzőek. Nem tudom néhány rendező hol tanult, vagy eleve géniuszok, de jó lenne ha rendező társaikat kiokítanák, talán akkor fele annyi szemét sem készülne el az országban. Negatívum? Természetesen van, és ez főleg abból adódik, hogy koreai a rendező, a filmet meg egyértelműen a koreai piacra szánták. Egyszerűen egy ilyen komor filmbe nem illik a koreai humor, a vidéki klisé karakterek olykor rendesen kiakasztottak, semmi keresni valója nem volt itt, a bugyuta sorozatokra, gengszterfilmekre jellemző nagypofájú, suta karaktereknek, amihez zéró színészi játék is elegendő. Illetve néha azt éreztem, hogy teljesen meggondolatlanul cselekszenek a szereplők, olykor teljesen 80-as IQ szint mélységekbe zuhanva, ami egyébként is jellemző a nagyközönségnek szánt filmekre, de ide nem kellett volna. Színészi játék teljesen rendben volt, de igazából senkit nem tudnék kiemelni, talán a gyerekszínészt, a 13 éves Kim Hwan-Heet, aki egy percig sem ripacskodott, sőt a rábízott feladatot baromi hitelesen játszotta el, és nem is az a tipikus cuki kislány, így mindenképpen érdemes lesz rá odafigyelni, valószínű nem fog elveszni a délelőtti szappanoperákban és limonádé vígjátékokban. Chun Woo-Hee sajnálatosan nagyon keveset szerepelt, de amit rábíztak azt kiválóan hozta, mint mindig. Hwang Jung-Min abból a szempontból lepett meg, hogy elvállalt egy ilyen szerepet(sámán). Bár rengeteg filmben játszott ezidáig, igen nagy névnek is számít, én abszolút nem szeretem. A legtöbb filmjében vagy a korrupt zsarut, vagy a nagyszájú gengsztert alakítsa, ami cseppet sem arról árulkodik, hogy mekkora nagy színész lenne. Ellenben itt már csak a mimikáján, tekintetén megnyilvánult, hogy teljesen átérezte a nem szokványos karaktert, kicsit úgy is éreztem, mintha nem őt látnám a vásznon, hanem a tehetségesebb ikertestvérét. Kwak Do-Won remek választás volt a kicsit szedett-vedett, lusta rendőr főszerepre, rajta is azt éreztem, hogy többet kihozott magából. Több mint valószínű, hogy ennek oka a rendező. Év filmje gyanús, még úgyis hogy csak július van. Nyugati filmek közül számomra már ellőtték a puskaport a Green Room és Cloverfield Lane-el, Ázsiából meg őszintén nem tudom mi lehetne ennél jobb. Igaz ott van a hamarosan megjelenő The Handmaiden, Park Chan-Wook-tól, de valahogy nem mozgatja meg a fantáziámat, főleg úgy hogy legutolsó filmje ami tetszett az a 2005-ben készült bosszú trilógia utolsó darabja volt. The Wailing minden filmszerető embernek kötelező, pláne ha szeretitek a thrillert, misztikumot!

Rendező: Na Hong-Jin

Szerintem: 10/10

Hill of Freedom

Egy japán férfi Dél-Koreába érkezik megkeresni régi szeretőjét, akit legutóbbi találkozásuk óta sem tudott kiverni a fejéből. Ezalatt egy kávézó tulajdonosával is megismerkedik, ami csak még inkább bonyolítsa főszereplőnk amúgy sem rózsás helyzetét. Tipikus Hong Sang-Soo film, de hát ez az összes filmjére elmondható. Gyakorlatilag megítélésükben csak annyi játszhat közre, hogy mennyire tud az ember az adott problémákkal együttérezni, mert mint filmművészet egyik filmje sem nyújt többet egy egyszerű, lassú az emberek hétköznapi problémáit bemutató alacsony költségvetésű darabnál. A nem létező operatőri munka, és zenék hiánya még csak jobban rátesz egy lapáttal minderre. Azért kíváncsi lennék, hogy hányadán áll a kasszája a rendezőnek, hisz fillérekből forgat, ugyanakkor Dél-Korea legjobb színészeivel, és hatalmas néző tábora van, valamint a neve is a köztudatban van évről évre. Megmagyarázhatatlan jelenség, hiszen én is ezzel a filmjével együtt tizenötöt láttam összesen. Tulajdonképpen nem is nagyon lehetne mit elmesélni róla, bő egy órán keresztül végigkísérjük Ryo Kase által alakított antiszociális karaktert, aki végig sopánkodja a filmet, hogy mennyire idióta, hogy elengedte a nőt akit szeret, és most nem találja, amit végig kísér egy a szokásos Soyu társaságában lévő, az élet nagy dolgait kimerítő beszélgetések, összezörrenések a karakterek között, illetve a nyelvi és kulturális problémák áthidalása, olykor elég nevetségesen. A sztori nekem tetszett, ahogyan japán főszereplőnk ide-oda vergődik, és próbál helytállni egy másik világban. A film másik főszereplőjét emelném még ki, Moon So-Ri, akit ugyan jó színésznőnek tartok, ugyanakkor itt semmilyen kiemelkedőt nem nyújtott, de tetszett hogy egy teljesen más karaktert alakított, mint korábbi filmjeiben. Nem mellesleg 42 évesen baromi jól néz ki. Mindent összevetve ez a jobb féle Hong Sang-Soo filmek közé tartozik, ami talán a rövidsége is nagyon jót tett!

Rendező: Hong Sang-Soo

Szerintem: 7/10

The Silenced

30-as évek végén valami oknál fogva a főszereplő lányt egy internátus iskolába adnak, ami egyfajta szanatórium is. A szégyenlős lány mindennapjait a betegsége mellett, a gonosz osztálytársai is megkeserítik. Valamiért csak egy lány veszi oltalmába, Yeon-Duk akivel jó barátok lesznek, amíg furcsa dolgok nem kezdenek el történni a kollégiumban. Egyáltalán nem számítottam horror filmre, inkább valamilyen csattanóra a végén, misztikus dologban bíztam. Sajnos nem így történet, tipikus természetfeletti kliséhalmaz lett az egészből. A film első fele a terrorizálásról szól a lányok között, ellőve az új gyerek érkezik az iskolába klisét, majd szép sorjában elkezdenek eltünedezni a lányok, főszereplővel különös dolgok történnek, és mivel a Japán megszállás alatt játszódik a film, így nem nehéz kitalálni, hogy valamiféle kísérletek is történnek a háttérben. Park Bo-Young borzasztóan játszik, mint ahogy a másik hasonló életkorban lévő felkapott sztárocska, Park So-Dam is. Az ilyeneknek a szappanoperában, vagy televíziós műsorokban a helyük. De hogy egy kicsit én is gonoszkodjak, talán pont az ilyen filmekben a helyük. Nem is tudom mit vártam egy olyan rendezőtől, akinek két korábbi filmje a Like a Virgin, és a Foxy Festival. Nem sok olyan része volt ennek a filmnek ami tetszett, talán az eleje érdekes volt, mivel a bully rész után valami egyedit, valami művészibb kidolgozást vártam. Hatalmasat tévedtem. A csattanó a végén meg kifejezetten röhejes.

Rendező: Lee Hae-Young

Szerintem: 3/10

Intruders

Még egy független dél-koreai film, ami teljesen levett a lábamról. Komolyan, ezentúl már csak ilyeneket kell néznem, és egyből visszajön a hitem. A film szerkezete, minősége teljes mértékben felveszi a versenyt bármelyik nyugati, amerikai filmmel. Néha olyan érzésem is volt, mintha egy Quentin Tarantino vagy Roman Polanski filmet néznék, de akár megemlíthetném Kim Jee-Woont is. Nagyon helyén volt a rendezés, amin mondjuk nem különösebben lepődtem meg, hisz a rendező előző munkája a kiváló Daytime Drinking volt, ami szintén hasonló hangulatot árasztott magából, már csak a téli táj miatt is(elvileg ugyanebben a városban is forgatták mindkét filmet). Kamerabeállítások, operatőri munka szinte tökéletes, néhol olyan szögekből látunk egyes jelenetet, hogy egyből lejön ez nem a cukormázas nagy költségvetésű sablonokra épülő, teljes mértékben ötlettelen brigádtól származik, hanem igen komoly munka (és tudás, filmszeretet) előzte meg a film létrejöttét. A kezdeti jelenetek ugyan egyáltalán nem árulkodnak semmiféle különlegességről. Egy ismeretlen, kicsit introvertált szöuli fickó vidékre, a hegyek felé utazik egy haverja faházába, hogy egy kicsit egyedül legyen és a munkájára tudjon koncentrálni(feltehetően író). Odafelé menet egy furcsa, lecsúszott fickóval találkozik, aki épp nemrég szabadult a börtönből. Főszereplőnkre eléggé ráakaszkodik, de sikerül leráznia, így meg is érkezik a hegyekbe, az erdő mélyére, ahol aztán szintén furcsa fickókkal találja magát szembe. A film ugyan a tipikus ki a rossz fiú, ki a jó fiú, ki a gyilkos kérdésköré épül, de nagyon jól tálalja azt. Egy pillanatig nem voltam biztos abban, hogy ki is áll az egésznek a hátterében. Főszereplő, illetve a legtöbb mellékszereplőre kár lenne fecsérelni a szót, egyáltalán nem rosszak, de semmi kiemelkedőt nem nyújtanak, ellenben Oh Tae-Kyungal, aki valami kegyetlen jól alakítja a lecsúszott, vidéki tuskót. Olyan színészről van szó, akit simán bármelyik komolyabb amerikai társához oda mernék állítani. Végignézve a filmográfiáját ugyan nem sok filmet láttam tőle, de sürgősen pótolni fogom, és nagyon remélem hogy nem hasonló figurát alakít másutt is. A filmet minden koreai filmrajongónak kötelezővé teszem, simán ott a helye a legnagyobb filmek között. A hatalmas pozitív csalódást csak a film végén lévő csattanó árnyékolja be, nagyon koreai lett.

Rendező: Noh Young-Seok

Szerintem: 9/10

The Avian Kind

Egy író évek óta nyomoz eltűnt felesége után, az utazásait és nyomozás eredményeit pedig papírra veti. Itt kapcsolódunk be a történetbe, 15 éve folyik a nyomozás, a férj teljesen elhivatott dolgában, egy szótlan megtört emberről van szó, akit már semmi más nem érdekli, mint hogy végére járjon felesége rejtélyes eltűnésének. A novellái kelendőek, némi hírnévre is szert tett az országban, így rajongója is akad szép számmal. Egyik ilyen elhivatott rajongó csatlakozik a kereséshez azzal előállva, hogy ő talán tudja mi történt a feleséggel. Ilyen furcsa dél-koreai filmet már nagyon rég láttam, pozitív értelemben! Egy független filmről van szó, tehát nem nagyon kellett megfelelni senkinek, ez látszódik is a színészeken, és a film történetén, megvalósításán. A film kezdetekor egy tök semmilyen vidéken játszódó, talán krimi? sablon filmnek indul. Kocsiban utazva négy ember olyan dolgokról beszél, aminek se eleje, se hátulja, valami nyomozásról, eltűnt feleségről hadoválnak, majd a vidéki alkoholista kinézetű főszereplőről kiderül, hogy író, de egészen furcsán áll hozzá a kiadóhoz, és az újabb regény írásához. Majd hirtelen váltással visszamegyünk a múltba - amit szinte észre sem veszünk - ahol egy nő valamiféle gyógyítóhoz igyekszik nagy titoktartás közepette. Komolyan az első fél órában fogalmam sem volt, hogy mit látok, miről is szól az egész, kicsit már ott tartottam, hogy ezt én kikapcsolom. Szerencsére beindult, illetve marha érdekes irányt vett a történet. Totál kiszámíthatatlan, nem lehet tudni hova fog folyni mindez, már-már kicsit izgulva a végkimenetelért. Remekül olvasztja egymásba a múlt és jelen történéseit, úgy hogy mindkét szál izgalmas tud maradni. Az operatőri munka bámulatos, amihez hozzátesz a környezet is ahol forgatták a filmet. Többnyire erdős, sziklás terepen forgatták, egyes jeleneteket havas tájakon, de a piaci helyszínek, komor vidéki falvak is meglehetősen durván néznek ki a képernyőn. Ilyet nagyon ritkán látni dél-koreai filmekben. A rendezőtől hamarosan megnézek egy másik filmet is, mivel nagyon kíváncsi vagyok mit okozott korábban. Két dolog nagyon nem tetszett, az egyik a már említett lassú, érthetetlen indítás, a másik pedig hogy nem igazán van értelmes vége. Vagy csak talán túl művészire sikeredett, amihez én kevés vagyok.

Rendező: Shin Youn-Shick

Szerintem: 7/10

Journey to the Shore

Soha nem tudtam a filmeket kritikus szemmel nézni. Persze tudom külön értékelni az operatőri munkát, a rendezést, színészi játékot, de mindig is a végső benyomás, a film egésze az ami alapján véleményt nyilvánítok egy filmről. E felfogásnak az eredménye is ennek a filmnek a lesújtó értékelése. Nem tetszett. Szép képeket tár elénk, jól illik hozzá a zene, két baromi jó színész szerepel benne, de  mint film kifejezetten pocséknak tartom. Értelmetlen, sehova nem tart,  a kisebb sztorikkal semmit nem mond el, a végeredmény is mehh kategória. Mizuki férje három évvel ezelőtt szó nélkül lelépett, majd hirtelen egyik este megjelenik. Egy utazásra invitálja feleséget, ami alatt meglátogatják azokat a helyeket, ahol az elmúlt években járt, és embereket, akik befogadták arra a kis időre, amíg ott tartózkodott. A film alatt felesége személyében megismerjük ezeket az embereket, azoknak történeteit, némi tanulsággal záródva. Bevallom Fukatsu Eri miatt néztem meg, egyik kedvenc japán színésznőm, és mi tagadás, az egyik legszebb is számomra. Tökéleteset alakít, mint minden filmben, ezzel nem is volt baj, ahogy Asano Tadanobuval sem, akit szintén nagyra tartok, akár nemzetközi szinten is. Ám a filmmel mint írtam sokkal inkább, ennyire unalmas, semmitmondó filmet már nagyon rég láttam, pedig egész jól indult az első "állomásig", ahol is teljes érdektelenségbe fulladt. Érdekes, hogy a rendező korábbi filmje a Penance mennyire tetszett, ugyanakkor a Pulse-t, nagyjából ugyanerre a szintre lőttem be. Mindegy is, Fukatsu Eri végett bármilyen filmet képes vagyok megnézni.

Rendező: Kurosawa Kiyoshi

Szerintem: 4/10

The Beauty Inside

Woo-Jin minden reggel mikor felébred, egy másik emberré változik át, nővé, férfivá, gyerekké, öreggé, kövérré, csúnyává, jóképűvé. Két ember tud erről, az anyja, és a legjobb barátja. 18 éves korában történt meg az első átváltozás, így ki kellett hagyni az iskolát, és olyan munkát választani, ahol nem fut össze minden nap emberekkel. Az évek telnek, és haverjával egy asztalos vállalkozást indítanak, és ennek kapcsán ismerkedik össze egy lánnyal. Sok-sok éve nem láttam ilyen jó dél-koreai filmet! Már teljesen elvesztettem a hitemet a koreaiakban, erre egy első filmes rendező előrukkol egy majdhogynem tökéletes romantikus filmmel. Simán oda tenném a My Sassy Girl vagy a Classic darab mellé, amik jócskán több mint 10 éves alkotások. Ennyit kellett várni, ez van. Ami már az elején tetszett a filmben, hogy nem ugrik rögtön fejest a romantikázásba. Bemutatja a főszereplőt, mindennapi életét, előnyeit és hátrányait a "betegségének", sokáig csak a narrátort hallgatjuk, illetve kellő időt fektetnek a vállalkozás bemutatására, ami feleslegesnek is lehetne mondani, de itt egyáltalán nem az. Egy álmosító, melankolikus hangulat járja körbe az egész filmet, amit egy esős délután betakarózva csak még jobban felerősít. Maga a randik, az ismerkedés bámulatosan szépen van tálalva, marha jól felépítve, és a főszereplő betegséghez is remekül nyúl, annak minden hátrányával, egy olyan konfliktust teremtve a végén, amire őszintén nem számítottam. Vannak apróbb problémáim a filmmel, mint hogy csak akkor találkozik a lánnyal, mikor jóképű formát ölt, és azok a párbeszédek is inkább hajaznak a mai drámákból vett határtalan nyálasságra, vagy hogy a végén természetesen bekerül a lány a kórházba, hogy a szakítás, majd újra találkozás klisét már ne is említsem. Tényleg kitalálhatnának már valamit, és jó lenne ha párbeszédekben is fejlődne már végre valamit a koreai filmek. Főszereplőt alakító színészek rengetegen vannak, nagy részük még szöveget sem kaptak, ellenben a jóképű változataik annál inkább, akik javarészt szóra sem érdemesek, bármelyik dráma sorozatban megtalálható egy ilyen agyonajnározott tehetségtelen akárki. Viszont 5-10 perc erejéig egyik kedvenc feltörekvő fiatal színésznőm is feltűnik, Chun Woo-Hee, aki színészi alakításával is messze kitűnik a mezőnyből, már nagyon várom a következő olyan filmet amiben ő lesz a főszereplő. A másik főszereplőt Han Hyo-Joo alakítja, akire egy szavam nem lehet, talán csak annyi, hogy túlságosan hasonló karaktert alakít minden filmben, ezáltal számomra nem egyértelmű a színészi tehetsége, mindenesetre itt egy nagyon szerethető karaktert hoz, ami bőven elég is ebbe a sztoriba. Zárószóként, aki csak egy kicsit is szereti a romantikus filmeket, vagy a koreai filmeket azoknak kötelező ez a darab!

Rendező: Baek Jong-Yeol

Szerintem: 10/10

Fish on Land

Egy titokzatos középkorú férfi autójában ülve emlékszik vissza egy furcsa sztorira, ami a 90-es években történt meg vele. Egyetemista korában egy nyáron bicikli túrára indult Tokióból vidékre, ám egy este az úton balesetet szenvedett, a sofőr mivel helybéli volt, így elvitte őt a legközelebbi House 475 nevű fogadóba, ahol összeismerkedett egy gyönyörű nővel, és egy furcsa, szótlan figurával. Ebben a fogadóban töltött pár hét örökké megváltoztatta az életét, és a világról alkotott képét. Maga a cselekmény lassú, és nem történik más, mint végigkísérjük Moriyama Mirai által játszott, csak "utazónak" nevezett karakter mindennapjait. Eleinte teljesen kusza a történet, nem nagyon érteni mi történik, egy teljesen átlagos filmnek indul, ahol családi és magánéleti problémákkal küszködő embereket láthatunk, becsöppen a képbe egy zenekar, egy gengszter kinézetű alak, a fogadóban eltöltött esték egy teljesen átlagos vidékről szóló tucat Japán filmet mutat be. Majd teljesen összekeveredik a múlt és jelen, ami számomra egy ideig teljesen követhetetlen volt, ráadásul a jelenben is történnek olyan jelenetek, amik nagyon hasonlítanak a múltbélire. Ezalatt kerül a képbe Nishijima Hidetoshi által  alakított abszolút beteg karakter, a szótlan, rideg, kifejezéstelen arcú, ám békés Seiji, és "barátnője" Shoko. Valahogy érezni, hogy nincs velük minden rendben, pláne Seijivel, és gyakorlatilag az ő bánatát, életfilozófiáját fogjuk az "utazó" által megérteni. Remek hangulat árad a filmből, nagyon profi a rendezői és operatőri munka, a zenék olyan jól illenek a jelenetekhez, hogy ehhez foghatót már nagyon rég nem tapasztaltam filmben, a kezdetben kissé zavaros vágások, és sztorivezetés szép lassan letisztul, de akkor mégis miért ilyen gyenge az értékelésem? A főszereplő, Seiji miatt. Még egy ilyen depressziós, szomorú, magányos karaktert nem láttam filmben, az életfelfogása, a dolgokhoz való hozzáállása olyannyira taszít minden szempontból, hogy folyamatosan zavart, dühített minden egyes megszólalása. Soha nem fordult még velem elő az, hogy egy karakter miatt nem tudtam volna élvezni egy filmet, itt mégis ez a helyzet. Pedig mennyire rohadt jó a rendezés!

Szerintem: 6/10

Rendező: Iseya Yusuke