Kumiko, the Treasure Hunter

Közel fél órája ülök itt, kattingatok a neten és azon gondolkozom, mégis mi a francot lehetne összeírni erről a filmről, amit már majd vagy két hete láttam. Olvasom a kritikákat, hogy milyen nagyszerű zenék és képek vannak benne, és milyen jó kis fekete humorja van, de én ebből az égadta világon semmire nem emlékszem. Csak egy helyes csajra, aki egyben jó színésznő is, Kikuchi Rinko, és hogy mennyire egy keseredéses történet, amit sajnálatos módon át is tudok érezni. Kumiko egy 29 éves nő, aki egy nagy vállalatnál dolgozik, ahol minden nap megaláztatások érik őt, utálja a főnökét, utálja a kollégáit, utálja magát, édesanyjától és ismerőseitől mindig megkapja, hogy mikor fog már megházasodni, egy sötét lyukban él, egyetlen barátja egy nyúl, Bunzo, és egyetlen öröme, életben tartója egy VHS kazetta amire a Fargo című film van felvéve. Egy nap teljesen elege lesz, és eldönti, hogy elmegy Fargóba és megkeresi az aktatáska pénzt, amit a filmben elrejtettek a hó alá. Hátrahagyja addigi életét, felszáll a repülőre, és elkezdődik a nagy kaland. Kezdődne, de az egész olyannyira semmilyen. Lassú, komor, szomorkás, és a fekete humor nagyon gyenge, ami talán megmentené nálam a filmet. Úgy nagyjából a film első fele tetszett is, amíg Japánban játszódik a sztori, szimplán csak arról van szó, hogy végigkövessük egy depressziós, magányos fiatal hölgy gyötrelmes mindennapjait, amit remekül tártak a vászonra, de aztán szétcsúszik az egész, mintha nem lett volna ötletük megtölteni az amerikai részt. Egy próbát megér, de számomra dög unalom volt.

Rendező: David Zellner

Szerintem: 5/10

City Hunter

Ilyen az mikor egy régi klasszikus rengeteg gyerekkori emlékkel megtűzdelve kártyavárként omlik össze előttem egy újbóli immár felnőttként való megtekintés után. Nem mondom azt, hogy ez akkora klasszikus Jackie Chan film volt nálam, mint a Sárkényikrek, Rendőrsztori, Rettenthetetlen hiéna, de ezt is nagyon szerettem. Talán már egy kicsit akkor is sok volt a Street Fighter ökörködés, de bőven a nosztalgikus kategóriába soroltam. Egészen idáig. Talán Wong Jing lévén, bár őt továbbra is nagyon bírom, de a poénok ezúttal valami iszonyatosan fárasztóak voltak, forgatókönyv, sztori meg nem is nagyon volt a filmnek, inkább csak egymás után jöttek a poénok és jelenetek. Nem mondom, marha jól megfogták a manga/animés hangulatot, talán jobban is, mint az általam látott legtöbb japánok által készített anime adaptációk bármelyikében, pláne nem a 90-es évek elejéről, és a csajok is jók, na meg a bunyók, de ennyi. Jackie Chan itt érdekes módon(mangát ismerve már annyira nem) egy nőcsábászt alakít, ami számomra valahogy mindig is furcsa volt, hisz így férfi szemmel soha nem gondoltam, hogy Jackie egy jóképű fickó lenne, ám legyen. De szerencsére ott van a vastag szemöldökű és egyben gyönyörű Joey Wong, sajnos több remek hongkongi színésznővel egyetemben már őt sem lehet viszontlátni a vásznon egy ideje, a  japán származású Kumiko Goto, aki igazából nem is színész, Chingmy Yau, a tőle megszokott alakítással és karakterrel. Ennyi, egy csajokkal, bunyóval, poénokkal bőven teli pakolt film ez -amiről egyértelműen Wong Jing-re lehet asszociálni- ám nálam már erősen megkopva. Talán pár év múlva újra nosztalgikus mámorban fogom újra nézni, de ez most annyira nem tudott lenyűgözni.

Rendező: Wong Jing

Szerintem: 7/10

A Man and A Woman

Egy koreai nő és egy koreai férfi véletlenül egymásba futnak Finnországban, a nő félti egyedül hagyni fogyatékos gyerekét egy gyerektáborban, így megkéri a férfit, hogy menjenek utánuk kocsival. Közben egy hóviharba keverednek, és egy faházban húzzák meg magukat éjszakára. Beszélgetnek mindenféléről, majd le is fekszenek egymással. Reggel úgy vállnak el egymástól, hogy még egymás nevét sem tudják, ami furcsa hiszen nagyon egy rúgóra jár az agyuk, megértik egymás problémáit, fájdalmait, csupán csak néhány pillantásból is. Ami elég jól át is jön a képernyőn. A nő haza utazik Dél-Koreába, és egy jó darabig nem hallanak egymás felől. Majd néhány hónappal később a férfi felkeresi a nőt a munkahelyén, és újból elkezdenek találkozni. Kegyetlenül átjön, hogy mennyire rohadtul érzik magukat a saját életükben, és hogy mennyire kiszakadnának belőle, ám arra ők is tudják hogy vajmi kevés esély van. Remekül megkomponált film, nagyon szép képekkel, és zenével. Érzelmek is baromira erősen átjönnek. Ami talán elég is lenne egy jó filmhez, ám ebben az esetben részemről egyáltalán nem így van. Kiszámítható történet, kiszámítható jelenetekkel, párbeszédekkel, és sok esetben nagyon gyenge alakításokkal. Mikor a két főszereplő együtt van, Jeon Do-Yeon, Gong Yoo(mindkét színészt kedvelem, főleg Jeon Do-Yeont, ő eddig gyakorlatilag minden filmjében hozta az elvárt magas szintet, itt sincs másképp), akkor nagyon hatásos a játékuk, ám rögtön azután szét is hullik, amint szétválnak, és olyannyira érdektelenné válik az egész, hogy az embernek rögtön kedve lenne kikapcsolni a filmet. Sajnos belerakták a Koreában már évek óta tartó dúsgazdag, szép emberek sztereotípiákat, mindenki sikeres ember, mérnök, építész, divattervező, ráérnek, sportolnak, órahosszat ebédelnek munkaidőben, és még lehetne sorolni. Egyáltalán nem illet a képbe, főleg hogy a két főszereplőnek teljesen más személyiséget adtak. Rendezőtől ezidáig egy film tetszett úgy igazán, a Come Rain Come Shine, aminek szintén hasonló borongós hangulata volt, ám ott ezzel ellentétben minden a helyén volt. Hiába a szép képi világ, az érzelmek remek ábrázolása, nem éppen egy jó, nézhető filmről van szó.

Rendező: Lee Yoon-Ki

Szerintem: 6/10

Marrying High School Girl

Úgy gondoltam az ismételten többszöri csalódásom a koreai filmekben már valahogyan helyre kellene hozni. Ezért esett a választásom egy olyan darabra ami véleményem szerint a koreai filmgyártás aranykorából való, legalábbis a romantikus vígjátékok sorát nézzük, akkor mindenképp. A kedvem a film megtekintése után eléggé vegyesre sikeredett. Valamilyen szinten élveztem, mert imádom azt a korszakot, az öltözködést, a városképet, a humort, és azt a megmagyarázhatatlan hangulatot, ami talán már teljesen kiveszett a koreai filmekből. Ugyanakkor meg egy végtelen buta és primitív filmről van szó, amilyet már ezeregyet készítettek, így már egyáltalán nem üt akkorát, álljak hozzá bármennyire pozitívan is. Ráadásul még nevetni sem tudtam rajta. Meg van itt minden klisé, ami az akkori filmeket jellemezte. Az osztály menő csaja, aki hihetetlenül erős, az osztályba érkező laza csávó, sexi tanárnő, az infantilis apuka aki egész nap fekszik és kártyázik, a dauerolt hajú anyuka aki egy kis boltot vezet és állandóan kiabál, valamint a teljesen abszurd sztori és humor. Történetesen főszereplőnket elviszi az anyja egy látnokhoz, aki elmondja hogy a lányát megszállta egy több száz évvel ezelőtt élt herceg kisasszony, és ha 16 éves koráig nem megy férjhez egy Ondal nevezetű fickóhoz, akkor bizony meg fog halni. Mintha láttam már volna egy pár ehhez hasonló koreai filmet. Rendezés semmitmondó, egy limonádé vígjáték az egész, színészek borzalmasak, szóra se érdemesek, Eun Ji-Wont csak fanserviceként rakták bele, Lim Eun-Kyung meg azóta már fel is hagyott a színészkedéssel. Aki szereti ezt a korszakot és az ilyen vígjátékokat, az talán tehet vele egy próbát. Mindenesetre nekem most meghozta a kedvem a 2004 körüli filmek felkutatására, amiket még nem láttam.

Rendező: Oh Duk-Hwan

Szerintem: 4/10

Twin Dragons

Gyerekkorom egyik kedvenc filmje! Többek között ez a darab is felelős az ázsiai filmek iránti szeretetemért. És valószínű, mivel itt hallottam először kantoniul zenét, történetesen Shirley Kwan személyében, ezért máig ő a kedvenc énekesnőm. Végleg beleégett az emlékezetembe, ahogy Maggie Cheung(aki az első szerelmem, és máig egyik kedvenc színésznőm, sajnálatos hogy mára visszavonult a színészettől) kék parókában énekli a In Ancient Times című számot. Számomra akkoriban Hongkong egy megmagyarázhatatlanul varázslatos és különleges hely volt. Minden akció filmben tátott szájjal bámultam a helyszíneket, az épületeket, a szűk utcákat, járműveket, reklámtáblákat. Még úgy is, hogy abszolút nem érdekelnek az autók, máig kedvenc márkám a Mitsubishi, lévén szinte minden Jackie Chan filmben feltűntek. Belegondolva gyerekként kőkeményen mosta az agyamat ez a film, aminek máig megvannak a hatásai. Még a magyar szinkront is alapvetésnek tartom. A poénok, bunyók mind tökéletesek, és egy olyan kort idéznek, ami már sajnos soha meg nem ismételhető. A 21. század Kína/Hongkong filmes felhozatalából egyet sem tudnék mondani ami hasonló színvonalat hozna, közelről sem(természetesen hangulat és poénok szempontjából). Számomra ez közel a tökéletes hongkongi akcióvígjáték, és ami durva, hogy ennél bőven van jobb Jackie Chan film! Történetet teljesen fölösleges forszírozni, szerintem a legtöbb 90-es években élt magyar ismeri ezt a filmet, de azután is még nagyon sokáig ment a tévében. Hogy mára mi a helyzet nem tudom, hisz majd 10 éve nem kapcsoltam be. Mindenesetre aki esetleg még nem látta volna, az sürgősen pótolja, és ritkán mondok ilyet, de lehetőleg magyar szinkronnal! Ami mondjuk lehet hogy csak számomra olyan nosztalgikus.

Rendezte: Ringo Lam & Tsui Hark

Szerintem: 10/10

Train to Busan

Az idei év másik nagy költségvetésű koreai szuperprodukciója. Tévé műsorokban már az unalomig kifigurázott jelenetek lévén azt gondoltam, hogy némi szórakozást fog nyújtani, még ha a buta hollywoodi látványfilmek társa is. Tévedtem. Unalomig ismételt zombis klisé, a markényi csapat felveszi a harcot velük szemben, akik közül biztosan lesz legalább egy valaki, akit megharapnak, minderre pedig rájön a kötelezően rossz színészi játék. Nem gondolom úgy, hogy a koreaiaknak rossz színészeik lennének, de valahogy a nagy költségvetésű filmeket mindig telepakolják velük(és persze újabban már bármi mást is). Bár én mindenképpen a rendezőket szidnám, hisz a színészi gárda, Gong Yoo, Jung Yu-Mi, Ma Dong-Seok már más filmekben bizonyított. Ez az a film amiről túl sokat nem lehetne írni, utána néztem neten is, hogy mások miket írnak, és meglepődve tapasztaltam, hogy igen pozitív a fogadtatása. Blőd, százszor látott sztori, semmi újdonságot nem vittek bele, a karakterek egytől egyik klisések, épp úgy viselkednek, mint bármelyik B vagy ZS kategóriás zombi filmben, kicsit mintha egy amerikai film majmolás lenne, hogy mi ilyet is tudunk, az operatőri munkában semmi kiemelkedő nincs, mintha nem is moziba készült volna, horrornak semmiképpen sem mondható, a vége pedig épp úgy alakul, mint ahogy azt elvárjuk. Egyetlen pozitívuma ennek a filmnek a hatalmas bevétel, és hogy idén a legsikeresebb Dél-koreai film a mozikban.  

Rendezte: Yeon Sang-Ho

Szerintem: 4/10

The Handmaiden

Nem mondom azt, hogy nem vártam a Park Chan-Wook filmjét, de ha engem valamivel el lehet rettenteni egy ázsiai filmtől, akkor az a 30-40-es évek időszaka. Ezért is a lelkesedésem, elvárásaim bőven alább hagyott, ellenben a rendező korábbi filmjeivel. Bár azt hozzá kell tenni, hogy a Sympathy for Lady Vengeance volt az utolsó filmje ami úgy igazán tetszett. I'm a Cyborg, But That's OK számomra túlságosan művésziesre, elvontra sikeredett, míg a Stoker olyan volt, mintha semmit se láttam volna, vontatott, erőltetett film volt, mintha valaki utánozni szerette volna Park Chan-Wook-ot. Talán a Thirst volt az amit tudtam valamelyest élvezni, és a jelenetek, színészi játékok is a helyén voltak (egyes jelenetekre még máig emlékszem). Abban a tudatban, hogy ez a ember rendezte a Bosszú Trilógiát és a JSA-t, külön fájdalmas élmény volt végignézni az új filmjét. Kezdjük azzal, hogy marhára szembe megyek a kritikusokkal. Nem akarom elhinni, hogy elolvasok 6-7 kritikát és mind ugyanazt a művészi maszlagot nyomják le az emberek torkán, ezen felbuzdulva pár néző is mesterműnek kikiáltva ezt a teljesen középszerű filmet. Persze remek a díszlet, az operatőri munka, de semmi esetre sem kiemelkedő. A történet, a film eleje bármelyik tucat koreai film lehetne, semmi különös nincs benne, amíg nem jött az első kissé beteg erotikus jelenet, addig fel sem fogtam, hogy Park Chan-Wook filmet nézek. Ugyan alapvetően egy regény alapján készült, aminek a története véleményem szerint több, mint blőd, olyan fordulatokkal amitől már a falat kapartam. Van benne 2-3 nagyobb csavar, de ezen nem hogy meglepődtem, hanem a fejemet fogtam, mintha valami rossz South park epizódot láttam volna, amikor már nem hiszem el, hogy ezt megmerik lépni, és még csavarnak rajta egy borzalmasat. Eleve több, mint egy órán keresztül nézzük mondhatni a szobalány szemszögéből a filmet, majd hirtelen bekövetkezik a fordulat, és átvált a ház úrnője szemszögébe, a múltba, és tulajdonképpen az első egy óra kivágott részeit nézhessük újra végig, majd a film végén ismét két fordulat. Nem tudom mi történt a kritikusokkal, de nem akarom elhinni, hogy ez nem több, mint nevetséges és olcsó húzás. Azt hogy a két nő hirtelen leszbikussá válik, és a már-már beteg sex jeleneteit kelljen újra és újra végignézni, olyan nyögésekkel, és színészi játékkal, amitől a világból kiszaladnék, már csak hab a tortán. Mind a két női színész legalább ugyanolyan idegesítőek voltak számomra, de Kim Min-Hee túltett mindenen, ezzel a nyöszörgős, ártatlan, jaj gyenge vagyok karakterével. Mindenképpen idén a legrosszabb és legidegesítőbb színészi alakítás díját bőven elvitte nálam. Ha Jung-Woo tökéletesen ugyanazt hozza, mint bármelyik más filmben, kicsit nagyszájú, beképzelt, arogáns barmot.  Kim Tae-Ri volt talán az egyetlen a filmben akit tudtam értékelni, bár valószínű hogy ezek után simán elveszik az R besorolású filmek bugyraiban. Borzalmasan nem tetszett ez a film, még így is hatalmas csalódás, hogy alig vártam valamit, folyhatnék az árral és elmondhatnám hogy mennyi pozitívum volt ez mellett a filmben, milyen képi világ, és építészeti stílus, mekkora mögöttes tartalom, és hogy milyen mélyen tudtak az erotikához nyúlni, de nem teszem. Szimplán 2016 legnagyobb csalódásának tudom be, és a rendező leggyengébb filmjének.

Rendező: Park Chan-Wook

Szerintem: 6/10

Tag

Úgy látom azért még se kell annyira erőltetnem Sion Sono munkásságát a közeljövőben. Ez a darab abszolút a rendező korai filmjeit idézi, tele gorefesttel és igazi japán elborultsággal. Nem szeretem ezt a féle Sion Sonot. Már az elején azzal kezd, hogy két iskolabusznyi diáklányt valami démoni szél ketté vág, és mindenütt fejek, lábak, törzsek röpködnek a levegőben, és csak egyetlen egy lány éli túl a mészárlást, Mitsuko, akit egy mérhetetlenül idegesítő csaj alakít, Reina Triendl. Sokat nem tudok róla, de a nézése, gesztikulálása, színészi játéka egyszerűen őrjítően tenyérbemászó, nem igaz hogy nem találtak a helyére egy másik cuki modell alkatú japán lányt. Még csak színésznők közül sem kellett volna válogatniuk, hisz ő sem az, bár Sion Sononak úgy vettem észre van egyféle fétise a nagy mellű nőkön kívül a félvérek felé is, így meg érthető a választás. Vagy csak lehet én akadtam ki ennyire tőle. Szerencsére a sztori miatt annyit nem szerepel, hisz rajta kívül még másik két színész, Shinoda Mariko, Mano Erina is eljátssza a főszerepet, természetesen mindketten felejthető alakítással. A hirtelen gorefest után még volt némi remény a jó film irányába, elég jó beszélgetések kerekedtek ki, már-már kissé filozofálás felé is elmentek, némi leszbikus kikacsintás után, aztán a tanárok vették kézbe az ügyet és lőttek szitává mindenkit az iskolába. Ekkor történt az első wtf jelenet, hisz Mitsuko egy másik lány szerepébe bújt, és még inkább furcsaságok kezdtek el történni a tévé képernyőn. Zavarosság, röhejes brutalitása ellenére felkeltette bennem végig az érdeklődést, hisz szeretem az ilyen filmeket, ahol nem tudni mi lesz a vége az egésznek, de az utolsó 20 perc és a záró jelenet olyan szinten borzalmasra sikeredett, hogy minden pozitívumot törölt az agyamból a film iránt. Ilyen pozitívum mondjuk a rendezés, és a operatőri munka.

Rendező: Sion Sono

Szerintem: 4/10

That's It

Soha nem voltam nagy Gakuryu Ishii rajongó, sőt egyetlen filmje ami tetszett az a Isn't Anyone Alive? volt, igaz ez hatalmas kedvenc. És ez egy darabig így is marad, hisz baromira untam ezt a filmjét is. Japán Punk zene igazi tökös hangulatot ad a filmnek, ehhez hozzátesz még az is, hogy a film fele fekete-fehérben játszódik, egyedi kamerabeállításokkal, így remek atmoszférája van a filmnek. De ennyi nem elég. Történet zavaros, már-már érthetetlen, sőt inkább semmi értelme nincs. Daikoku gengszterektől megszerez egy bizonyos merevlemezt, amin adatok találhatóak meg prostituáltakról, hajléktalanokról, otthonról megszököttekről. Elrejti a lemezt, ám őt megtalálják, megkínozzák, majd egy régi "szerelmével", aki prostituált együtt szöknek meg, és kitervelik, hogy megölik a banda vezért. Semmi az ég adta világon nem történik a filmben. Rohanás, ordítozás, kínzás, veszekedés, és kész. Voltak benne jó párbeszédek, és nem mondom a színészi alakítások is a helyén voltak, főleg Mizuno Erina játszott hatalmasat, de olyan dög unalmas volt az egész film, hogy a néhol fülsiketítő punk zene ellenére is sikerült bealudnom pár perc erejéig. Az utolsó 20 perc, a leszámolás, és a film vége pedig nagyon nem kellett volna, az egészben ez volt a legrosszabb, mintha egy a 2000-es évek elején készült alacsony költségvetésű filmet láttam volna, még a megvalósítás, a vágások is azt idézték. 80 perces játékidő sokat segített volna az egészen, de így nagyon zavaros, unalmas film lett belőle.

Rendező: Gakuryu Ishii

Szerintem: 5/10

The Virgin Psychics

Sion Sonotól a Why Dont You Play in Hell óta nem láttam egy filmjét sem, valahogy mindig a Tokyo Tribe és a Shinjuku Swan került elém, amik tipikus yakuzás, gengszteres filmek, amitől egy jó ideje már sírva menekülök. De ezek után jól teszem ha bepótlom a maradék filmet, amit nem láttam tőle, mert bizony ez a darab valami kurva jó volt! Sztori első olvasatra egy nagy baromság, sőt megnézve is, de szerintem baromira működik, és vicces is! Főszereplőnket alakító Sometani Shota egy éjszaka önkielégítést végez, ám eközben egy furcsa fény ragyogja be a várost. Másnap felébredve azt veszi észre, hogy más emberek gondolataiban tud olvasni. A film előrehaladtával, más szuperképességgel megáldott karakter is csatlakozik hozzá. Miközben a várost egy gonosz árny veszi körbe, és a föld legerotikusabb helyszínévé válik. A filmnek mindenképpen nagy erénye, hogy Japán legszexibb női egyedeit válogatták össze a filmhez, mégpedig úgy, hogy a színészi játék hiánya semmiképpen se lehessen észrevenni. És azt kell mondanom, ez sikerült is! Lehet hogy csak a gyönyörű lábak, pofikák, rövid szoknyák, és hatalmas mellek vonták el a figyelmem, de ténylegesen nem éreztem azt, hogy modellek, utcáról összeszedett emberek szerepelnének benne, teljesen helyén volt mindenki, már amennyit a szerepe megkívánt. Sometani Shota itt is hozta a szokásos jó alakítását, őt nem kell félteni, Kagurazaka Megumi pedig mint a többi filmjében, itt is a mellével hódított, bár nehezen, hisz akadt vetélytársa bőven. Aki meztelenkedésre számít, annak csalódnia kell, ám ilyen perverz filmet már rég láttam, pozitív értelemben. Ez mellett még a történet adagolása is remek, ahogyan a rendezés is tökéletes. Kicsit furcsa párosítás, de én totál úgy éreztem, mintha egy családi filmbe bújtatott erotikus filmet néztem volna. A vége is egy teljesen idilli hangulatot áraszt magából. Mindenképpen ajánlott a megtekintése, rég láttam ennyire jó Japán filmet, főleg olyat ami ennyire egybe van, és nem esik szét. Talán egy kicsit rövidebb is lehetett volna.

Rendező: Sion Sono

Szerintem: 9/10