The Silenced

30-as évek végén valami oknál fogva a főszereplő lányt egy internátus iskolába adnak, ami egyfajta szanatórium is. A szégyenlős lány mindennapjait a betegsége mellett, a gonosz osztálytársai is megkeserítik. Valamiért csak egy lány veszi oltalmába, Yeon-Duk akivel jó barátok lesznek, amíg furcsa dolgok nem kezdenek el történni a kollégiumban. Egyáltalán nem számítottam horror filmre, inkább valamilyen csattanóra a végén, misztikus dologban bíztam. Sajnos nem így történet, tipikus természetfeletti kliséhalmaz lett az egészből. A film első fele a terrorizálásról szól a lányok között, ellőve az új gyerek érkezik az iskolába klisét, majd szép sorjában elkezdenek eltünedezni a lányok, főszereplővel különös dolgok történnek, és mivel a Japán megszállás alatt játszódik a film, így nem nehéz kitalálni, hogy valamiféle kísérletek is történnek a háttérben. Park Bo-Young borzasztóan játszik, mint ahogy a másik hasonló életkorban lévő felkapott sztárocska, Park So-Dam is. Az ilyeneknek a szappanoperában, vagy televíziós műsorokban a helyük. De hogy egy kicsit én is gonoszkodjak, talán pont az ilyen filmekben a helyük. Nem is tudom mit vártam egy olyan rendezőtől, akinek két korábbi filmje a Like a Virgin, és a Foxy Festival. Nem sok olyan része volt ennek a filmnek ami tetszett, talán az eleje érdekes volt, mivel a bully rész után valami egyedit, valami művészibb kidolgozást vártam. Hatalmasat tévedtem. A csattanó a végén meg kifejezetten röhejes.

Rendező: Lee Hae-Young

Szerintem: 3/10

Intruders

Még egy független dél-koreai film, ami teljesen levett a lábamról. Komolyan, ezentúl már csak ilyeneket kell néznem, és egyből visszajön a hitem. A film szerkezete, minősége teljes mértékben felveszi a versenyt bármelyik nyugati, amerikai filmmel. Néha olyan érzésem is volt, mintha egy Quentin Tarantino vagy Roman Polanski filmet néznék, de akár megemlíthetném Kim Jee-Woont is. Nagyon helyén volt a rendezés, amin mondjuk nem különösebben lepődtem meg, hisz a rendező előző munkája a kiváló Daytime Drinking volt, ami szintén hasonló hangulatot árasztott magából, már csak a téli táj miatt is(elvileg ugyanebben a városban is forgatták mindkét filmet). Kamerabeállítások, operatőri munka szinte tökéletes, néhol olyan szögekből látunk egyes jelenetet, hogy egyből lejön ez nem a cukormázas nagy költségvetésű sablonokra épülő, teljes mértékben ötlettelen brigádtól származik, hanem igen komoly munka (és tudás, filmszeretet) előzte meg a film létrejöttét. A kezdeti jelenetek ugyan egyáltalán nem árulkodnak semmiféle különlegességről. Egy ismeretlen, kicsit introvertált szöuli fickó vidékre, a hegyek felé utazik egy haverja faházába, hogy egy kicsit egyedül legyen és a munkájára tudjon koncentrálni(feltehetően író). Odafelé menet egy furcsa, lecsúszott fickóval találkozik, aki épp nemrég szabadult a börtönből. Főszereplőnkre eléggé ráakaszkodik, de sikerül leráznia, így meg is érkezik a hegyekbe, az erdő mélyére, ahol aztán szintén furcsa fickókkal találja magát szembe. A film ugyan a tipikus ki a rossz fiú, ki a jó fiú, ki a gyilkos kérdésköré épül, de nagyon jól tálalja azt. Egy pillanatig nem voltam biztos abban, hogy ki is áll az egésznek a hátterében. Főszereplő, illetve a legtöbb mellékszereplőre kár lenne fecsérelni a szót, egyáltalán nem rosszak, de semmi kiemelkedőt nem nyújtanak, ellenben Oh Tae-Kyungal, aki valami kegyetlen jól alakítja a lecsúszott, vidéki tuskót. Olyan színészről van szó, akit simán bármelyik komolyabb amerikai társához oda mernék állítani. Végignézve a filmográfiáját ugyan nem sok filmet láttam tőle, de sürgősen pótolni fogom, és nagyon remélem hogy nem hasonló figurát alakít másutt is. A filmet minden koreai filmrajongónak kötelezővé teszem, simán ott a helye a legnagyobb filmek között. A hatalmas pozitív csalódást csak a film végén lévő csattanó árnyékolja be, nagyon koreai lett.

Rendező: Noh Young-Seok

Szerintem: 9/10

The Avian Kind

Egy író évek óta nyomoz eltűnt felesége után, az utazásait és nyomozás eredményeit pedig papírra veti. Itt kapcsolódunk be a történetbe, 15 éve folyik a nyomozás, a férj teljesen elhivatott dolgában, egy szótlan megtört emberről van szó, akit már semmi más nem érdekli, mint hogy végére járjon felesége rejtélyes eltűnésének. A novellái kelendőek, némi hírnévre is szert tett az országban, így rajongója is akad szép számmal. Egyik ilyen elhivatott rajongó csatlakozik a kereséshez azzal előállva, hogy ő talán tudja mi történt a feleséggel. Ilyen furcsa dél-koreai filmet már nagyon rég láttam, pozitív értelemben! Egy független filmről van szó, tehát nem nagyon kellett megfelelni senkinek, ez látszódik is a színészeken, és a film történetén, megvalósításán. A film kezdetekor egy tök semmilyen vidéken játszódó, talán krimi? sablon filmnek indul. Kocsiban utazva négy ember olyan dolgokról beszél, aminek se eleje, se hátulja, valami nyomozásról, eltűnt feleségről hadoválnak, majd a vidéki alkoholista kinézetű főszereplőről kiderül, hogy író, de egészen furcsán áll hozzá a kiadóhoz, és az újabb regény írásához. Majd hirtelen váltással visszamegyünk a múltba - amit szinte észre sem veszünk - ahol egy nő valamiféle gyógyítóhoz igyekszik nagy titoktartás közepette. Komolyan az első fél órában fogalmam sem volt, hogy mit látok, miről is szól az egész, kicsit már ott tartottam, hogy ezt én kikapcsolom. Szerencsére beindult, illetve marha érdekes irányt vett a történet. Totál kiszámíthatatlan, nem lehet tudni hova fog folyni mindez, már-már kicsit izgulva a végkimenetelért. Remekül olvasztja egymásba a múlt és jelen történéseit, úgy hogy mindkét szál izgalmas tud maradni. Az operatőri munka bámulatos, amihez hozzátesz a környezet is ahol forgatták a filmet. Többnyire erdős, sziklás terepen forgatták, egyes jeleneteket havas tájakon, de a piaci helyszínek, komor vidéki falvak is meglehetősen durván néznek ki a képernyőn. Ilyet nagyon ritkán látni dél-koreai filmekben. A rendezőtől hamarosan megnézek egy másik filmet is, mivel nagyon kíváncsi vagyok mit okozott korábban. Két dolog nagyon nem tetszett, az egyik a már említett lassú, érthetetlen indítás, a másik pedig hogy nem igazán van értelmes vége. Vagy csak talán túl művészire sikeredett, amihez én kevés vagyok.

Rendező: Shin Youn-Shick

Szerintem: 7/10

Journey to the Shore

Soha nem tudtam a filmeket kritikus szemmel nézni. Persze tudom külön értékelni az operatőri munkát, a rendezést, színészi játékot, de mindig is a végső benyomás, a film egésze az ami alapján véleményt nyilvánítok egy filmről. E felfogásnak az eredménye is ennek a filmnek a lesújtó értékelése. Nem tetszett. Szép képeket tár elénk, jól illik hozzá a zene, két baromi jó színész szerepel benne, de  mint film kifejezetten pocséknak tartom. Értelmetlen, sehova nem tart,  a kisebb sztorikkal semmit nem mond el, a végeredmény is mehh kategória. Mizuki férje három évvel ezelőtt szó nélkül lelépett, majd hirtelen egyik este megjelenik. Egy utazásra invitálja feleséget, ami alatt meglátogatják azokat a helyeket, ahol az elmúlt években járt, és embereket, akik befogadták arra a kis időre, amíg ott tartózkodott. A film alatt felesége személyében megismerjük ezeket az embereket, azoknak történeteit, némi tanulsággal záródva. Bevallom Fukatsu Eri miatt néztem meg, egyik kedvenc japán színésznőm, és mi tagadás, az egyik legszebb is számomra. Tökéleteset alakít, mint minden filmben, ezzel nem is volt baj, ahogy Asano Tadanobuval sem, akit szintén nagyra tartok, akár nemzetközi szinten is. Ám a filmmel mint írtam sokkal inkább, ennyire unalmas, semmitmondó filmet már nagyon rég láttam, pedig egész jól indult az első "állomásig", ahol is teljes érdektelenségbe fulladt. Érdekes, hogy a rendező korábbi filmje a Penance mennyire tetszett, ugyanakkor a Pulse-t, nagyjából ugyanerre a szintre lőttem be. Mindegy is, Fukatsu Eri végett bármilyen filmet képes vagyok megnézni.

Rendező: Kurosawa Kiyoshi

Szerintem: 4/10

The Beauty Inside

Woo-Jin minden reggel mikor felébred, egy másik emberré változik át, nővé, férfivá, gyerekké, öreggé, kövérré, csúnyává, jóképűvé. Két ember tud erről, az anyja, és a legjobb barátja. 18 éves korában történt meg az első átváltozás, így ki kellett hagyni az iskolát, és olyan munkát választani, ahol nem fut össze minden nap emberekkel. Az évek telnek, és haverjával egy asztalos vállalkozást indítanak, és ennek kapcsán ismerkedik össze egy lánnyal. Sok-sok éve nem láttam ilyen jó dél-koreai filmet! Már teljesen elvesztettem a hitemet a koreaiakban, erre egy első filmes rendező előrukkol egy majdhogynem tökéletes romantikus filmmel. Simán oda tenném a My Sassy Girl vagy a Classic darab mellé, amik jócskán több mint 10 éves alkotások. Ennyit kellett várni, ez van. Ami már az elején tetszett a filmben, hogy nem ugrik rögtön fejest a romantikázásba. Bemutatja a főszereplőt, mindennapi életét, előnyeit és hátrányait a "betegségének", sokáig csak a narrátort hallgatjuk, illetve kellő időt fektetnek a vállalkozás bemutatására, ami feleslegesnek is lehetne mondani, de itt egyáltalán nem az. Egy álmosító, melankolikus hangulat járja körbe az egész filmet, amit egy esős délután betakarózva csak még jobban felerősít. Maga a randik, az ismerkedés bámulatosan szépen van tálalva, marha jól felépítve, és a főszereplő betegséghez is remekül nyúl, annak minden hátrányával, egy olyan konfliktust teremtve a végén, amire őszintén nem számítottam. Vannak apróbb problémáim a filmmel, mint hogy csak akkor találkozik a lánnyal, mikor jóképű formát ölt, és azok a párbeszédek is inkább hajaznak a mai drámákból vett határtalan nyálasságra, vagy hogy a végén természetesen bekerül a lány a kórházba, hogy a szakítás, majd újra találkozás klisét már ne is említsem. Tényleg kitalálhatnának már valamit, és jó lenne ha párbeszédekben is fejlődne már végre valamit a koreai filmek. Főszereplőt alakító színészek rengetegen vannak, nagy részük még szöveget sem kaptak, ellenben a jóképű változataik annál inkább, akik javarészt szóra sem érdemesek, bármelyik dráma sorozatban megtalálható egy ilyen agyonajnározott tehetségtelen akárki. Viszont 5-10 perc erejéig egyik kedvenc feltörekvő fiatal színésznőm is feltűnik, Chun Woo-Hee, aki színészi alakításával is messze kitűnik a mezőnyből, már nagyon várom a következő olyan filmet amiben ő lesz a főszereplő. A másik főszereplőt Han Hyo-Joo alakítja, akire egy szavam nem lehet, talán csak annyi, hogy túlságosan hasonló karaktert alakít minden filmben, ezáltal számomra nem egyértelmű a színészi tehetsége, mindenesetre itt egy nagyon szerethető karaktert hoz, ami bőven elég is ebbe a sztoriba. Zárószóként, aki csak egy kicsit is szereti a romantikus filmeket, vagy a koreai filmeket azoknak kötelező ez a darab!

Rendező: Baek Jong-Yeol

Szerintem: 10/10

Fish on Land

Egy titokzatos középkorú férfi autójában ülve emlékszik vissza egy furcsa sztorira, ami a 90-es években történt meg vele. Egyetemista korában egy nyáron bicikli túrára indult Tokióból vidékre, ám egy este az úton balesetet szenvedett, a sofőr mivel helybéli volt, így elvitte őt a legközelebbi House 475 nevű fogadóba, ahol összeismerkedett egy gyönyörű nővel, és egy furcsa, szótlan figurával. Ebben a fogadóban töltött pár hét örökké megváltoztatta az életét, és a világról alkotott képét. Maga a cselekmény lassú, és nem történik más, mint végigkísérjük Moriyama Mirai által játszott, csak "utazónak" nevezett karakter mindennapjait. Eleinte teljesen kusza a történet, nem nagyon érteni mi történik, egy teljesen átlagos filmnek indul, ahol családi és magánéleti problémákkal küszködő embereket láthatunk, becsöppen a képbe egy zenekar, egy gengszter kinézetű alak, a fogadóban eltöltött esték egy teljesen átlagos vidékről szóló tucat Japán filmet mutat be. Majd teljesen összekeveredik a múlt és jelen, ami számomra egy ideig teljesen követhetetlen volt, ráadásul a jelenben is történnek olyan jelenetek, amik nagyon hasonlítanak a múltbélire. Ezalatt kerül a képbe Nishijima Hidetoshi által  alakított abszolút beteg karakter, a szótlan, rideg, kifejezéstelen arcú, ám békés Seiji, és "barátnője" Shoko. Valahogy érezni, hogy nincs velük minden rendben, pláne Seijivel, és gyakorlatilag az ő bánatát, életfilozófiáját fogjuk az "utazó" által megérteni. Remek hangulat árad a filmből, nagyon profi a rendezői és operatőri munka, a zenék olyan jól illenek a jelenetekhez, hogy ehhez foghatót már nagyon rég nem tapasztaltam filmben, a kezdetben kissé zavaros vágások, és sztorivezetés szép lassan letisztul, de akkor mégis miért ilyen gyenge az értékelésem? A főszereplő, Seiji miatt. Még egy ilyen depressziós, szomorú, magányos karaktert nem láttam filmben, az életfelfogása, a dolgokhoz való hozzáállása olyannyira taszít minden szempontból, hogy folyamatosan zavart, dühített minden egyes megszólalása. Soha nem fordult még velem elő az, hogy egy karakter miatt nem tudtam volna élvezni egy filmet, itt mégis ez a helyzet. Pedig mennyire rohadt jó a rendezés!

Szerintem: 6/10

Rendező: Iseya Yusuke

The Mermaid

Stephen Chow az egyik kedvenc rendezőm, és színészem. Gyakorlatilag a Journey to the West kívül az összes filmet láttam amiben szerepelt, vagy rendezett. Ha vígjáték, akkor Stephen Chow, ha röhögni akarok Stephen Chow, ha valakinek elakarom magyarázni, hogy milyen is az igazi hongkongi, kínai humor, akkor Stephen Chow. Emlékszem gyerekként láttam a tévében a Sixty Million Dollar Mant, azaz magyar fordításban Terminátor 33 1/3. Már akkor imádtam ezt a fajta humor, majd mikor lett internet otthon, és felfedeztem mennyi filmben is játszott, azonnal elkezdtem nézni, és az egyik legnagyobb filmes ikonná vált számomra. Hanyatlását én valahová a Tricky Master köré tenném, ez volt az utolsó olyan filmje ami még mondhatni a hazai közönségnek és a kemény magnak szólt. És bár a Shaolin Soccer, és a Kung Fu Hustle kifogástalanul jó filmnek tartok, mégis már hiányzott belőle az a bizonyos tűz, hangulat, ami az elődökből. A CJ7 részemről pedig teljes szákutca volt, egy kedves gyerekfilm, de nem több, tulajdonképpen egyáltalán nem emlékszem belőle semmire. Három évet kellett várni az új filmjére (nekem nyolcat), ami számomra nagyon vegyes érzéseket keltett. Először is minden olyan dolog megtalálható benne, amit utálok a mai kínai vígjátékokban. Plasztikázott, műmellű cicababák, gusztustalanul agyonsminkelve és kifehérítve, dúsgazdag idióták luxusautókkal, nevetséges ruhákban, flegmán affektálva, a végén valami baromi felszínes tanulsággal zárva. Sajnos ez itt is ugyanúgy megtalálható, és egyáltalán nem jött át, hogy ez egy kifigurázás lenne, vagy egy fricska a mai kínai filmiparnak. Ott van mindjárt a főszereplőnő Jelly Lin. Élete első filmes szereplése, ami meg is látszik, semmilyen előképzettséggel nem rendelkezik, modell, gondolom kellett egy "szépség", volt hátszele is, de hogy egy ilyen nagyszabású filmben főszerepet kapjon, az azért durva. Színészkedésnek még csak a halvány szikráját sem véltem felfedezni, végig ugyanazt a buta fejet adja, zéró érzelemmel. Az arca kicsit Shu Qi és Jun Ji-Hyunra emlékeztetett. A férfi főszereplő, Deng Zhao már egy sokkal pozitívabb élmény volt, az elején egy teljesen ellenszenves dúsgazdag bunkót ismerhetünk meg személyében, de aztán valamennyire kibontakozik a karaktere és szerethetővé válik. Két mellékszereplő, Kitty Zhang az üresfejű műmellű számító ribanc, nagyjából ennyi a karaktere, és Show Lou, a polip aki talán a film legjobb, legviccesebb karaktere. Mindezek mellett a problémáim a filmmel, hogy én ezt már láttam valahol, igen, mintha a mester fogta volna és néhány jelenetet, sablont összeollózott volna korábbi filmjeiből, ehhez pedig hozzáfoltozta a romantikus vígjátékok legklisésebb elemét a "csaj nem jár egyedül" formulát, mindehhez még odavágott némi giccses természetvédő maszlagot(aminek fontossága nem elhanyagolható, ugyanakkor nagyon geil volt az egész, már-már az ember pofájába nyomták). A hab a tortán már csak a CGI volt. Általában ázsiai filmeknél nem zavar a gagyi CGI, de itt eszméletlenül kilógott. A polip csápjain kívül borzalmas volt az egész, kicsit úgy éreztem mintha szándékos is lett volna. És akkor itt jön az a rész, ami miatt vegyesek az érzéseim. Mert lehet az is volt, ahogy a színészek kiválasztása a filmre, az egysíkú karakterek, és klisés sztori is mind direkt volt. Idáig azonban nem merészkednék el, értem én Stephen Chow humorát, tudom hogy nem kellett volna ide csilli villi effektek, és a sellők repülése vicces is tud lenni, de nekem egyáltalán nem jött át. Még a több mint 10 éves Kungfu Hustleben is mintha jobbra emlékeznék. Ami viszont megmentette a filmet az a Stephen Chow hangulat, a történet abszurd tálalása, az éneklések, a karakterek végletekben való ábrázolása, hogy egy sellő gördeszkán közlekedik, a gazdagok eszméletlen pénzszórása, és az egyéb apróbb jelenetek ami ő rá jellemzők(és Wong Jingre). Viszont ez nem tudta megmenteni a filmet attól, hogy teljesen feledésbe merüljön egy nap alatt. Egyetlen egy vicces jelenetre emlékszem, a rendőrörsösre, meg talán azokra amikben a polip szerepel, és a film elején a buli előtti jelenet az ami nagyon Chowra hajaz. Mindezek ellenére még mindig az egyik legviccesebb, legjobban összerakott kínai vígjáték az utóbbi évekből, ami valahol nagyon szomorú...

Rendező: Stephen Chow

Szerintem: 7/10

Bakuman

Moritaka bár imád és tud is rajzolni, nagybátyja halála mélyen érintette őt, ezért nem is szeretné a pályafutását mangaként folytatni. Megfogadja, hogy rendesen tanul és irodai dolgozó lesz belőle. Ez az "álom" akkor szerte is foszlik mikor beleszeret egy lányba, aki közli vele hogy csak akkor lehetnek együtt, ha mind a ketten elérnek valamit az életben, tehetségüket felhasználva. Akito osztálytársával elhatározzák, hogy mangakák lesznek, és célul a Shonen Jumpban való szereplést tűzik ki célul. Tipikus zero to hero film, annak minden sablonjával, klisés karaktereivel. Semmi olyan nincs benne, amit már korábban nem láttam volna ezerszer hasonló Japán filmben, vagy akár animében. Színészek jellegtelenek, számomra különösen idegesítő volt Satoh Takeru játéka, volt egy adott karakter amit el kellett volna játszania, de az unottság, és a színészi tehetség hiányát láttam csak rajta. Kár, a Beckben egész jó volt. Másik főszereplőt alakító Kamiki Ryunosuke valamivel jobb volt, bár nálam már a The Kirishima Thingben bizonyított, viszont a karakterében nem sok potenciál rejlett, csupán egy izgága középiskolás srácot kellett alakítania, lányos arcberendezése még mindig megvan így 23 évesen, ami néha kicsit zavaró is volt, nem tudtam komolyan venni ebben a szerepben. Forgatókönyv, rendezés, operatőri munka mind azt jelzi, hogy ez egy szépen átgondolt, nagy vászonra tervezett film, ugyanakkor nem tudott kitűnni a műfajából. A mangakák életét viszont jól bemutatta, meg hogy egyáltalán milyen erőfeszítés árán lehet az ember sikeres, elismert "rajzoló". Rendezőtől a Moteki nagyon tetszett! Aki szereti a témát, és a műfajt annak ajánlatos megnézni, én már úgy érzem egy kicsit túljárattam, talán egy életre is elég volt.

Rendező: Hitoshi One

Szerintem: 6/10

Hooked on You

27 éves Miu a Fortune piacon dolgozik halárusként, a szerencsejáték és sex függő függő apjával, esténként pedig a maradékból főz vacsorát a mozgó büféjében. Minden idejét a munkának szenteli, hogy minél előbb kitudja fizetni apja tartozását, és kilépjen ebből a mókuskerékből, a jobb karrierért és egzisztenciális létért, arról nem is beszélve hogy férjet sem az őt körülvevő alacsony osztályból szeretne. A piacon dolgozó másik halárus sráccal folyamatosan egymás üzletét bojkottálják, ami odáig fajul hogy egyszer csak barátok lesznek, és talán valami komolyabb is kialakul közöttük. 1997-től 2007-ig játszódik a film, és meglepően jól bemutatta az ezekre az időszakokra jellemző hangulatot. Nagyjából az egész film olyan, mintha a millenium körül jelent volna meg, legalábbis engem az abban az időszakban készült romantikus filmekre emlékeztet. A film kezdete egy kissé zavaros, hirtelen vágások vannak, kicsit elvannak sietve azok a lényegi részek, amik bemutatnák, hogy mikor és hogyan lett Miuból halárus, illetve Fishmannal való háború is hogyan kezdődött, miért is utálják ennyire egymást, azon kívül, hogy mindketten halat árulnak, szimplán csak becsöppenünk egy munkanapjukba. Mégis a film első fele az ami nagyon hangulatos, ahogy bemutatja az árusok, elsősorban a két főszereplő gondolatait, napi rutinját. Esténként közös kajálások, ivászatok, beszélgetések, egyáltalán nem szörnyű módon van ábrázolva ez a szakma, mégis Miu karaktere erre van végig beállítva, hogy minél előbb szabaduljon innen. Nem lövök le semmit, ha azt mondom sikerül neki, de milyen áron? Vajon megérte a csillogás? A film végén kiderül, és nagyon jó tanulságot vonhatunk le belőle, ez rendkívüli módon tetszett. Ami viszont nem tetszett, hogy túl rövid a film, nincs jól kibontva abban az egy órában a piaci élet, annak is minden eleme túl műanyag, túl színpadias, és ami ezek után a részek után jön, az totál érdektelenségbe torkollik, én szó szerint bealudtam rajta, és úgy kellett visszaléptetnem arra a jelenetre, amire még emlékeztem. A fényképezés, és az operatőri munka nagyon gyatra, ami túlzottan nem érdekelne, mert a kedvenc filmjeim nagy része mint amatőr, de itt a díszletek, a helyszín sem tudott egy pluszt adni, olyan álmosító, homályos az egész(nem a videó minősége miatt). Az egyik főszerepben Miriam Yeung játszik, akit egy nagyon jó színésznőnek tartok, itt is nagyon átérződik a játéka, ugyanakkor számomra valamiért soha nem volt szimpatikus, lehet több filmet kellene tőle néznem. Másik fontos szereplő, Eason Chan, akit ezen az alakításán kívül még a Tiramisuban láttam, bár elég sok mellékszerepeket játszik, de mindenképpen felkerült a listámra. Rendező túl sok filmet nem készített, egy sem indította be a fantáziámat, hogy megnézném. Viszont ez a film nézős, még ha sokszor igencsak leül, mint az iszap.

Rendező: Wing-Cheong Law

Szerintem: 7/10

Leaving on the 15th Spring

Okinawa egyik szigetén nincs középiskola, ezért a tinédzserek a 15. életévükben el kell hagyniuk a szigetvilágot a továbbtanulás érdekében. Miyoshi Ayaka által alakított lány szemszögéből követhetjük végig, milyen is az elszakadás a szülőföldtől, családtól, barátoktól. Egy olyan igazi vidéki, szép képekkel operáló tinédzserfilmet vártam, de még egy esős szombati délután sem tudta azt elérni, hogy berántson a film. Két részletben sikerült megnéznem, a végső jeleneteket, a zenés előadást már fészkelődve kezemben az egérrel tudtam csak kibírni. Nem egy rossz filmről van szó, remek a fényképezés, szépek a tájak, gyönyörű zene szól végig, de semmilyen hangulatot nem tudott bennem felébreszteni, és a karakterek is teljesen érdektelenek voltak számomra. Nem tudtam hova tenni a szerelmi szálat, a miértjét, hogyan alakul ki kettőjük között egyáltalán szimpátia, csak azt látom, hogy már a lány hajóval rögtön elakar utazni a másik szigetre, ahol a fiú lakik, mindezt annyival elintézve, hogy pár másodperc erejéig látunk néhány levelet a fiútól egy ládikában összegyűjtve. Vagy a családi problémák, miért élnek külön a szülők, pontosan miért is akarnak elválni, mit akar egyáltalán a két fél. A nővér és férje közötti konfliktusról nem is beszélve. Fenn állnak a problémák, gyakorlatilag erre épül a film, de semmit nem magyaráznak el benne, csak úgy vannak a levegőben, borzasztóan rossz a forgatókönyv. A rendezőnek ugyanebben az évben jelent meg egy másik filmje, az Enoshima Prism, ami messzemenően minden szempontból jobb volt. Tehát ez alapján nem temetném a rendezőt, de egy ideig mindenképpen parkolópályára teszem. Lehet az értékelésemben az is közrejátszott, hogy mostanság túljárattam ezt a műfajt, egy darabig igyekszem kerülni.

Rendező: Yoshida Yasuhiro

Szerintem 5/10