The Handmaiden

Nem mondom azt, hogy nem vártam a Park Chan-Wook filmjét, de ha engem valamivel el lehet rettenteni egy ázsiai filmtől, akkor az a 30-40-es évek időszaka. Ezért is a lelkesedésem, elvárásaim bőven alább hagyott, ellenben a rendező korábbi filmjeivel. Bár azt hozzá kell tenni, hogy a Sympathy for Lady Vengeance volt az utolsó filmje ami úgy igazán tetszett. I'm a Cyborg, But That's OK számomra túlságosan művésziesre, elvontra sikeredett, míg a Stoker olyan volt, mintha semmit se láttam volna, vontatott, erőltetett film volt, mintha valaki utánozni szerette volna Park Chan-Wook-ot. Talán a Thirst volt az amit tudtam valamelyest élvezni, és a jelenetek, színészi játékok is a helyén voltak (egyes jelenetekre még máig emlékszem). Abban a tudatban, hogy ez a ember rendezte a Bosszú Trilógiát és a JSA-t, külön fájdalmas élmény volt végignézni az új filmjét. Kezdjük azzal, hogy marhára szembe megyek a kritikusokkal. Nem akarom elhinni, hogy elolvasok 6-7 kritikát és mind ugyanazt a művészi maszlagot nyomják le az emberek torkán, ezen felbuzdulva pár néző is mesterműnek kikiáltva ezt a teljesen középszerű filmet. Persze remek a díszlet, az operatőri munka, de semmi esetre sem kiemelkedő. A történet, a film eleje bármelyik tucat koreai film lehetne, semmi különös nincs benne, amíg nem jött az első kissé beteg erotikus jelenet, addig fel sem fogtam, hogy Park Chan-Wook filmet nézek. Ugyan alapvetően egy regény alapján készült, aminek a története véleményem szerint több, mint blőd, olyan fordulatokkal amitől már a falat kapartam. Van benne 2-3 nagyobb csavar, de ezen nem hogy meglepődtem, hanem a fejemet fogtam, mintha valami rossz South park epizódot láttam volna, amikor már nem hiszem el, hogy ezt megmerik lépni, és még csavarnak rajta egy borzalmasat. Eleve több, mint egy órán keresztül nézzük mondhatni a szobalány szemszögéből a filmet, majd hirtelen bekövetkezik a fordulat, és átvált a ház úrnője szemszögébe, a múltba, és tulajdonképpen az első egy óra kivágott részeit nézhessük újra végig, majd a film végén ismét két fordulat. Nem tudom mi történt a kritikusokkal, de nem akarom elhinni, hogy ez nem több, mint nevetséges és olcsó húzás. Azt hogy a két nő hirtelen leszbikussá válik, és a már-már beteg sex jeleneteit kelljen újra és újra végignézni, olyan nyögésekkel, és színészi játékkal, amitől a világból kiszaladnék, már csak hab a tortán. Mind a két női színész legalább ugyanolyan idegesítőek voltak számomra, de Kim Min-Hee túltett mindenen, ezzel a nyöszörgős, ártatlan, jaj gyenge vagyok karakterével. Mindenképpen idén a legrosszabb és legidegesítőbb színészi alakítás díját bőven elvitte nálam. Ha Jung-Woo tökéletesen ugyanazt hozza, mint bármelyik más filmben, kicsit nagyszájú, beképzelt, arogáns barmot.  Kim Tae-Ri volt talán az egyetlen a filmben akit tudtam értékelni, bár valószínű hogy ezek után simán elveszik az R besorolású filmek bugyraiban. Borzalmasan nem tetszett ez a film, még így is hatalmas csalódás, hogy alig vártam valamit, folyhatnék az árral és elmondhatnám hogy mennyi pozitívum volt ez mellett a filmben, milyen képi világ, és építészeti stílus, mekkora mögöttes tartalom, és hogy milyen mélyen tudtak az erotikához nyúlni, de nem teszem. Szimplán 2016 legnagyobb csalódásának tudom be, és a rendező leggyengébb filmjének.

Rendező: Park Chan-Wook

Szerintem: 6/10

Tag

Úgy látom azért még se kell annyira erőltetnem Sion Sono munkásságát a közeljövőben. Ez a darab abszolút a rendező korai filmjeit idézi, tele gorefesttel és igazi japán elborultsággal. Nem szeretem ezt a féle Sion Sonot. Már az elején azzal kezd, hogy két iskolabusznyi diáklányt valami démoni szél ketté vág, és mindenütt fejek, lábak, törzsek röpködnek a levegőben, és csak egyetlen egy lány éli túl a mészárlást, Mitsuko, akit egy mérhetetlenül idegesítő csaj alakít, Reina Triendl. Sokat nem tudok róla, de a nézése, gesztikulálása, színészi játéka egyszerűen őrjítően tenyérbemászó, nem igaz hogy nem találtak a helyére egy másik cuki modell alkatú japán lányt. Még csak színésznők közül sem kellett volna válogatniuk, hisz ő sem az, bár Sion Sononak úgy vettem észre van egyféle fétise a nagy mellű nőkön kívül a félvérek felé is, így meg érthető a választás. Vagy csak lehet én akadtam ki ennyire tőle. Szerencsére a sztori miatt annyit nem szerepel, hisz rajta kívül még másik két színész, Shinoda Mariko, Mano Erina is eljátssza a főszerepet, természetesen mindketten felejthető alakítással. A hirtelen gorefest után még volt némi remény a jó film irányába, elég jó beszélgetések kerekedtek ki, már-már kissé filozofálás felé is elmentek, némi leszbikus kikacsintás után, aztán a tanárok vették kézbe az ügyet és lőttek szitává mindenkit az iskolába. Ekkor történt az első wtf jelenet, hisz Mitsuko egy másik lány szerepébe bújt, és még inkább furcsaságok kezdtek el történni a tévé képernyőn. Zavarosság, röhejes brutalitása ellenére felkeltette bennem végig az érdeklődést, hisz szeretem az ilyen filmeket, ahol nem tudni mi lesz a vége az egésznek, de az utolsó 20 perc és a záró jelenet olyan szinten borzalmasra sikeredett, hogy minden pozitívumot törölt az agyamból a film iránt. Ilyen pozitívum mondjuk a rendezés, és a operatőri munka.

Rendező: Sion Sono

Szerintem: 4/10

That's It

Soha nem voltam nagy Gakuryu Ishii rajongó, sőt egyetlen filmje ami tetszett az a Isn't Anyone Alive? volt, igaz ez hatalmas kedvenc. És ez egy darabig így is marad, hisz baromira untam ezt a filmjét is. Japán Punk zene igazi tökös hangulatot ad a filmnek, ehhez hozzátesz még az is, hogy a film fele fekete-fehérben játszódik, egyedi kamerabeállításokkal, így remek atmoszférája van a filmnek. De ennyi nem elég. Történet zavaros, már-már érthetetlen, sőt inkább semmi értelme nincs. Daikoku gengszterektől megszerez egy bizonyos merevlemezt, amin adatok találhatóak meg prostituáltakról, hajléktalanokról, otthonról megszököttekről. Elrejti a lemezt, ám őt megtalálják, megkínozzák, majd egy régi "szerelmével", aki prostituált együtt szöknek meg, és kitervelik, hogy megölik a banda vezért. Semmi az ég adta világon nem történik a filmben. Rohanás, ordítozás, kínzás, veszekedés, és kész. Voltak benne jó párbeszédek, és nem mondom a színészi alakítások is a helyén voltak, főleg Mizuno Erina játszott hatalmasat, de olyan dög unalmas volt az egész film, hogy a néhol fülsiketítő punk zene ellenére is sikerült bealudnom pár perc erejéig. Az utolsó 20 perc, a leszámolás, és a film vége pedig nagyon nem kellett volna, az egészben ez volt a legrosszabb, mintha egy a 2000-es évek elején készült alacsony költségvetésű filmet láttam volna, még a megvalósítás, a vágások is azt idézték. 80 perces játékidő sokat segített volna az egészen, de így nagyon zavaros, unalmas film lett belőle.

Rendező: Gakuryu Ishii

Szerintem: 5/10

The Virgin Psychics

Sion Sonotól a Why Dont You Play in Hell óta nem láttam egy filmjét sem, valahogy mindig a Tokyo Tribe és a Shinjuku Swan került elém, amik tipikus yakuzás, gengszteres filmek, amitől egy jó ideje már sírva menekülök. De ezek után jól teszem ha bepótlom a maradék filmet, amit nem láttam tőle, mert bizony ez a darab valami kurva jó volt! Sztori első olvasatra egy nagy baromság, sőt megnézve is, de szerintem baromira működik, és vicces is! Főszereplőnket alakító Sometani Shota egy éjszaka önkielégítést végez, ám eközben egy furcsa fény ragyogja be a várost. Másnap felébredve azt veszi észre, hogy más emberek gondolataiban tud olvasni. A film előrehaladtával, más szuperképességgel megáldott karakter is csatlakozik hozzá. Miközben a várost egy gonosz árny veszi körbe, és a föld legerotikusabb helyszínévé válik. A filmnek mindenképpen nagy erénye, hogy Japán legszexibb női egyedeit válogatták össze a filmhez, mégpedig úgy, hogy a színészi játék hiánya semmiképpen se lehessen észrevenni. És azt kell mondanom, ez sikerült is! Lehet hogy csak a gyönyörű lábak, pofikák, rövid szoknyák, és hatalmas mellek vonták el a figyelmem, de ténylegesen nem éreztem azt, hogy modellek, utcáról összeszedett emberek szerepelnének benne, teljesen helyén volt mindenki, már amennyit a szerepe megkívánt. Sometani Shota itt is hozta a szokásos jó alakítását, őt nem kell félteni, Kagurazaka Megumi pedig mint a többi filmjében, itt is a mellével hódított, bár nehezen, hisz akadt vetélytársa bőven. Aki meztelenkedésre számít, annak csalódnia kell, ám ilyen perverz filmet már rég láttam, pozitív értelemben. Ez mellett még a történet adagolása is remek, ahogyan a rendezés is tökéletes. Kicsit furcsa párosítás, de én totál úgy éreztem, mintha egy családi filmbe bújtatott erotikus filmet néztem volna. A vége is egy teljesen idilli hangulatot áraszt magából. Mindenképpen ajánlott a megtekintése, rég láttam ennyire jó Japán filmet, főleg olyat ami ennyire egybe van, és nem esik szét. Talán egy kicsit rövidebb is lehetett volna.

Rendező: Sion Sono

Szerintem: 9/10

The Piper

A koreai háború után egy titokzatos férfi és fia Seoul felé tartanak, az ottani csoda doktorhoz, aki mindenfajta betegséget meg tud gyógyítana, így talán a gyerek tuberkulózisát is. Az ételre, szállásra valót a férfi fuvola előadásaiból kalapolja össze, vagy éppen egy rászoruló falun segít. A céljukhoz közel érve mindenük elfogy, így kénytelenek megállni egy furcsa faluban, ahol eleinte nem szívesen fogadják őket. De mivel nagy gondba vannak, ugyanis patkányok lepik el az egész helyet, így kénytelenek megbízni a jöttmentben, aki megoldást ígér a problémájukra. Azonban ez a falu fejesének és fiának egyáltalán nem tetszik. Túlságosan nagy hülyeséget nem akarok írni, de ennek a filmnek tök olyan a hangulata, mintha egy népmesét néznék, némi horrorisztikus elemekkel vegyítve, belecsempészve némi fekete humort. A film legnagyobb hibája, hogy súlytalan. Tök jó lehetőségek voltak benne, de az egészből csak egy szimpla, kiszámítható harmadrangú thriller kerekedik ki. Jobb lett volna, ha több misztikumot raktak volna bele, az első felében jobban rámehettek volna arra, hogy vajon a falusiaknak vagy az idegennek vannak sötét titkaik, de erre bőven rácáfol a második fele, ami egy kicsit bosszú filmbe megy át, némi gusztustalankodással, ami egyáltalán nem megrázó, mint ahogy azt sokan írják. Ryoo Seung-Ryon egy tipikus egyszerű koreai embert alakít, mindenkinek megalázkodik, a folyamatos röhögésével inkább idegesítő, mintsem vicces, szimpatikus hülye karakter. Bár mondjuk ő a tipikus Bill Murray féle színész, aki csak saját magát tudja alakítani.  Chun Woo-Hee továbbra is az egyik kedvenc koreai színésznőm, itt is megmutatja hogy miért, bár már láttam tőle komolyabb alakítást is. Aki még megemlíthető, Lee Sung-Min, bár ő a Misaeng óta nekem örökké Oh Sang-Sik marad, és itt is a kissé szarkasztikus, mogorva, kissé kétszínű karaktert hozza. Amiért mégis elmondható a filmről, hogy tetszett, az népmesés hangulat, zenék, eleinte lassan folyó történet, ami végett fenn tartotta bennem azt, hogy na itt még talán lesz valami érzést, valamint a műfajban ennél azért van bőven rosszabb is. Sovány vigasz, de ennek a megtekintését legalább nem bántam meg.

Rendező: Kim Gwang-Tae

Szerintem: 6/10

Right Now, Wrong Then

Bár már a legtöbb Hong Sang-Soo filmet láttam, és mindig megfogadom, hogy oké, nincs értelme tovább nézni a filmjeit, de állandóan olyan hangulatba ránt engem az aktuális darabja, hogy mindig elérek egy olyan állapotba, mikor vágyok arra, hogy tönkre ment emberek beszélgetéseit hallgassam, némi részeg kocsmai jelenettel, és hosszú csöndes sétákkal. Nagyon jó kritikát kapott a film, így úgy gondoltam egye fene, bevállalom, egy hűvösebb estére, forró teával mindig jó jön egy Hong Sang-Soo film. Nos, tévedtem, ez nagyon rosszul sült el. A legnagyobb problémám, hogy a legsablonosabb filmjét hozta ezzel a rendező. Hidegben a két főszereplő találkozik, párbeszédbe elegyednek, elmennek egy kávézóba, majd betérnek egy kocsmába, később néhány régi barát is bejön a képbe, majd hóesés közepette szétválnak, és semmi nem lesz a kapcsolatukból. Ezt még azt is tetézi, hogy két 1 órás részre van bontva a film, Right Then és a Wrong Then. Mindkettőben ugyanazok a főszereplők, ugyanazok a helyszínek, sőt még a jelenetek is, annyi különbséggel, hogy az első részben egyáltalán nem őszinték egymással, míg a második részben elárulják egymásnak a titkaikat és bizony komolyan kiállnak az érveik mellett. Az egész film nagyjából erre épül, és ez ami tönkre is teszi. Semmi feszültség, semmilyen mély gondolatok,  mintha ugyanazt az 1 órás filmet nézném meg még egyszer, annyi különbséggel, hogy a férfi bevall néhány dolgot magáról, míg a csaj egy kicsit magabiztosabb. De lényegében tök ugyanaz. Nem tudom a nyugati sajtó miért kapta fel ennyire ezt a filmet, esetleg a Golden Leopard díj végett, de abszolút nem ez miatt a film végett kellene szóba kerülni a rendező nevének. Számomra simán a leggyengébb filmje. Jung Jae-Young nagyjából semmit nem alakít, egy tök átlagos, jellemtelen karakter, aki folyton zavarban van, illetve van neki egy részeg jelenete. Kim Min-Hee pedig mocskosul idegesítő, szende kislányt alakít, így 34 évesen, vékonyka hangon, szégyellősen megszólalva, ráadásul én speciál el sem hittem neki, hogy ő egy introvertált, magányos személyiség, aki az anyjával él. Azt hiszem itt vetek véget a Hong Sang-Soo filmeknek, továbbra már baromira nem vagyok kíváncsi a filmjeire.

Rendező: Hong Sang-Soo

Szerintem: 4/10

The Wailing

2016 legjobban várt filmje, és hála istennek nem sokkal a koreai premier után elérhetővé vált angol felirattal! Hogy miért is vártam ennyire, nem igazán tudnám megmondani, a rendező első filmje, The Chaser egy korrekt krimi thriller volt, míg a  The Yellow Sea inkább komor hangulatával és helyszín választásával emelkedett ki a szürke tömegből, ám egyik filmje sem ért el Kim Jee-Woon, Park Chan-Wook szintű magaslatokat. Talán a hype, talán a téma választás miatt volt nálam ennyire radar alatt, vagy csak olyan silány a 2016 mozifelhozatal, hogy egy koreai thrillert kelljen epekedve várnom. Nos így megnézve egyáltalán nem volt alaptalan a lelkesedésem. Ennyire minőségi és kiváló koreai filmet nem láttam az I Saw the Devil óta, vagy ha műfajnál kell maradnunk akkor simán mondhatnám az egyik legjobb koreai filmet, a Memories of Murdert. A történet egy amolyan tipikus soha semmi nem történik vidéki kisvárosban játszódik, egy kissé elhízott, lusta rendőr főszereplésével. Korán reggel hívást kap, hogy gyilkosság történt a szomszédságba, majd a reggeli után odaérve szörnyülködve tapasztalja, hogy mekkora vérontás történt a helyszínen. Ezek után gyorsan beindulnak az események, ugyanis egyre furcsább dolgok történnek a városban, további brutális gyilkosságok, öngyilkosságok, lakosság elveszti az eszét, titokzatos betegség üti fel a fejét, néhányan vérszívó démonról számolnak be, és közben a rendőrség is egyre kezd kétségbe esni. Főszereplőnk lányát is olyan mintha az ördög szállta volna meg, egyetlen nyom az erdő mélyén élő különös japán férfi. A film 2,5 óra, de tömény izgalom, egy percig nem ül le, rajtam olyan feszültség volt végig, hogy még pislogni sem mertem, illetve olyannyira érdekes volt a sztori, hogy észre sem vettem az idő múlását,  sőt folyamatosan csak abban reménykedtem, hogy ugye még sok van hátra?! Ami számomra abszolút meglepő volt, hogy egy koreai rendező állt elő egy ilyen sztorival, és ennyire népszerű lett az országban. Simán valamelyik nagyobb amerikai rendezőtől vártam volna ezt, vagy egy komolyabb mini sorozattól(néhol Lost, Leftovers féle abszurditást véltem felfedezni, ami nálam hatalmas piros pont). A helyszínek, kamerabeállítások mind egytől egyig mesterien megrendezettek, olyan jelenetekkel, amik egyszerűen nem a koreai filmgyártásra jellemzőek. Nem tudom néhány rendező hol tanult, vagy eleve géniuszok, de jó lenne ha rendező társaikat kiokítanák, talán akkor fele annyi szemét sem készülne el az országban. Negatívum? Természetesen van, és ez főleg abból adódik, hogy koreai a rendező, a filmet meg egyértelműen a koreai piacra szánták. Egyszerűen egy ilyen komor filmbe nem illik a koreai humor, a vidéki klisé karakterek olykor rendesen kiakasztottak, semmi keresni valója nem volt itt, a bugyuta sorozatokra, gengszterfilmekre jellemző nagypofájú, suta karaktereknek, amihez zéró színészi játék is elegendő. Illetve néha azt éreztem, hogy teljesen meggondolatlanul cselekszenek a szereplők, olykor teljesen 80-as IQ szint mélységekbe zuhanva, ami egyébként is jellemző a nagyközönségnek szánt filmekre, de ide nem kellett volna. Színészi játék teljesen rendben volt, de igazából senkit nem tudnék kiemelni, talán a gyerekszínészt, a 13 éves Kim Hwan-Heet, aki egy percig sem ripacskodott, sőt a rábízott feladatot baromi hitelesen játszotta el, és nem is az a tipikus cuki kislány, így mindenképpen érdemes lesz rá odafigyelni, valószínű nem fog elveszni a délelőtti szappanoperákban és limonádé vígjátékokban. Chun Woo-Hee sajnálatosan nagyon keveset szerepelt, de amit rábíztak azt kiválóan hozta, mint mindig. Hwang Jung-Min abból a szempontból lepett meg, hogy elvállalt egy ilyen szerepet(sámán). Bár rengeteg filmben játszott ezidáig, igen nagy névnek is számít, én abszolút nem szeretem. A legtöbb filmjében vagy a korrupt zsarut, vagy a nagyszájú gengsztert alakítsa, ami cseppet sem arról árulkodik, hogy mekkora nagy színész lenne. Ellenben itt már csak a mimikáján, tekintetén megnyilvánult, hogy teljesen átérezte a nem szokványos karaktert, kicsit úgy is éreztem, mintha nem őt látnám a vásznon, hanem a tehetségesebb ikertestvérét. Kwak Do-Won remek választás volt a kicsit szedett-vedett, lusta rendőr főszerepre, rajta is azt éreztem, hogy többet kihozott magából. Több mint valószínű, hogy ennek oka a rendező. Év filmje gyanús, még úgyis hogy csak július van. Nyugati filmek közül számomra már ellőtték a puskaport a Green Room és Cloverfield Lane-el, Ázsiából meg őszintén nem tudom mi lehetne ennél jobb. Igaz ott van a hamarosan megjelenő The Handmaiden, Park Chan-Wook-tól, de valahogy nem mozgatja meg a fantáziámat, főleg úgy hogy legutolsó filmje ami tetszett az a 2005-ben készült bosszú trilógia utolsó darabja volt. The Wailing minden filmszerető embernek kötelező, pláne ha szeretitek a thrillert, misztikumot!

Rendező: Na Hong-Jin

Szerintem: 10/10

Hill of Freedom

Egy japán férfi Dél-Koreába érkezik megkeresni régi szeretőjét, akit legutóbbi találkozásuk óta sem tudott kiverni a fejéből. Ezalatt egy kávézó tulajdonosával is megismerkedik, ami csak még inkább bonyolítsa főszereplőnk amúgy sem rózsás helyzetét. Tipikus Hong Sang-Soo film, de hát ez az összes filmjére elmondható. Gyakorlatilag megítélésükben csak annyi játszhat közre, hogy mennyire tud az ember az adott problémákkal együttérezni, mert mint filmművészet egyik filmje sem nyújt többet egy egyszerű, lassú az emberek hétköznapi problémáit bemutató alacsony költségvetésű darabnál. A nem létező operatőri munka, és zenék hiánya még csak jobban rátesz egy lapáttal minderre. Azért kíváncsi lennék, hogy hányadán áll a kasszája a rendezőnek, hisz fillérekből forgat, ugyanakkor Dél-Korea legjobb színészeivel, és hatalmas néző tábora van, valamint a neve is a köztudatban van évről évre. Megmagyarázhatatlan jelenség, hiszen én is ezzel a filmjével együtt tizenötöt láttam összesen. Tulajdonképpen nem is nagyon lehetne mit elmesélni róla, bő egy órán keresztül végigkísérjük Ryo Kase által alakított antiszociális karaktert, aki végig sopánkodja a filmet, hogy mennyire idióta, hogy elengedte a nőt akit szeret, és most nem találja, amit végig kísér egy a szokásos Soyu társaságában lévő, az élet nagy dolgait kimerítő beszélgetések, összezörrenések a karakterek között, illetve a nyelvi és kulturális problémák áthidalása, olykor elég nevetségesen. A sztori nekem tetszett, ahogyan japán főszereplőnk ide-oda vergődik, és próbál helytállni egy másik világban. A film másik főszereplőjét emelném még ki, Moon So-Ri, akit ugyan jó színésznőnek tartok, ugyanakkor itt semmilyen kiemelkedőt nem nyújtott, de tetszett hogy egy teljesen más karaktert alakított, mint korábbi filmjeiben. Nem mellesleg 42 évesen baromi jól néz ki. Mindent összevetve ez a jobb féle Hong Sang-Soo filmek közé tartozik, ami talán a rövidsége is nagyon jót tett!

Rendező: Hong Sang-Soo

Szerintem: 7/10

The Silenced

30-as évek végén valami oknál fogva a főszereplő lányt egy internátus iskolába adnak, ami egyfajta szanatórium is. A szégyenlős lány mindennapjait a betegsége mellett, a gonosz osztálytársai is megkeserítik. Valamiért csak egy lány veszi oltalmába, Yeon-Duk akivel jó barátok lesznek, amíg furcsa dolgok nem kezdenek el történni a kollégiumban. Egyáltalán nem számítottam horror filmre, inkább valamilyen csattanóra a végén, misztikus dologban bíztam. Sajnos nem így történet, tipikus természetfeletti kliséhalmaz lett az egészből. A film első fele a terrorizálásról szól a lányok között, ellőve az új gyerek érkezik az iskolába klisét, majd szép sorjában elkezdenek eltünedezni a lányok, főszereplővel különös dolgok történnek, és mivel a Japán megszállás alatt játszódik a film, így nem nehéz kitalálni, hogy valamiféle kísérletek is történnek a háttérben. Park Bo-Young borzasztóan játszik, mint ahogy a másik hasonló életkorban lévő felkapott sztárocska, Park So-Dam is. Az ilyeneknek a szappanoperában, vagy televíziós műsorokban a helyük. De hogy egy kicsit én is gonoszkodjak, talán pont az ilyen filmekben a helyük. Nem is tudom mit vártam egy olyan rendezőtől, akinek két korábbi filmje a Like a Virgin, és a Foxy Festival. Nem sok olyan része volt ennek a filmnek ami tetszett, talán az eleje érdekes volt, mivel a bully rész után valami egyedit, valami művészibb kidolgozást vártam. Hatalmasat tévedtem. A csattanó a végén meg kifejezetten röhejes.

Rendező: Lee Hae-Young

Szerintem: 3/10

Intruders

Még egy független dél-koreai film, ami teljesen levett a lábamról. Komolyan, ezentúl már csak ilyeneket kell néznem, és egyből visszajön a hitem. A film szerkezete, minősége teljes mértékben felveszi a versenyt bármelyik nyugati, amerikai filmmel. Néha olyan érzésem is volt, mintha egy Quentin Tarantino vagy Roman Polanski filmet néznék, de akár megemlíthetném Kim Jee-Woont is. Nagyon helyén volt a rendezés, amin mondjuk nem különösebben lepődtem meg, hisz a rendező előző munkája a kiváló Daytime Drinking volt, ami szintén hasonló hangulatot árasztott magából, már csak a téli táj miatt is(elvileg ugyanebben a városban is forgatták mindkét filmet). Kamerabeállítások, operatőri munka szinte tökéletes, néhol olyan szögekből látunk egyes jelenetet, hogy egyből lejön ez nem a cukormázas nagy költségvetésű sablonokra épülő, teljes mértékben ötlettelen brigádtól származik, hanem igen komoly munka (és tudás, filmszeretet) előzte meg a film létrejöttét. A kezdeti jelenetek ugyan egyáltalán nem árulkodnak semmiféle különlegességről. Egy ismeretlen, kicsit introvertált szöuli fickó vidékre, a hegyek felé utazik egy haverja faházába, hogy egy kicsit egyedül legyen és a munkájára tudjon koncentrálni(feltehetően író). Odafelé menet egy furcsa, lecsúszott fickóval találkozik, aki épp nemrég szabadult a börtönből. Főszereplőnkre eléggé ráakaszkodik, de sikerül leráznia, így meg is érkezik a hegyekbe, az erdő mélyére, ahol aztán szintén furcsa fickókkal találja magát szembe. A film ugyan a tipikus ki a rossz fiú, ki a jó fiú, ki a gyilkos kérdésköré épül, de nagyon jól tálalja azt. Egy pillanatig nem voltam biztos abban, hogy ki is áll az egésznek a hátterében. Főszereplő, illetve a legtöbb mellékszereplőre kár lenne fecsérelni a szót, egyáltalán nem rosszak, de semmi kiemelkedőt nem nyújtanak, ellenben Oh Tae-Kyungal, aki valami kegyetlen jól alakítja a lecsúszott, vidéki tuskót. Olyan színészről van szó, akit simán bármelyik komolyabb amerikai társához oda mernék állítani. Végignézve a filmográfiáját ugyan nem sok filmet láttam tőle, de sürgősen pótolni fogom, és nagyon remélem hogy nem hasonló figurát alakít másutt is. A filmet minden koreai filmrajongónak kötelezővé teszem, simán ott a helye a legnagyobb filmek között. A hatalmas pozitív csalódást csak a film végén lévő csattanó árnyékolja be, nagyon koreai lett.

Rendező: Noh Young-Seok

Szerintem: 9/10