Kabukicho Love Hotel

Nagyon érdekes film volt. Az elején még eléggé zavaros volt az egész, történet ugyan érthető, de nem nagyon tudtam összerakni, mégis mi közük lesznek a kisebb élettörténeteknek egymáshoz, vagy egyáltalán lesz valami értelmük, mivel szinte semmiről sem szóltak. De ez hamar megváltozott, és ha minimálisan is, de egymásba futottak a szálak, és némi tanulságot is leszűrhettünk belőlük, amolyan japán módra. A sztori egy Love Hotel körül bonyolódik, megismerhessük Sometani Shota által játszott szálloda menedzser sztoriját, akinek tulajdonképpen annyi a feladata, hogy a szállodában, illetve a történet szállak között ide-oda rohangáljon, valamit a film közepétől annyit bonyolódik a története, hogy képbe jön, Maeda Atsuko által játszott barátnőjével némi konfliktus. Az ő részük a legkevésbé érdekesebb, Sometanit már nagyon kezdem unni, hogy újabban minden filmben ugyanazt a morcos, laza, nem törődöm karaktert hozza, míg Maeda szinte semmit nem alakít, a könnyes, sírós, éneklésen kívül. Közben persze képbe kerül még a szálloda menedzser húga is, Hinoi Asuka, aki pornóra vetemedik, és ennek a "munkának" az erkölcsi taglalása viszi végig ezt a mellékszálat. Minami Kaho karaktere sem különösebben érdekes, a hotel takarítónőjét alakítja, aki valamiért a férjét rejtegeti a házban már évek óta, és már csak pár nap van hátra, hogy újra szabad emberként élhessen, de a miértje majd kiderül a filmből. Lee Eun-Woo hozza számomra az egyik legérdekesebb karaktert, a koreai kurvát. Feltűnik a migráns kérdés, a Japán-Korea ellentét, mennyire is lehet elfogadott az örömlány szakma, lelkileg hol is tart egy ilyen ember, illetve a szintén koreai barátjával való kapcsolat, és természetesen az újra kezdés szele is megcsapja ezt a történetszálat. Eun-Woo már korábbi filmjeiben is meztelenkedett, itt se fogja vissza magát, nagyon helyesen, ugyanakkor ő hozza a legjobb színészi alakítást a filmből. A fürdőkádas jelenet nagyon kemény! Wagatsuma Miwako életsztorija még nagyon durva, és nagyon jó színészi játékot hoz, de sajnos nagyon kevés játékidőt kap, bár lehet ebben a sztoriban nem is lett volna több. Egy örömlányokat toborzó gengszterpalánta viszi szobára a hotelben, ahol egymásra találnak, és sokkal több kialakul kettejük között, mint holmi strici-kurva kapcsolat. Szerintem még lehetett volna hová mélyíteni ezt a szálat. Az utolsó páros, Miyazaki Tomu és Kawai Aoba által játszott detektívek, akik a szállodában kapják meg egymástól azt, amit otthon egyáltalán nem, ennek fejében Kawai Aoba fanok örülhetnek, elég durva "ágy" jelenetet láthatnak. Bár elég rövid játékidőt szánt nekik a rendező, annál inkább tetszett az, hogy mit tartanak fontosabbnak a karrierjüket, avagy a romokban lévő családi életüket, ki melyik irányba húz, és elég jól szövődik bele a páros szálloda többi vendégének a jeleneteibe. Problémám a filmmel annyi volt, hogy kicsit lehetett volna csavarosabb, mélyebben belemehettek volna a társadalmi, erkölcsi problémákba, és a több mint 2 órás játékidőbe sokkal több jelenet belefért volna, akár pörgősebb is lehetett volna, így viszont sokszor leült és vontatottá vált a film. Ettől függetlenül egy elég jó film, ajánlott szinte bárkinek 18 éves kor fölött.

Rendező: Hiroki Ryuichi

Szerintem: 8/10

Flying Colors

Merő véletlenségből egy olyan filmet választottam ki, amiben Arimura Kasumi a főszereplő. A poén, hogy ez csak akkor tűnt fel, miután megnéztem a filmet és ránéztem az adatlapjára. Nem szokott velem ilyen előfordulni, hogy összekeverném vagy nem ismerném fel az ázsiai színészeket, de itt még sejtésem sem volt, ki is ez a szőke japán csajszi. De tetszett, nem is véletlenül. Maga a film egy adjunk bele mindent (ganbatte kudasai) műfajba sorolható darab, ha ugyan van ilyen műfaj, márpedig a Japán filmeknél mindenképpen kell egy ilyen besorolás, és abból is az egyik legjobb fajta. Túl sokat eleinte nem vártam tőle, túlzottan butácska főszereplőnkkel történik valami drámai, elhatározza, hogy mindent belead a tanulásba és jelentkezni fog egy nívós egyetemre. Ennyi, trailer, borító alapján cukorszirupra számítottam, ehhez képest egy nagyon kellemes filmet kaptam. Minden percét élveztem, amolyan könnyed szórakozás, egy olyan film típusból, műfajból, kategóriából, hívd aminek akarod, amiből már nagyon régen láttam élvezhető darabot. Ráadásul kellően adagolja a drámát, felnövés történetet, és humor elemeket, amik egyáltalán nem válnak fárasztóvá. Arimura Kasumi színészi játéka itt már érezhetővé vált, nyilván azért is, mert ő kapta a főszerepet, és kitudott bontakozni, még ha nem is egy óriási színészi talentum, valami nagyon megfogott benne, mint ami anno Ito Ayumiban,vagy Miyazaki Aoiban. A filmből másik két szereplőt mindenképpen kiemelnék, a tanárt Ito Atsushit, akit igazán ebben a filmben kedveltem meg, bámulatosan jól hozza a kedves, szerethető, lelkes tanárt, eddig talán a Fish Storyban(egyik legjobb Japán film!) tetszett az alakítása, de soha sem csíptem őt. A másik az édesanyát alakító Yoshida Yo, aki eddig teljesen ismeretlen volt számomra, itt olyan jól hozta az aggódó anyukát, aki mélyen hitt a lányában, hogy egészen biztosan megnézek pár filmet amiben fontosabb szerepet játszik. Nem igazán tudom megmagyarázni miért tetszett ennyire a film, talán én is hasonló helyzetben vagyok jelenleg, hogy szükségem van a lelkesítésre, ösztönzésre, de ezt a témát nagyon jól megfogta, remekül gördül előre a történet, mindenből megfelelő mennyiség van, nem éreztem azt hogy túl sok lenne a humor, a sírás-rívás, nyáladzás, és pont jókor jön a dráma. Amolyan betakaródzok, kikapcsolódok, és élvezem ami a tévé képernyőn történik. Se perc alatt eltelt a két óra. Kicsit elfogult vagyok vele kapcsolatban, de szerintem az utóbbi évek talán legjobb ganbatte kudasai filmje. Asszem csak a Wood Job tetszett ennél jobban.

Rendező: Doi Nobuhiro

Szerintem: 9/10

Trivisa

Trailer alapján egy remek akció filmet vártam, már csak Jordan Chan miatt is, hisz a 90-es években nem egy kiváló gengszter/akció filmben szerepelt, köztük az egyik kedvencemben a Young and Dangerous filmsorozatban. Ezért is ültem le a film elé a kezemet dörzsölve, hogy na majd most, na majd most végre látok egy fasza hongkongi akciófilmet. Óriásit tévedtem, borzalmas élmény volt, az alig másfél órás játékidejével. Végig fogalmam nem volt mi is történik, van-e sztorija, ki kicsoda, színészkednek-e avagy csak ripacskodnak, mégis mi a franc folyik itt? Az egész film alatt ez volt az érzésem, ráadásul a film végén lévő fordulaton is csak lestem, hogy ezen most meg kellene lepődnöm? Súlytalan volt az egész, érdektelen, minden egyes percben az volt az érzésem, hogy én ezt kinyomom, aztán nagy nehezen mégis letoltam. Amiért rendkívül morcos vagyok, hogy imádom az ilyen hongkongi filmeket, és rengeteg pozitív véleményt olvasni róla, nekem valahogy mégis szörnyű élmény volt. Nem értem. Bár alapvetően a Milkyway Image filmek közül nem sok olyat láttam ami úgy igazán tetszett volna, de ez mindenen túl tesz. Jordan Chan hozza az ideges, hangosan, már-már ordibálva beszélő ratyi gengsztert puccos ruhákban és sportkocsival, ám a játékában semmi maradandó nem akadt, ahogyan az összes többi színésznek sem. Most direkt nem említek meg senkit, mivel nem is emlékszem senkire, olyannyira jelentéktelen volt az egész. Sajnálom, remélem rá fogok találni valami igazán jó modern hongkongi filmre, de ez nem az!

Rendező: Frank Hui, Jevons Au, Vicky Wong

Szerintem: 2/10

The Town Where Only I Am Missing

Őszintén a film megtekintéséhez nem sok ingerenciám volt, annyi vett rá, hogy az egész valamiféle időutazásról szól, és hogy valamilyen szinten azért bővítsem a 2016-os Japán filmek listáját, valamint talán a trailer némi minőségre biztatott, már ami a képi világot illeti. A rendezőtől nem láttam semmit, Fujiwara Tatsuya meg számomra mindig is nagy kérdőjel volt, már ami a színészi tehetségét illeti, és nem éppen tartom a legszimpatikusabb japán színésznek. Nem is tudom, talán a Parade volt az egyetlen film, amiben valamelyest eltudtam viselni, és a film is tetszett. Ehhez képest egy nagyon is jó élménnyel gazdagodtam a film megtekintésével. Az eleje marhára zavaros volt, azt sem tudtam miről szól maga a film, mi is történik a képernyőn, emlékei vannak a főhősnek, vagy visszautazik a múltba, miről zagyvál az édesanyja. Aztán szépen összeáll minden, és egy igen élvezetes "időutazós" krimit kapunk, aminek a végét szépen el is rontsák, ahogy azt kell, ami igazából annyira nem is érdekes, de mindenképpen bosszantó, hiszen semmi szükség nem volt rá, hogy azt tegyék, amit tettek a készítők. Elvileg egy manga alapján készült, elvileg haragosak a rajongók a vége miatt. De ez engem egyáltalán nem érintett. A történetről annyit, főszereplőnk egy zárkózott, magányos srác, akinek nem sok öröme akad az életbe, míg egy napon (ahogyan az szokott lenni) ugyanaz a jelenet játszódik le előtte, amíg nem tesz valamit, hogy azt megváltoztassa. Mindezek a látomások, időmanipulációk egy igen fontos eseményre vezetnek vissza a főszereplő életében, amit mindenképpen helyre kell hoznia. Az első 10-15 perctől, és az utolsó kb. 5 perctől eltekintve minden a helyén van a filmben. Leköt, érdekel a sztori, izgulok hogy mi is fog kisülni az egészből, kissé olyan mintha egy Isaka Kotaro novella alapján készült volna, tetszenek a karakterek, és marha jól vannak megoldva a két idősík közti váltások. Egy nagyon jó vasárnap délutáni filmecske ez! Arimura Kasumit kiemelném, aki semmi különöset nem alakított a filmben, el is siklanék fölötti, de olyan rohadt jól néz ki, és annyira cuki, hogy ezek után erősen ráfogok menni azokra a filmekre amikben ő szerepel. Tiszta fanboy lettem! Viszont akik igazán erősek a filmben, az a két gyerekszereplő. Suzuki Rio és Nakagawa Tsubasa. Lemossák a felnőtt színészeket a képernyőről! Gyerekeket nem utálom, de a gyerekszínészeket annál inkább. Ázsia filmekben is ugyanúgy idegesítőek, ripacsok szoktak lenni, mint a nyugati filmekben, de ez most akkora kivétel, hogy nem hittem a szememnek. Főleg Nakagawán érződött nagyon, hogy ebből a kissrácból még hatalmas színész lesz, és még csak 10 éves! A film megtekintése mindenképpen ajánlott!

Rendező: Hirakawa Yuichiro

Szerintem: 8/10

Kumiko, the Treasure Hunter

Közel fél órája ülök itt, kattingatok a neten és azon gondolkozom, mégis mi a francot lehetne összeírni erről a filmről, amit már majd vagy két hete láttam. Olvasom a kritikákat, hogy milyen nagyszerű zenék és képek vannak benne, és milyen jó kis fekete humorja van, de én ebből az égadta világon semmire nem emlékszem. Csak egy helyes csajra, aki egyben jó színésznő is, Kikuchi Rinko, és hogy mennyire egy keseredéses történet, amit sajnálatos módon át is tudok érezni. Kumiko egy 29 éves nő, aki egy nagy vállalatnál dolgozik, ahol minden nap megaláztatások érik őt, utálja a főnökét, utálja a kollégáit, utálja magát, édesanyjától és ismerőseitől mindig megkapja, hogy mikor fog már megházasodni, egy sötét lyukban él, egyetlen barátja egy nyúl, Bunzo, és egyetlen öröme, életben tartója egy VHS kazetta amire a Fargo című film van felvéve. Egy nap teljesen elege lesz, és eldönti, hogy elmegy Fargóba és megkeresi az aktatáska pénzt, amit a filmben elrejtettek a hó alá. Hátrahagyja addigi életét, felszáll a repülőre, és elkezdődik a nagy kaland. Kezdődne, de az egész olyannyira semmilyen. Lassú, komor, szomorkás, és a fekete humor nagyon gyenge, ami talán megmentené nálam a filmet. Úgy nagyjából a film első fele tetszett is, amíg Japánban játszódik a sztori, szimplán csak arról van szó, hogy végigkövessük egy depressziós, magányos fiatal hölgy gyötrelmes mindennapjait, amit remekül tártak a vászonra, de aztán szétcsúszik az egész, mintha nem lett volna ötletük megtölteni az amerikai részt. Egy próbát megér, de számomra dög unalom volt.

Rendező: David Zellner

Szerintem: 5/10

City Hunter

Ilyen az mikor egy régi klasszikus rengeteg gyerekkori emlékkel megtűzdelve kártyavárként omlik össze előttem egy újbóli immár felnőttként való megtekintés után. Nem mondom azt, hogy ez akkora klasszikus Jackie Chan film volt nálam, mint a Sárkényikrek, Rendőrsztori, Rettenthetetlen hiéna, de ezt is nagyon szerettem. Talán már egy kicsit akkor is sok volt a Street Fighter ökörködés, de bőven a nosztalgikus kategóriába soroltam. Egészen idáig. Talán Wong Jing lévén, bár őt továbbra is nagyon bírom, de a poénok ezúttal valami iszonyatosan fárasztóak voltak, forgatókönyv, sztori meg nem is nagyon volt a filmnek, inkább csak egymás után jöttek a poénok és jelenetek. Nem mondom, marha jól megfogták a manga/animés hangulatot, talán jobban is, mint az általam látott legtöbb japánok által készített anime adaptációk bármelyikében, pláne nem a 90-es évek elejéről, és a csajok is jók, na meg a bunyók, de ennyi. Jackie Chan itt érdekes módon(mangát ismerve már annyira nem) egy nőcsábászt alakít, ami számomra valahogy mindig is furcsa volt, hisz így férfi szemmel soha nem gondoltam, hogy Jackie egy jóképű fickó lenne, ám legyen. De szerencsére ott van a vastag szemöldökű és egyben gyönyörű Joey Wong, sajnos több remek hongkongi színésznővel egyetemben már őt sem lehet viszontlátni a vásznon egy ideje, a  japán származású Kumiko Goto, aki igazából nem is színész, Chingmy Yau, a tőle megszokott alakítással és karakterrel. Ennyi, egy csajokkal, bunyóval, poénokkal bőven teli pakolt film ez -amiről egyértelműen Wong Jing-re lehet asszociálni- ám nálam már erősen megkopva. Talán pár év múlva újra nosztalgikus mámorban fogom újra nézni, de ez most annyira nem tudott lenyűgözni.

Rendező: Wong Jing

Szerintem: 7/10

A Man and A Woman

Egy koreai nő és egy koreai férfi véletlenül egymásba futnak Finnországban, a nő félti egyedül hagyni fogyatékos gyerekét egy gyerektáborban, így megkéri a férfit, hogy menjenek utánuk kocsival. Közben egy hóviharba keverednek, és egy faházban húzzák meg magukat éjszakára. Beszélgetnek mindenféléről, majd le is fekszenek egymással. Reggel úgy vállnak el egymástól, hogy még egymás nevét sem tudják, ami furcsa hiszen nagyon egy rúgóra jár az agyuk, megértik egymás problémáit, fájdalmait, csupán csak néhány pillantásból is. Ami elég jól át is jön a képernyőn. A nő haza utazik Dél-Koreába, és egy jó darabig nem hallanak egymás felől. Majd néhány hónappal később a férfi felkeresi a nőt a munkahelyén, és újból elkezdenek találkozni. Kegyetlenül átjön, hogy mennyire rohadtul érzik magukat a saját életükben, és hogy mennyire kiszakadnának belőle, ám arra ők is tudják hogy vajmi kevés esély van. Remekül megkomponált film, nagyon szép képekkel, és zenével. Érzelmek is baromira erősen átjönnek. Ami talán elég is lenne egy jó filmhez, ám ebben az esetben részemről egyáltalán nem így van. Kiszámítható történet, kiszámítható jelenetekkel, párbeszédekkel, és sok esetben nagyon gyenge alakításokkal. Mikor a két főszereplő együtt van, Jeon Do-Yeon, Gong Yoo(mindkét színészt kedvelem, főleg Jeon Do-Yeont, ő eddig gyakorlatilag minden filmjében hozta az elvárt magas szintet, itt sincs másképp), akkor nagyon hatásos a játékuk, ám rögtön azután szét is hullik, amint szétválnak, és olyannyira érdektelenné válik az egész, hogy az embernek rögtön kedve lenne kikapcsolni a filmet. Sajnos belerakták a Koreában már évek óta tartó dúsgazdag, szép emberek sztereotípiákat, mindenki sikeres ember, mérnök, építész, divattervező, ráérnek, sportolnak, órahosszat ebédelnek munkaidőben, és még lehetne sorolni. Egyáltalán nem illet a képbe, főleg hogy a két főszereplőnek teljesen más személyiséget adtak. Rendezőtől ezidáig egy film tetszett úgy igazán, a Come Rain Come Shine, aminek szintén hasonló borongós hangulata volt, ám ott ezzel ellentétben minden a helyén volt. Hiába a szép képi világ, az érzelmek remek ábrázolása, nem éppen egy jó, nézhető filmről van szó.

Rendező: Lee Yoon-Ki

Szerintem: 6/10

Marrying High School Girl

Úgy gondoltam az ismételten többszöri csalódásom a koreai filmekben már valahogyan helyre kellene hozni. Ezért esett a választásom egy olyan darabra ami véleményem szerint a koreai filmgyártás aranykorából való, legalábbis a romantikus vígjátékok sorát nézzük, akkor mindenképp. A kedvem a film megtekintése után eléggé vegyesre sikeredett. Valamilyen szinten élveztem, mert imádom azt a korszakot, az öltözködést, a városképet, a humort, és azt a megmagyarázhatatlan hangulatot, ami talán már teljesen kiveszett a koreai filmekből. Ugyanakkor meg egy végtelen buta és primitív filmről van szó, amilyet már ezeregyet készítettek, így már egyáltalán nem üt akkorát, álljak hozzá bármennyire pozitívan is. Ráadásul még nevetni sem tudtam rajta. Meg van itt minden klisé, ami az akkori filmeket jellemezte. Az osztály menő csaja, aki hihetetlenül erős, az osztályba érkező laza csávó, sexi tanárnő, az infantilis apuka aki egész nap fekszik és kártyázik, a dauerolt hajú anyuka aki egy kis boltot vezet és állandóan kiabál, valamint a teljesen abszurd sztori és humor. Történetesen főszereplőnket elviszi az anyja egy látnokhoz, aki elmondja hogy a lányát megszállta egy több száz évvel ezelőtt élt herceg kisasszony, és ha 16 éves koráig nem megy férjhez egy Ondal nevezetű fickóhoz, akkor bizony meg fog halni. Mintha láttam már volna egy pár ehhez hasonló koreai filmet. Rendezés semmitmondó, egy limonádé vígjáték az egész, színészek borzalmasak, szóra se érdemesek, Eun Ji-Wont csak fanserviceként rakták bele, Lim Eun-Kyung meg azóta már fel is hagyott a színészkedéssel. Aki szereti ezt a korszakot és az ilyen vígjátékokat, az talán tehet vele egy próbát. Mindenesetre nekem most meghozta a kedvem a 2004 körüli filmek felkutatására, amiket még nem láttam.

Rendező: Oh Duk-Hwan

Szerintem: 4/10

Twin Dragons

Gyerekkorom egyik kedvenc filmje! Többek között ez a darab is felelős az ázsiai filmek iránti szeretetemért. És valószínű, mivel itt hallottam először kantoniul zenét, történetesen Shirley Kwan személyében, ezért máig ő a kedvenc énekesnőm. Végleg beleégett az emlékezetembe, ahogy Maggie Cheung(aki az első szerelmem, és máig egyik kedvenc színésznőm, sajnálatos hogy mára visszavonult a színészettől) kék parókában énekli a In Ancient Times című számot. Számomra akkoriban Hongkong egy megmagyarázhatatlanul varázslatos és különleges hely volt. Minden akció filmben tátott szájjal bámultam a helyszíneket, az épületeket, a szűk utcákat, járműveket, reklámtáblákat. Még úgy is, hogy abszolút nem érdekelnek az autók, máig kedvenc márkám a Mitsubishi, lévén szinte minden Jackie Chan filmben feltűntek. Belegondolva gyerekként kőkeményen mosta az agyamat ez a film, aminek máig megvannak a hatásai. Még a magyar szinkront is alapvetésnek tartom. A poénok, bunyók mind tökéletesek, és egy olyan kort idéznek, ami már sajnos soha meg nem ismételhető. A 21. század Kína/Hongkong filmes felhozatalából egyet sem tudnék mondani ami hasonló színvonalat hozna, közelről sem(természetesen hangulat és poénok szempontjából). Számomra ez közel a tökéletes hongkongi akcióvígjáték, és ami durva, hogy ennél bőven van jobb Jackie Chan film! Történetet teljesen fölösleges forszírozni, szerintem a legtöbb 90-es években élt magyar ismeri ezt a filmet, de azután is még nagyon sokáig ment a tévében. Hogy mára mi a helyzet nem tudom, hisz majd 10 éve nem kapcsoltam be. Mindenesetre aki esetleg még nem látta volna, az sürgősen pótolja, és ritkán mondok ilyet, de lehetőleg magyar szinkronnal! Ami mondjuk lehet hogy csak számomra olyan nosztalgikus.

Rendezte: Ringo Lam & Tsui Hark

Szerintem: 10/10

Train to Busan

Az idei év másik nagy költségvetésű koreai szuperprodukciója. Tévé műsorokban már az unalomig kifigurázott jelenetek lévén azt gondoltam, hogy némi szórakozást fog nyújtani, még ha a buta hollywoodi látványfilmek társa is. Tévedtem. Unalomig ismételt zombis klisé, a markényi csapat felveszi a harcot velük szemben, akik közül biztosan lesz legalább egy valaki, akit megharapnak, minderre pedig rájön a kötelezően rossz színészi játék. Nem gondolom úgy, hogy a koreaiaknak rossz színészeik lennének, de valahogy a nagy költségvetésű filmeket mindig telepakolják velük(és persze újabban már bármi mást is). Bár én mindenképpen a rendezőket szidnám, hisz a színészi gárda, Gong Yoo, Jung Yu-Mi, Ma Dong-Seok már más filmekben bizonyított. Ez az a film amiről túl sokat nem lehetne írni, utána néztem neten is, hogy mások miket írnak, és meglepődve tapasztaltam, hogy igen pozitív a fogadtatása. Blőd, százszor látott sztori, semmi újdonságot nem vittek bele, a karakterek egytől egyik klisések, épp úgy viselkednek, mint bármelyik B vagy ZS kategóriás zombi filmben, kicsit mintha egy amerikai film majmolás lenne, hogy mi ilyet is tudunk, az operatőri munkában semmi kiemelkedő nincs, mintha nem is moziba készült volna, horrornak semmiképpen sem mondható, a vége pedig épp úgy alakul, mint ahogy azt elvárjuk. Egyetlen pozitívuma ennek a filmnek a hatalmas bevétel, és hogy idén a legsikeresebb Dél-koreai film a mozikban.  

Rendezte: Yeon Sang-Ho

Szerintem: 4/10