20 Once Again

A tavalyi Miss Granny koreai film kínai feldolgozása. Az eredeti megtekintésétől már anno a poszter is elvette a kedvem, de a trailer sem éppen hozott lázba. A kínai változathoz pedig pont a trailer az ami meghozta a kedvem és ami miatt gyakorlatilag még aznap megnéztem a filmet. Az hogy remake csak később a wikipedia elolvasása után tudtam meg. A történet Shen Meng Jun nyugdíjas, élettel teli nagymamáról szól, aki a fiával és annak családjával él. Egy idő után már az agyára megy a menyének, és a fia is egyet ért azzal, hogy be kell rakni az öreglányt az öregek otthonába. Meng Jun megbarátkozik a gondolattal, és az egyik nap céltalanul róva a várost betér egy furcsa fotó stúdióba, azzal a gondolattal, hogy a legszebb kép készüljön róla, amit majdan a temetésén használhatnak fel.A stúdióból kiérve a néző azonnal, míg főszereplőnk valamivel később szembesül azzal, hogy közel 50 évet megfiatalodott a fotózás közben. És akkor innen vált a film családi drámából enyhe vígjátékká, néhány helyzetkomikummal megfűszerezve, hogy majd ismét tanulságos drámával végződjön. Mit ne mondjak, nagyon elkapott a képi világa a filmnek és a főszereplő, Yang Zishan által alakított karakter. Egyrészt eszméletlenül gyönyörű, másrészt ha nem kallódik el, az egyik legjobb kínai színésznővé válhat, amihez persze az is kell, hogy komolyabb filmekben, mélyebb karaktereket is kapjon, de szerintem simán megbirkózna vele. Nincs mese, Yang Zishan fanboy lettem. Képi világa az elmúlt néhány év kínai romantikus filmekére hajaz, úgy mint a Love in the Buff, vagy még inkább a tajvani filmekére (Taipei Exchanges ). Tipikus vasárnap esti családi film, kellemes kikapcsolódás, de nem kell tőle sokat várni.

Rendező: Lester Chan

Szerintem: 6/10

Garden of Heaven

Kórházi dráma egyenesen 20003-ból a koreai filmek fénykorából. Már nagyon kellett egy hasonló film, na nem feltétlenül a témájából adódóan, mert tele van már a padlás a gyógyíthatatlan beteg vagyok, de még utoljára (vagy egyszer az életben) szeretni akarok valakit, aki végigkísér a halálomig témából. Hanem az akkori koreai filmek minősége és hangulata végett. A Japán és hongkongiak után ismerkedtem meg a koreaiak filmes felhozatalával, 2007 tájékán leginkább a 2000-2004-es filmeket lehetett fellelni legegyszerűbben, és ezekről is áradoztak a legtöbbet az interneten. Nem véletlenül, ugyan messze nem olyan mély alkotásokról van itt szó, mint az Old Boy, vagy olyan erős hangulattal rendelkező, mint a Take Care of My Cat, de legyen az limonádé romantika vagy vígjáték, dráma, krimi, akkoriban valamit nagyon éreztek, és úgy vitték a vászonra a legklisésebb sztorit is, hogy az ember nem kínlódott alatta, mert vitte magával az a bizonyos megfoghatatlan valami. Persze ehhez az is kellett, hogy berántson a koreai világ hangulata. Ez okból kifolyólag kerestem pár filmet ebből az időszakból, gondolván, hogy lehet csak az emlékek szépültek meg, de nem. Ez is ugyanolyan bugyuta, klisés sztorival rendelkezik, mint a legtöbb kórházi dráma, ugyanolyan semmilyenek a színészek, legalábbis nyugati szemmel, és ugyanúgy tudtam élvezni mint 7-8 évvel ezelőtt, egy percig nem untam, még ha erre a műfajra jellemző is, hogy az utolsó fél óra általában keserűséggel, szakítással, majd újbóli egymásra találásról szól. Nem volt 100 perces az egész, ez egy ilyen történet elmesélésére bőven elegendő, ami szerint Young-Ju rákos, épp kirúgják a munkahelyéről és egy hostess bárban talál alkalmi munkát, ahol a másik főszereplővel, az orvos Oh-Sung-al ismerkedik meg, aki mint kiderül épp egy magánkórházat készül nyitni. Young-Ju egyetlen vágya halála előtt, hogy valaki mellette legyen, és ebből már ki is derül, hogyan fog végződni a sztori. Valamilyen szinten körbe lengi egy good feeling a filmet, ugyanakkor vannak benne elég szomorú jelenetek, mint az anya végignézi, ahogy az 5 éves fia meghal a kórházi ágyon, vagy a 8 éves kislány az anyját.  Ahn Jae-Wook nem sok filmben szerepelt, de annál több sorozatban, semmi különös nem volt a játékában, tipikus komoly, koreai orvost alakít, akit a nővérek  istenítenek, ám Lee Eun-Ju-t mindig is kedveltem, itt is hozza az aranyos, olykor melodrámázó karaktert, tragikus hogy 24 évesen öngyilkos lett. Ha még vevő valaki erre a stílusra, akkor érdemes megnézni, egyébként nem nyújt semmi újdonságot, és van tőle jobb is, mindenesetre nem bántam meg hogy megnéztem.

Rendező: Lee Dong-Hyeon

Szerintem: 7/10

Strawberry Shortcakes

Egész jól indult a dolog, a boldogságot kereső csajokkal, kicsit viccesnek is hatott, kicsit bizarrnak is, de aztán átcsapott depressziós, életfajdalommal teli, öncélúan használt sex jelenetekkel operáló lassú, már-már nézni is kínszenvedős filmmé. Mostanában nem volt sok időm filmeket nézni, és talán ezért is ver az isten ilyen pocsék filmekkel, mert ez az! Ami megmenti, és indokolatlanul magasabb pontszám adásra késztet azok a színészek, és a meztelen csajok. Semmi nagyobb alakításra nem kell gondolni, de jól illettek ebbe a történetbe, és mindegyikük külön egyéniségnek hatott. Négy csajról szól a film, az egyikük Satoko, akinek minden vágya, hogy boldog párkapcsolatban éljen, ezzel párhuzamosan egy bordélyházban (avagy kurvákat megrendelésre házhoz szállító cég) recepciós. Akiyo, a kiégett örömlány, akinek vágya, hogy elég pénzt összegyűjtsön egy luxus lakásra, lehetőleg 5. emeletire vagy magasabbra, mivel ha öreg lesz, és szenilis, akkor ez az a magasság, ahonnét leugorva a biztos halál vár rá. Chihiro, irodai dolgozó, aki kétségbeesetten keresi a megfelelő férj jelöltet a fényesebb jövő érdekében. Toku a megrögzött, beteges, életunt animátor, aki bulimiában szenved. Egyik sem egy normális karakter, bár kérdés hogy mi a normális? Ez a film biztos nem az, és nyugodtan ki is hagyható.

Rendező: Yazaki Hitoshi

Szerintem: 4/10

The Buried Forest

Ismét egy olyan műfaj amivel úgy érzem le kell állnom egy időre: művészfilmek. Illetve nem feltétlenül, inkább amolyan csendes, falusi környezetben játszódó hétköznapi dolgokat bemutató bődületes unalomfilm. Na nem mintha bármelyikkel is bajom lenne. Imádom a Japán falusi környezetet, imádom a hosszas snittekel bemutatott természetet, a szűk szavú párbeszédeket a szereplők között, ahogyan a furcsa szürreális sztorikért is oda vagyok, no persze nem a Funky Forest beteg történetekért. De itt egyik sem működött, borzalmasan unalmas volt, a néhány falusi karakter kisebb történetei is totál érdektelenek voltak, és nem is álltak össze a végén, csak ott lebegtek a semmiben, mint a lufikra kötött papírmasé bálna. Lényegében azzal kezdődik a film, hogy 3 lány fantasy történeteket találnak ki a központban mindig egy bálnával. Ezeket a beszélgetéseket szakítja meg néha 1-1 kisebb történet valamelyik helybéli lakossal. Amik inkább csak párbeszédek a semmiről, mert nem is történik semmi. Tadanobu Satou szerepel benne, ugyan nem sokat, és az alakítása is olyan semmilyen, de talán még a színészi gárdából is őt tudnám kiemelni, csak is abból az okból, mert tudom hogy amúgy milyen színész. A többi színész említésre sem méltó, pedig van olyan köztük, mint Kishibe Ittoku. Rendező ezután a film után nem készített semmit, és 25 év alatt is csak 5 filmet rendezett, amikből igaz csak ezt láttam, de talán nem véletlen a 10 éves síri csend körülötte. Még ha szereted a lassú Japán filmeket, akkor is kihagyható, egyetlen pozitívuma talán, hogy néhol egész jók a kamerabeállítások, egyes jeleneteknél kicsit olyan érzésem is volt, mintha egy animét néznék.

Rendező. Oguri Kohei

Szerintem: 3/10

Hear the Wind Sing

Meglepett mikor rátaláltam erre a filmre, ugyanis azt hittem, már láttam az összes Murakami Haruki adaptációt. A Tony Takitanit imádtam, száz százalékosan vissza tudták hozni az író stílusát, azt a hangulatot amit minden egyes regény olvasása közben éreztem. A Norvegian Wood ennek pont az ellenkezője volt, ráadásul maga a film is a felejthető kategóriába tartozik, ezzel szemben igen jó kritikákat kapott, igaz a hype is nagy volt körülötte. Ez a darab valahol a kettő keveréke. Remekül hozza a Murakami hangulatot, pláne a dzsesszes aláfestő zenékkel, a kis bárral, és az utcai állóképekkel. Viszont filmként nagyon nem működik. Baromi unalmas, csapongó, össze-vissza ugrál a jelenetek között, némelyik olyan művésziesre sikeredett, hogy abszolút nem értettem mi is történik a képernyőn, ráadásul a történetet is alig tudtam kibogozni. A narrátor a nyári szünidőre haza utazik szülővárosába, ahol újra találkozik régi haverjával, akit csak Patkány néven ismerünk, és az egész nyarat vagy Jay bárjában töltik, vagy körbe furikázva a várost múlatják az időt. Majd találkozik egy titokzatos lánnyal a bárban. Nyilván többről szól a film, de a kezdeti 10-15 percben ennyit tudunk meg, és sokáig nem is halad semerre a film. Végignézve kettősség jellemzi. Vannak nagyon jó kameraállások, jelenetek, amik simán elmennének egy mai modern moziban is, olykor meg olyan gagyi a 80-as évek Japán filmjeire, elsősorban művészfilmekre hajazó jelenetek vannak, amik teljes mértékben elütnek a film többi részétől, ezáltal érdektelenné, unalmassá válik az egész. Kizárólag Murakami fanoknak ajánlom, és ők sem biztos hogy élvezni fogják, vagy olyanoknak akik imádják a 80-as évek Japánját, főleg az utcai képeket. Én mindkét kategóriába beletartozom, de még így sem tudtam maradéktalanul élvezni a filmet.

Rendező: Omori Kazuki

Szerintem: 5/10

12 Golden Ducks

Egy lezüllött dzsigoló balladája kínai módra. Nagyon nincs több a sztoriban, a szokásos hongkongi idiótaság, a legjobb érzékekkel megáldott nőcsábászt átverik, lesüllyed, majd az egyik öreg dzsigoló megsajnálja őt, kipofozza és újból elindítja a karrierjét. Hány ilyen volt már, csak épp szakáccsal, zenésszel, sportolóval, és a sort lehetne folytatni a végtelenségig. Na nem éppen ez volt a problémám, mert voltaképp szeretem az ilyen marhulásokat, az első fél óra gyakorlatilag visszahozta a 80-as évektől egészen a 2000-es évek elejéig tartó hongkongi debil, Wong Jing, Stephen Chow féle humort, amit anno faltam. De aztán olyan érdektelenségbe megy át a klubhelyiség, és a dzsigolók csábítási technikáit bemutató jelenetekkel, hogy már folyamatosan néztem mennyi van még hátra belőle. Az utolsó 20-30 perc minderre rátetéz a nagyi születésnapjával, hogy aztán a kegyelemdöfést megadja egy My Girl musical feldolgozással, végezetül hab a tortán egy kínai Justin Bieber táncmutatványával véget érő kínos finálé. A rendező már korábban bizonyított egy borzalmas Golden Chicken 3-mal (aminek az első két része erősen ajánlott a megnézésre, akkor még tudtak jó vígjátékot készíteni), gyakorlatilag ugyanazt tálalta csak a másik fél által. Ami meg kell jegyeznem igen csak forróra sikeredett, néha olyan érzésem volt, mintha egy fiúk a klubbólt néznék. Talán Sandra Ng hoznám ki az egyedüli pozitívumnak a filmből. Az hagyján, hogy az egyik kedvenc színésznőm, de itt olyan jól volt férfivá alakítva, és olyan jól hozta ezt a nyálas, cool férfi karaktert, hogy sokszor megfeledkeztem róla, és egyfajta Tony Leung hasonmás színészt vizionáltam a képernyőre. Örülök, hogy továbbra is aktívan színészkedik, nem úgy mint sok korabeli társa. Filmet még a rengeteg sztár cameók sem mentik meg, nem ajánlom, aki hasonló témában keres jó vígjátékot, az nézze meg a Golden Chickent!

Szerintem: 4/10

Rendező: Matt Chow

Pulse

Évek óta nem láttam ázsiai horror filmet, és ez így van jól. Nem különösebben szeretem a műfajt, de ha az valamelyik ázsiai országból érkezik, akkor egyenesen kerülöm. A Ringu és a Ju-on óta ugyanaz a felállás, kísértet ház, tévéből kilépő szellem, átok, kiközösített és meggyilkolt diák kísértése, többnyire iskolás lányokkal a főszerepben. Itt sincs ez másként. Egy baráti társaság egyik tagja egy halott ember házában talál egy titokzatos floppy lemezt, amit otthon berakva a gépbe különös képek jelennek meg, majd teljesen megőrül és öngyilkos lesz, ahogy szép lassan az összes többi barátja is. Totál értelmetlenül, ugyanis miután megpillantják az öngyilkosság színhelyén a vértócsát(vagy egy sötét színű ember nagyságú foltot) akkor ő maguk is belehajszolják magukat az öngyilkosságba, kivéve Michi, akit Kumiko Aso játszik. Egy másik szálon Ryosuke, egyetemista, úgy dönt, hogy bekötteti otthonra az internetet, ha már a csapból is ez folyik, ám első alkalommal ugyanazok a furcsa képek jelennek meg, mint a halott ember lakásában talált floppy lemezen. A főiskolán kér segítséget egy lánytól, aki vélhetőleg informatikus szakon tanul. Velük kettőjükkel is furcsa dolgok kezdenek történni. Totálisan értelmetlen, csapongó a sztori. Csak úgy lazán egy szellemet megpillantva mindenki önkívületi állapotba kerül, el kezd hadoválni a halálról, majd kinyírja saját magát. Természetesen a főszereplőnő körül hullik el mindenki, aki a hülyét adva nem jön rá, hogy az interneten terjedő vírus, szellem, démon vagy akármi okozza ezt. Rendőrök, a szomszédok teljesen természetesnek vélik, hogy sorozatosan meghalnak az emberek a csaj körül, nincs is semmiféle nyomozás. Ryosuke szál, olyan szempontból érdekesebb, hogy ő maga kezd el nyomozni, mi a franc is folyik itt. A végén odáig fajul a helyzet, és ez nem spoiler, hogy az egyik pillanatról a másikra egész Tokyo, majd később kiderül a földön mindenki összeégett hullává változott, a főszereplőn kívül, hogy mindez mikor történt, és miért, az rejtély. Ez az a film, amire élből rávágnám a 1/10 pontot, de mivel olyan jó képi világot, és hangulatot  hoztak össze, jó indulattal egy négyesben kiegyeztem. Messziről kerülni kell a filmet, kivéve akkor ha trailer, képek alapján bejön az atmoszféra, vagy valaki Kumiko Aso fan. Rendezőtől viszont a Penance című mini sorozatot mindenképpen ajánlanám, már csak a színész gárda miatt is!

Rendező: Kurosawa Kiyoshi

Szerintem: 4/10

Han Gong Ju

Nagyon jól indul a film, gyakorlatilag semmit nem értünk a jelenetekből, csak sejtjük, hogy a címben szereplő diáklánnyal valami nagyon rossz dolog történt, és tulajdonképpen a film a múltban történt dolgokat kezdi szép lassan elénk tárni, miközben végigkövethetjük, hogyan dolgozza fel, és egyáltalán fogja fel, mi is történt vele. Remek film! Tavalyi koreai felhozatalból mindenképpen a legjobb amit láttam, magasan! Talán egy kicsit vissza is adta a beléjük vetett hitem, ami már olyannyira szerte foszlott, hogy kezdtem kiiktatni az életemből a dél-koreai filmeket. Ugyan itt sem egy blockbuster, vagy az áramlattal szélsebesen úszó alkotásról van szó! Erősen indie, első filmes rendező, amit egyáltalán nem lehet észre venni, a remek kamerabeállításokkal, képminőséggel, mintha egy nagy költségvetésű film lenne, ugyanakkor elénk tárja a szomorú valóságot (néha ugyan túldrámázva), akárcsak egy amerikai vagy európai filmben. Nincs csicsa, nincsen tökéletes porcelánbőrű, kinyalt öltönyben és kosztümben drámázó karakterek, ellenben van a karrierjét és boldogságát a saját lányától előrébb tartó anya, alkoholista apa, drogos, züllött tinédzserek, depressziós hangulat. Természetesen ez is elég erősen egy végletet mutat be, rengeteg túlzással, de százszorta jobban megnézek egy ilyen filmet, és többre is értékelem, ami a keserű valóságot mutatja be, mintsem egy cukorka boltot. Rendkívül jól adagolja az eseményeket a múltból, néha totálisan összemosva a jelennel, olykor hirtelen nem is tudtam, hogy hol is jár pontosan a történet, pozitív értelemben. Persze ide is befurakodik az a nevetséges Korean Dream, hogy mindenki csak úgy lehet szabad, és sikeres, hogy idol, előadó lesz, ez hatalmas negatív a készítőknek, nem tudom hogy ez parancsra kellett bele, vagy tényleg olyan agyhalottak arra fele, de egyszerűen teljesen kilógnak azok a jelenetek, amik az új osztálytársakkal, és zenekarral folynak. (érdekes, hogy ezt a témát a Japánok évek óta milyen jól megtudják fogni) Gondolom valamivel be kellett rángatni az embereket a moziba, bár a film többi része erősen más témát vet fel, így nem tudom mennyire tudta érezni egy átlag filmnéző. Én nagyon, és aki már rég látott egy igazán korrekt filmet a koreaiaktól, azoknak mindenképpen ajánlom. Színészek közül csak Chun Woo Hee-t érdemes megemlíteni, ő játszotta a főszerepet, nagyon is jól, ajánlatos lesz rá odafigyelni a jövőben, ez volt az első komolyabb szerepe, és ahogy elnézem azóta még eljátszott egy főszerepet a Remarkable Woman-ben, amit valószínűleg soha nem nézek meg, de van a jövőben bejegyezve 1-2 film, fontosabb szerepekben a neve alatt.

Rendező: Lee Su Jin

Szerintem: 8/10

Compassion

Jung Ha-Na osztályelső az iskolában, igazi mintadiák, vannak barátjai, mindene megvan az életben, aztán egy nap hírül kapja, hogy osztálytársa öngyilkos lett. Ez az iskolára, és magánéletére is rátelepszik, éjszakánként nem tud aludni, majd rajta kapja szüleit, ahogy veszekednek, és az apja megüti az anyját. Másnap úgy viselkednek, mintha mi sem történt volna, így mit tesz egy tinédzser? El kezd lázadni, majd egyik esti kimarad az újdonsült zenekari tagokkal egy bárban, ahol is 3 férfi megerőszakolja. Ezt az egyik tag felveszi telefonjára, majd másnap megzsarolja főszereplőnőnket, hogy ha nem teszi azt amit ők mondanak, akkor szét küldi az egész iskolában a videót. Tipikus bully film, semmi különleges nincs benne, eleinte csak fogtam a fejem a színészi játékon, aztán ahogy egyre borongósabbra vált a hangvétel, úgy lesz egyre elviselhetőbb. Nem lett volna ez annyira gáz, ha nem láttam volna a témában már ezeregyet, illetve ha nem készülne Koreában minden évben egy hasonló film. Azt hogy indie film-e nem tudom megmondani, de első filmes rendezőről van szó, a kamera is valószínűleg valami olcsóbb volt, vagy beltéri kamerával készült, ahogy a színészeknek sem volt tapasztalatuk filmek, sorozatok terén. Kivétel Jung Min Sung, aki elég sok filmben megfordult már, de többnyire mellékszereplőként. Aki szereti a diákok életéről, gondjairól szóló filmeket az bepróbálkozhat vele, de számomra ez az egész már egy lerágott csont, a megvalósítás is nyugodtan feledhető.

Rendező: Shin Sung Sub

Szerintem: 4/10

To Walk Beside You

Ishii Yuya számomra ugyanazt adja filmekben, mint Murakami Haruki könyvekben. Abszurd helyzetek egy szürreális világban, olykor érződve rajta némi mágikus realizmus. Eddig ez a negyedik film amit láttam tőle, így igazán nem is értékelhetem munkásságát, ugyanakkor most teljesen egálban vannak a tetszett, nem tetszett filmjei a listámon. A The Great Passage amolyan jó iparosmunka, egyedi, álmosító hangulattal, de teljesen érdektelen volt számomra a sztori, és a megvalósítás, ebből az egész ötletből sokkal jobbat is kilehetett volna hozni. A Man With Style-ra meg abszolút nem emlékszem, utánaolvasás nélkül még a sztori sem ugrott be. A Sawako Decides eddig az a filmje ami kifogások nélkül elnyerte a tetszésem, és a kedvenc Japán filmek között tartom számom. A most látott, címben szereplő filmje is nagyon tetszett, de egy 100-as toplistába nem feltétlenül kerülne be. Történetről nem érdemes sokat elárulni, alig másfél órás, a lényeg már az elején tudható, egy 17 éves diák, és 34 éves tanára elszöknek a vidéki kisvárosból Tokióba, új életet kezdeni. Érdekes módon a film alatt nem derül ki, és nem is nagyon tesznek rá utalást, hogy van-e köztük szexuális kapcsolat, vagy egyáltalán egy párként tekintenek egymásra. Persze vannak olyan párbeszédek, amiben elmondják egymásnak, hogy szeretlek, de az olyannyira lélektelenül hat, mintha csak egy robot tenné. A tanár ügyvédet akar faragni a srácból, ezért mindent megad neki, de főleg pénzt, hogy sikeres legyen, ám a srác, szülei elvesztése után inkább csak egy biztos pontot, egyfajta pótszülőt akar a tanár személyében. Van benne némi perverzitás, kisebb sztorik a városlakókkal, hamar elmegy az a másfél óra, mindenképpen ajánlós!  Meguro Maki jól játszotta a kissé érzéketlen tanárt, bár sok filmben nem szerepelt, a közeljövőben megfogok nézni egyet az ő főszereplésével. Morioka Ryu pedig fiatal kora ellenére rengeteg filmben megfordult, főleg mellékszereplőként, de bátran lehet válogatni a filmek közül, egész jó darabokban tetszeleg!

Rendező: Ishii Yuya
Szerintem: 7/10