12 Golden Ducks

Egy lezüllött dzsigoló balladája kínai módra. Nagyon nincs több a sztoriban, a szokásos hongkongi idiótaság, a legjobb érzékekkel megáldott nőcsábászt átverik, lesüllyed, majd az egyik öreg dzsigoló megsajnálja őt, kipofozza és újból elindítja a karrierjét. Hány ilyen volt már, csak épp szakáccsal, zenésszel, sportolóval, és a sort lehetne folytatni a végtelenségig. Na nem éppen ez volt a problémám, mert voltaképp szeretem az ilyen marhulásokat, az első fél óra gyakorlatilag visszahozta a 80-as évektől egészen a 2000-es évek elejéig tartó hongkongi debil, Wong Jing, Stephen Chow féle humort, amit anno faltam. De aztán olyan érdektelenségbe megy át a klubhelyiség, és a dzsigolók csábítási technikáit bemutató jelenetekkel, hogy már folyamatosan néztem mennyi van még hátra belőle. Az utolsó 20-30 perc minderre rátetéz a nagyi születésnapjával, hogy aztán a kegyelemdöfést megadja egy My Girl musical feldolgozással, végezetül hab a tortán egy kínai Justin Bieber táncmutatványával véget érő kínos finálé. A rendező már korábban bizonyított egy borzalmas Golden Chicken 3-mal (aminek az első két része erősen ajánlott a megnézésre, akkor még tudtak jó vígjátékot készíteni), gyakorlatilag ugyanazt tálalta csak a másik fél által. Ami meg kell jegyeznem igen csak forróra sikeredett, néha olyan érzésem volt, mintha egy fiúk a klubbólt néznék. Talán Sandra Ng hoznám ki az egyedüli pozitívumnak a filmből. Az hagyján, hogy az egyik kedvenc színésznőm, de itt olyan jól volt férfivá alakítva, és olyan jól hozta ezt a nyálas, cool férfi karaktert, hogy sokszor megfeledkeztem róla, és egyfajta Tony Leung hasonmás színészt vizionáltam a képernyőre. Örülök, hogy továbbra is aktívan színészkedik, nem úgy mint sok korabeli társa. Filmet még a rengeteg sztár cameók sem mentik meg, nem ajánlom, aki hasonló témában keres jó vígjátékot, az nézze meg a Golden Chickent!

Szerintem: 4/10

Rendező: Matt Chow

Pulse

Évek óta nem láttam ázsiai horror filmet, és ez így van jól. Nem különösebben szeretem a műfajt, de ha az valamelyik ázsiai országból érkezik, akkor egyenesen kerülöm. A Ringu és a Ju-on óta ugyanaz a felállás, kísértet ház, tévéből kilépő szellem, átok, kiközösített és meggyilkolt diák kísértése, többnyire iskolás lányokkal a főszerepben. Itt sincs ez másként. Egy baráti társaság egyik tagja egy halott ember házában talál egy titokzatos floppy lemezt, amit otthon berakva a gépbe különös képek jelennek meg, majd teljesen megőrül és öngyilkos lesz, ahogy szép lassan az összes többi barátja is. Totál értelmetlenül, ugyanis miután megpillantják az öngyilkosság színhelyén a vértócsát(vagy egy sötét színű ember nagyságú foltot) akkor ő maguk is belehajszolják magukat az öngyilkosságba, kivéve Michi, akit Kumiko Aso játszik. Egy másik szálon Ryosuke, egyetemista, úgy dönt, hogy bekötteti otthonra az internetet, ha már a csapból is ez folyik, ám első alkalommal ugyanazok a furcsa képek jelennek meg, mint a halott ember lakásában talált floppy lemezen. A főiskolán kér segítséget egy lánytól, aki vélhetőleg informatikus szakon tanul. Velük kettőjükkel is furcsa dolgok kezdenek történni. Totálisan értelmetlen, csapongó a sztori. Csak úgy lazán egy szellemet megpillantva mindenki önkívületi állapotba kerül, el kezd hadoválni a halálról, majd kinyírja saját magát. Természetesen a főszereplőnő körül hullik el mindenki, aki a hülyét adva nem jön rá, hogy az interneten terjedő vírus, szellem, démon vagy akármi okozza ezt. Rendőrök, a szomszédok teljesen természetesnek vélik, hogy sorozatosan meghalnak az emberek a csaj körül, nincs is semmiféle nyomozás. Ryosuke szál, olyan szempontból érdekesebb, hogy ő maga kezd el nyomozni, mi a franc is folyik itt. A végén odáig fajul a helyzet, és ez nem spoiler, hogy az egyik pillanatról a másikra egész Tokyo, majd később kiderül a földön mindenki összeégett hullává változott, a főszereplőn kívül, hogy mindez mikor történt, és miért, az rejtély. Ez az a film, amire élből rávágnám a 1/10 pontot, de mivel olyan jó képi világot, és hangulatot  hoztak össze, jó indulattal egy négyesben kiegyeztem. Messziről kerülni kell a filmet, kivéve akkor ha trailer, képek alapján bejön az atmoszféra, vagy valaki Kumiko Aso fan. Rendezőtől viszont a Penance című mini sorozatot mindenképpen ajánlanám, már csak a színész gárda miatt is!

Rendező: Kurosawa Kiyoshi

Szerintem: 4/10

Han Gong Ju

Nagyon jól indul a film, gyakorlatilag semmit nem értünk a jelenetekből, csak sejtjük, hogy a címben szereplő diáklánnyal valami nagyon rossz dolog történt, és tulajdonképpen a film a múltban történt dolgokat kezdi szép lassan elénk tárni, miközben végigkövethetjük, hogyan dolgozza fel, és egyáltalán fogja fel, mi is történt vele. Remek film! Tavalyi koreai felhozatalból mindenképpen a legjobb amit láttam, magasan! Talán egy kicsit vissza is adta a beléjük vetett hitem, ami már olyannyira szerte foszlott, hogy kezdtem kiiktatni az életemből a dél-koreai filmeket. Ugyan itt sem egy blockbuster, vagy az áramlattal szélsebesen úszó alkotásról van szó! Erősen indie, első filmes rendező, amit egyáltalán nem lehet észre venni, a remek kamerabeállításokkal, képminőséggel, mintha egy nagy költségvetésű film lenne, ugyanakkor elénk tárja a szomorú valóságot (néha ugyan túldrámázva), akárcsak egy amerikai vagy európai filmben. Nincs csicsa, nincsen tökéletes porcelánbőrű, kinyalt öltönyben és kosztümben drámázó karakterek, ellenben van a karrierjét és boldogságát a saját lányától előrébb tartó anya, alkoholista apa, drogos, züllött tinédzserek, depressziós hangulat. Természetesen ez is elég erősen egy végletet mutat be, rengeteg túlzással, de százszorta jobban megnézek egy ilyen filmet, és többre is értékelem, ami a keserű valóságot mutatja be, mintsem egy cukorka boltot. Rendkívül jól adagolja az eseményeket a múltból, néha totálisan összemosva a jelennel, olykor hirtelen nem is tudtam, hogy hol is jár pontosan a történet, pozitív értelemben. Persze ide is befurakodik az a nevetséges Korean Dream, hogy mindenki csak úgy lehet szabad, és sikeres, hogy idol, előadó lesz, ez hatalmas negatív a készítőknek, nem tudom hogy ez parancsra kellett bele, vagy tényleg olyan agyhalottak arra fele, de egyszerűen teljesen kilógnak azok a jelenetek, amik az új osztálytársakkal, és zenekarral folynak. (érdekes, hogy ezt a témát a Japánok évek óta milyen jól megtudják fogni) Gondolom valamivel be kellett rángatni az embereket a moziba, bár a film többi része erősen más témát vet fel, így nem tudom mennyire tudta érezni egy átlag filmnéző. Én nagyon, és aki már rég látott egy igazán korrekt filmet a koreaiaktól, azoknak mindenképpen ajánlom. Színészek közül csak Chun Woo Hee-t érdemes megemlíteni, ő játszotta a főszerepet, nagyon is jól, ajánlatos lesz rá odafigyelni a jövőben, ez volt az első komolyabb szerepe, és ahogy elnézem azóta még eljátszott egy főszerepet a Remarkable Woman-ben, amit valószínűleg soha nem nézek meg, de van a jövőben bejegyezve 1-2 film, fontosabb szerepekben a neve alatt.

Rendező: Lee Su Jin

Szerintem: 8/10

Compassion

Jung Ha-Na osztályelső az iskolában, igazi mintadiák, vannak barátjai, mindene megvan az életben, aztán egy nap hírül kapja, hogy osztálytársa öngyilkos lett. Ez az iskolára, és magánéletére is rátelepszik, éjszakánként nem tud aludni, majd rajta kapja szüleit, ahogy veszekednek, és az apja megüti az anyját. Másnap úgy viselkednek, mintha mi sem történt volna, így mit tesz egy tinédzser? El kezd lázadni, majd egyik esti kimarad az újdonsült zenekari tagokkal egy bárban, ahol is 3 férfi megerőszakolja. Ezt az egyik tag felveszi telefonjára, majd másnap megzsarolja főszereplőnőnket, hogy ha nem teszi azt amit ők mondanak, akkor szét küldi az egész iskolában a videót. Tipikus bully film, semmi különleges nincs benne, eleinte csak fogtam a fejem a színészi játékon, aztán ahogy egyre borongósabbra vált a hangvétel, úgy lesz egyre elviselhetőbb. Nem lett volna ez annyira gáz, ha nem láttam volna a témában már ezeregyet, illetve ha nem készülne Koreában minden évben egy hasonló film. Azt hogy indie film-e nem tudom megmondani, de első filmes rendezőről van szó, a kamera is valószínűleg valami olcsóbb volt, vagy beltéri kamerával készült, ahogy a színészeknek sem volt tapasztalatuk filmek, sorozatok terén. Kivétel Jung Min Sung, aki elég sok filmben megfordult már, de többnyire mellékszereplőként. Aki szereti a diákok életéről, gondjairól szóló filmeket az bepróbálkozhat vele, de számomra ez az egész már egy lerágott csont, a megvalósítás is nyugodtan feledhető.

Rendező: Shin Sung Sub

Szerintem: 4/10

To Walk Beside You

Ishii Yuya számomra ugyanazt adja filmekben, mint Murakami Haruki könyvekben. Abszurd helyzetek egy szürreális világban, olykor érződve rajta némi mágikus realizmus. Eddig ez a negyedik film amit láttam tőle, így igazán nem is értékelhetem munkásságát, ugyanakkor most teljesen egálban vannak a tetszett, nem tetszett filmjei a listámon. A The Great Passage amolyan jó iparosmunka, egyedi, álmosító hangulattal, de teljesen érdektelen volt számomra a sztori, és a megvalósítás, ebből az egész ötletből sokkal jobbat is kilehetett volna hozni. A Man With Style-ra meg abszolút nem emlékszem, utánaolvasás nélkül még a sztori sem ugrott be. A Sawako Decides eddig az a filmje ami kifogások nélkül elnyerte a tetszésem, és a kedvenc Japán filmek között tartom számom. A most látott, címben szereplő filmje is nagyon tetszett, de egy 100-as toplistába nem feltétlenül kerülne be. Történetről nem érdemes sokat elárulni, alig másfél órás, a lényeg már az elején tudható, egy 17 éves diák, és 34 éves tanára elszöknek a vidéki kisvárosból Tokióba, új életet kezdeni. Érdekes módon a film alatt nem derül ki, és nem is nagyon tesznek rá utalást, hogy van-e köztük szexuális kapcsolat, vagy egyáltalán egy párként tekintenek egymásra. Persze vannak olyan párbeszédek, amiben elmondják egymásnak, hogy szeretlek, de az olyannyira lélektelenül hat, mintha csak egy robot tenné. A tanár ügyvédet akar faragni a srácból, ezért mindent megad neki, de főleg pénzt, hogy sikeres legyen, ám a srác, szülei elvesztése után inkább csak egy biztos pontot, egyfajta pótszülőt akar a tanár személyében. Van benne némi perverzitás, kisebb sztorik a városlakókkal, hamar elmegy az a másfél óra, mindenképpen ajánlós!  Meguro Maki jól játszotta a kissé érzéketlen tanárt, bár sok filmben nem szerepelt, a közeljövőben megfogok nézni egyet az ő főszereplésével. Morioka Ryu pedig fiatal kora ellenére rengeteg filmben megfordult, főleg mellékszereplőként, de bátran lehet válogatni a filmek közül, egész jó darabokban tetszeleg!

Rendező: Ishii Yuya
Szerintem: 7/10

Owl

Fekete humor. Vagy mi. Mikor nekiültem egy jó kis egy helységben játszódó, beszélgetős, fordulatos sztorival rendelkező darabot vártam. Mert mi más hozható ki egy olyan filmből, ami nagyjából 15 négyzetméteres nappaliban játszódik? Nyilván nem egy 12 Angry Men-t, The Rope-ot, vagy Kisaragi szintű remekművet vártam, pláne úgy hogy a büdös életben nem hallottam a filmről, de azért ennél jóval többet. Az első bő egy óra valami eszméletlen unalmasra sikeredett. Anya és lánya a 80-as években egy a mandzsúriai menekülteknek épített faluban élnek, mint utolsó lakók az éhenhalás közepette. Egy nap betelefonálnak a környéken működő gátépítő társasághoz, felajánlva magukat prostituáltnak. Meg is érkezik az első kuncsaft, az utolsó pénzükből megetetik, az anya lefekszik vele, majd a végén a ház specialitását felkínálva neki, malac hangon, habzó szájjal őrjöngve összeesik, és meghal. Hasonló jeleneteteket láthatunk a következő 60 percben, különböző vendégekkel, és különböző állat hangon való halállal. Végtelenül unalmas, még csak nem is érdekes az érkező emberek története, különösebb tanulságot nem is szűrtem le a párbeszédekből. Miután megérkezik egy rendőr, illetve egy öngyilkosságba menekülő srác, kezd bonyolódni a helyzet, és a vége kerek lesz, de izgalmasabb, jobb egy cseppet sem. Leginkább az alatta szóló zene, és az akkor 91 éves! rendező által megteremtett hangulat, ami erősen hajaz az 50-60-as évek Japán filmek hangulatára, az ami miatt meg fog bennem maradni a film. Rendezői oldalról tényleg erős a film, és meg kell hagyni a színészek is nagyon jók voltak. Otake Shinobu vitte el egyértelműen a filmet, remekül játszott, bár néha nekem már túlságosan sok volt. Ito Ayumi szinte csak jelen volt, nem sok mondatot kapott, viszont így is simán lejött, már csak az eltúlzott mozdulatairól, hogy remek színész, ráadásul meztelenkedett is. Nem váltja meg a világot, én elsősorban azoknak ajánlom akik szeretik a régimódi Japán filmeket, bár még így is erős lehet az unalom faktor. Nagyon nem így kellett volna elkészíteni az első egy órát, a repetitív jelenetek eléggé megölik a filmet, aki nem kitartó valószínűleg nem is fog a végére érni.

Rendező: Shindo Kaneto

Szerintem: 6/10

Web Junkie

Nem sok ázsiai dokumentumfilmet láttam ezidáig, bár nem is kedvencem a műfaj. Sajnos ez pont nem egy jól sikerült darab. A film középpontjában egy kínai rehabilitációs központ áll, ugyanis a kormány az internetfüggőséget klinikai rendellenességnek nyilvánította, így ide olyan fiatalok kerülnek, akik a kelleténél egy cseppet több időt töltöttek el online videojátékokkal. A probléma a filmmel, hogy túl rövid, nem sikerült jobban elmélyedni a dologban, és ami van az is inkább olyan jeleneteket részesít előnyben, mint hogy ki mennyit tölt általában a gép előtt, vagy a szülő gyermek kapcsolata, néhány sírós jelenettel. Őszintén szólva néhol ökölbe szorult a kezem, látván ezt a sok életképtelen tinédzsert, akik inkább meghalnának, mintsem felkelnének a gép elől, és tennének valamit is. Durva volt hallani, hogy az egész nyári szünetet a gép előtt töltik, vagy amit az egyik srác is mesélt, hogy 300 órát töltött egyfolytában a gép előtt, és csak néha pár órára feküdt le egy kicsit. A végén  kiderül, miért is hajszolják bele magukat a virtuális valóságba, magány miatt. Érdekesség képpen érdemes megnézni, de egyébként felejthető alkotás. Lehet Magyarországon is lenne létjogosultsága egy ilyen intézetnek, egy hónapra lehet be is feküdnék...

Rendező: Hilla Medalia, Shos Shlam 

Szerintem: 5/10

Behind the Camera

A rendező 14 színészt invitál a forgatási helyszínre, ahol ő maga nem jelenik meg, mert Los Angeles-ben tartózkodik, hogy saját magát hollywoodi rendezőnek mondhassa és skype-on, illetve mobilon keresztül kommunikálva akarja leforgatni a filmet 2 nap alatt. Részemről ez hatalmas ötlet, ráadásul a megvalósítás is, ugyanis sokkal inkább a színészek reakcióin, párbeszédein van a hangsúly, gyakorlatilag színészkedés mentesen követhetjük le, másfél óra alatt, bekapcsolt kamerákkal az eseményeket. Őszintén így végignézve nem vagyok teljesen biztos benne mit is láttam, illetve hogy mi volt a rendező szándéka, persze pozitív értelemben. Egyrészről szerintem egy olyan filmet akart forgatni, ahol a színészek megmutatják a valódi énjüket a kamera előtt, és hogy mi történik két jelenet felvétele közt, másrészről meg olyan párbeszédek is elhangzanak ami a mai koreai filmeket, és a koreai színészeket minősíti. Gondolok itt olyan dolgokra, hogy egy jelenetet elég egyszer felvenni, nem kell jobban beleélnie magát a színésznek, mint amennyit a koreai közönség megkíván. Az ultra gagyi koreai szappanoperákban tucatjával látni hasonlóakat, nem az a lényeg, hogy ki mennyire jó színész, hanem tökéletesen nézzen ki, és hozza azt a színészi alakítást, amit még egy első éves diák is megtud csinálni, minden mást majd a marketing és a talk showk elintéznek, mert ha valakire a média azt mondja jó színész, akkor az is! Az idősebb korosztálynál érdekes még megfigyelni, hogy annyiból áll a színészi tehetségük, hogy lassan, mély hanggal beszélnek, és nagyon merevek, ennyi. A koreai etikett meg megkívánja, hogy az idősebbet tiszteljük, és mindig igazuk is van. Itt van például Youn Yuh Jung, tipikus sorozat színész, minden egyes szerepében a kicsit mogorva, beszólogatós öregasszonyt alakítja, mikor meg egy talk showban szerepel, és a filmben is valamennyire magát alakítja, akkor meg a flegma, tapasztalt, vén rókát nyomja full kreténben. Nagyon jól bemutatta ez a film, amitől falra mászok, a koreai sztárcsinálástól. Még ha nem is feltétlen ez volt a rendező szándéka, egyszerűen nyugati szemmel ordít az egészről, hogy valahol mélyen egy fricska akart lenni arra, ami manapság folyik a koreai filmiparban. Viszont sajnálatos módon - valószínűleg külső nyomásra - eléggé visszafogott lett, a párbeszédekben nem mélyültek el igazán, túl sok a színész, és túl sok időt fordítottak felesleges jelenetekre, illetve van az egésznek egyfajta televíziós műsor fellingje, mintha egy Infinity Challenge, vagy Running Man nézne az ember, annak minden kliséjével egyetemben. És sajnos a színészek is jóformán a legaljából lettek kiválasztva, ugyan színészkedniük nem igazán kellett, de totál érdektelenek is voltak. Ha a The Actresses tetszett, akkor ez is fog, viszont kell hozzá némi jártasság a koreai szórakoztatóiparban, filmekben.

Rendező: E J-Yong

Szerintem: 7/10

Flower Island

Évek óta meg akartam nézni ezt a filmet, de valahogy mindig jött más, vagy éppen a róla írtak tántorítottak el, ugyanis nagyon depresszív hangulata van. Valamint a poszteréről (igen, néha a poszter alapján is választok ki filmeket) mindig Gackt, a japán énekes jutott eszembe. Igazából csak az első fél órát kell túlélni, mert azalatt az ember legszívesebben felvágná az ereit, és nagyon párbeszédek sincsenek, de azután egy egész jó road movie kerekedik ki belőle, aminek a vége ismét borongós, már-már halál közeli hangulat járja át. Három nőről szól a film, egy 17 évesről aki épp a film elején egy nyilvános wc-ben abortuszt hajt végre magán (talán a legdurvább képsorok ennél a résznél láthatóak), majd buszra száll, mintha mi sem történt volna, és elindul megkeresni az elveszett anyját. A buszon találkozik egy nővel, aki nem mer hazamenni, mert egy öregemberrel feküdt le a pénz miatt, aki történetesen az aktus közben szívrohamot kapott, így kissé összezavarodva neki indul a Flower Island felé, ahol a szóbeszéd szerint az emberek elfeledik minden nyomorúságukat, és szomorúságukat. Útközben egy félre sikerült öngyilkossági kísérlet során találkoznak össze a harmadik főszereplővel, az opera énekesnővel, akinél nyelvrákot diagnosztizáltak. Egyértelműen a legkomorabb filmek között van, amit valaha láttam, amire rásegít a gyenge minőségű kamera, talán kézi kamerás felvételnek is mondható, a téli időjárás, sokszor derékig érő hóban gyalogolnak, valamint a szereplők naturalista ábrázolása, smink még csak nyomokban sem található, mint ahogy a ruházatot is inkább rongyoknak lehetne hívni, amire rákontrázik a közeli kamerafelvételek is, olykor előnytelen helyzetben mutatva a színészeket. Nem úgy, mint manapság, mikor a koreaiaknál minden egyes színész inkább egy tökéletes porcelánbaba, és egyben egy divatdiktátor is. Meglepődtem, mikor Kim Hye Na után nézelődtem a neten, durván jól néz ki, de lehet csak a film kedvéért maszkírozták ki, és adtak rá egy parókát. Aki szereti a lassú, szomorkás filmeket annak megéri megnézni, de csak úgy ha totálisan rá tud koncentrálni, mert akkor nagy élményt adhat. 90-es évek végéről, 2000-es évek elejéről sok ehhez hasonló film készült, de véleményem szerint közel sem ilyen jók, talán a Bye June az ami még felveszi a versenyt, illetve a Tears, de az ettől sokkal vidámabb hangvételű. Rendezőtől kizárólag az Always-t láttam, ami ugyan szintén keserű egy darab, de sokkal emészthetőbb. Valószínűleg ez azért is sikerült ennyire művésziesre, mivel ez volt a rendező első nagy játékfilmje, a három évvel későbbi Spider Forest már láthatóan nagyobb büdzséből készült el.

Rendező: Song II Gon

Szerintem: 8/10

Long Arm of the Law II.

A zseniális első rész után sejthető volt, hogy a második gyengébb lesz. Sokáig nem is tudtam, hogy készült második (sőt harmadik is!) rész, bár az eredetit is már évekkel ezelőtt láttam, de nálam kult státuszban van. Folytatásról szó sincs, sőt én úgy tudom, hogy nem is könyvelhető el hivatalos második részként, a rendező sem Johnny Mak, aki még két felejthető filmet rendezett, és örökre eltűnt a süllyesztőben, sokkal inkább egy újragondolás más megközelítésből. Az anyaországból három illegális bevándorlót őrizetbe vesznek, akiknek két lehetőséget adnak: visszatoloncolják őket Kínába, átadva az ottani rendőrségnek, vagy beépített rendőrként kezdenek el dolgozni, beszivárogva a Big Circle nevű bűnbanda közé. Csak a szokásos, közben rájönnek, hogy nem fenékig tejföl az élet a másik oldalon sem, gyanakvások, árulások, és rengeteg lövöldözés, mindez kevesebb mint 90 percben. Úgy álltam neki a filmnek, hogy ha nagyon gagyi lesz akkor max végigtekerem, és örökre elfelejtem, de kellemes meglepetés volt. Semmi olyan nincs benne amit már nem láttam volna ezerszer, az első részhez képest kevésbé komorabb, kevésbé brutálisabb, sokkal inkább egy akció vígjáték, ami azért különös, mert itt is akad bőven vér, de a koszos hongkongi utcák, az utcai élet, és a hangulat megvett kilóra, ráadásul a végén itt is egész jóra sikeredett a leszámolás, még a kamerabeállítások is hasonlóak. Elvis Tsui-nak ez volt az első igazi főszerepe, ahol még nem is a mogorva, gonosz karaktert alakította. Egyszeri megtekintésnek tökéletes, nem is hosszú, kicsit ugyan keverednek a műfajok benne, de nem bántam meg.

Rendező: Michael Mak

Szerintem: 6/10