Owl

Fekete humor. Vagy mi. Mikor nekiültem egy jó kis egy helységben játszódó, beszélgetős, fordulatos sztorival rendelkező darabot vártam. Mert mi más hozható ki egy olyan filmből, ami nagyjából 15 négyzetméteres nappaliban játszódik? Nyilván nem egy 12 Angry Men-t, The Rope-ot, vagy Kisaragi szintű remekművet vártam, pláne úgy hogy a büdös életben nem hallottam a filmről, de azért ennél jóval többet. Az első bő egy óra valami eszméletlen unalmasra sikeredett. Anya és lánya a 80-as években egy a mandzsúriai menekülteknek épített faluban élnek, mint utolsó lakók az éhenhalás közepette. Egy nap betelefonálnak a környéken működő gátépítő társasághoz, felajánlva magukat prostituáltnak. Meg is érkezik az első kuncsaft, az utolsó pénzükből megetetik, az anya lefekszik vele, majd a végén a ház specialitását felkínálva neki, malac hangon, habzó szájjal őrjöngve összeesik, és meghal. Hasonló jeleneteteket láthatunk a következő 60 percben, különböző vendégekkel, és különböző állat hangon való halállal. Végtelenül unalmas, még csak nem is érdekes az érkező emberek története, különösebb tanulságot nem is szűrtem le a párbeszédekből. Miután megérkezik egy rendőr, illetve egy öngyilkosságba menekülő srác, kezd bonyolódni a helyzet, és a vége kerek lesz, de izgalmasabb, jobb egy cseppet sem. Leginkább az alatta szóló zene, és az akkor 91 éves! rendező által megteremtett hangulat, ami erősen hajaz az 50-60-as évek Japán filmek hangulatára, az ami miatt meg fog bennem maradni a film. Rendezői oldalról tényleg erős a film, és meg kell hagyni a színészek is nagyon jók voltak. Otake Shinobu vitte el egyértelműen a filmet, remekül játszott, bár néha nekem már túlságosan sok volt. Ito Ayumi szinte csak jelen volt, nem sok mondatot kapott, viszont így is simán lejött, már csak az eltúlzott mozdulatairól, hogy remek színész, ráadásul meztelenkedett is. Nem váltja meg a világot, én elsősorban azoknak ajánlom akik szeretik a régimódi Japán filmeket, bár még így is erős lehet az unalom faktor. Nagyon nem így kellett volna elkészíteni az első egy órát, a repetitív jelenetek eléggé megölik a filmet, aki nem kitartó valószínűleg nem is fog a végére érni.

Rendező: Shindo Kaneto

Szerintem: 6/10

Web Junkie

Nem sok ázsiai dokumentumfilmet láttam ezidáig, bár nem is kedvencem a műfaj. Sajnos ez pont nem egy jól sikerült darab. A film középpontjában egy kínai rehabilitációs központ áll, ugyanis a kormány az internetfüggőséget klinikai rendellenességnek nyilvánította, így ide olyan fiatalok kerülnek, akik a kelleténél egy cseppet több időt töltöttek el online videojátékokkal. A probléma a filmmel, hogy túl rövid, nem sikerült jobban elmélyedni a dologban, és ami van az is inkább olyan jeleneteket részesít előnyben, mint hogy ki mennyit tölt általában a gép előtt, vagy a szülő gyermek kapcsolata, néhány sírós jelenettel. Őszintén szólva néhol ökölbe szorult a kezem, látván ezt a sok életképtelen tinédzsert, akik inkább meghalnának, mintsem felkelnének a gép elől, és tennének valamit is. Durva volt hallani, hogy az egész nyári szünetet a gép előtt töltik, vagy amit az egyik srác is mesélt, hogy 300 órát töltött egyfolytában a gép előtt, és csak néha pár órára feküdt le egy kicsit. A végén  kiderül, miért is hajszolják bele magukat a virtuális valóságba, magány miatt. Érdekesség képpen érdemes megnézni, de egyébként felejthető alkotás. Lehet Magyarországon is lenne létjogosultsága egy ilyen intézetnek, egy hónapra lehet be is feküdnék...

Rendező: Hilla Medalia, Shos Shlam 

Szerintem: 5/10

Behind the Camera

A rendező 14 színészt invitál a forgatási helyszínre, ahol ő maga nem jelenik meg, mert Los Angeles-ben tartózkodik, hogy saját magát hollywoodi rendezőnek mondhassa és skype-on, illetve mobilon keresztül kommunikálva akarja leforgatni a filmet 2 nap alatt. Részemről ez hatalmas ötlet, ráadásul a megvalósítás is, ugyanis sokkal inkább a színészek reakcióin, párbeszédein van a hangsúly, gyakorlatilag színészkedés mentesen követhetjük le, másfél óra alatt, bekapcsolt kamerákkal az eseményeket. Őszintén így végignézve nem vagyok teljesen biztos benne mit is láttam, illetve hogy mi volt a rendező szándéka, persze pozitív értelemben. Egyrészről szerintem egy olyan filmet akart forgatni, ahol a színészek megmutatják a valódi énjüket a kamera előtt, és hogy mi történik két jelenet felvétele közt, másrészről meg olyan párbeszédek is elhangzanak ami a mai koreai filmeket, és a koreai színészeket minősíti. Gondolok itt olyan dolgokra, hogy egy jelenetet elég egyszer felvenni, nem kell jobban beleélnie magát a színésznek, mint amennyit a koreai közönség megkíván. Az ultra gagyi koreai szappanoperákban tucatjával látni hasonlóakat, nem az a lényeg, hogy ki mennyire jó színész, hanem tökéletesen nézzen ki, és hozza azt a színészi alakítást, amit még egy első éves diák is megtud csinálni, minden mást majd a marketing és a talk showk elintéznek, mert ha valakire a média azt mondja jó színész, akkor az is! Az idősebb korosztálynál érdekes még megfigyelni, hogy annyiból áll a színészi tehetségük, hogy lassan, mély hanggal beszélnek, és nagyon merevek, ennyi. A koreai etikett meg megkívánja, hogy az idősebbet tiszteljük, és mindig igazuk is van. Itt van például Youn Yuh Jung, tipikus sorozat színész, minden egyes szerepében a kicsit mogorva, beszólogatós öregasszonyt alakítja, mikor meg egy talk showban szerepel, és a filmben is valamennyire magát alakítja, akkor meg a flegma, tapasztalt, vén rókát nyomja full kreténben. Nagyon jól bemutatta ez a film, amitől falra mászok, a koreai sztárcsinálástól. Még ha nem is feltétlen ez volt a rendező szándéka, egyszerűen nyugati szemmel ordít az egészről, hogy valahol mélyen egy fricska akart lenni arra, ami manapság folyik a koreai filmiparban. Viszont sajnálatos módon - valószínűleg külső nyomásra - eléggé visszafogott lett, a párbeszédekben nem mélyültek el igazán, túl sok a színész, és túl sok időt fordítottak felesleges jelenetekre, illetve van az egésznek egyfajta televíziós műsor fellingje, mintha egy Infinity Challenge, vagy Running Man nézne az ember, annak minden kliséjével egyetemben. És sajnos a színészek is jóformán a legaljából lettek kiválasztva, ugyan színészkedniük nem igazán kellett, de totál érdektelenek is voltak. Ha a The Actresses tetszett, akkor ez is fog, viszont kell hozzá némi jártasság a koreai szórakoztatóiparban, filmekben.

Rendező: E J-Yong

Szerintem: 7/10

Flower Island

Évek óta meg akartam nézni ezt a filmet, de valahogy mindig jött más, vagy éppen a róla írtak tántorítottak el, ugyanis nagyon depresszív hangulata van. Valamint a poszteréről (igen, néha a poszter alapján is választok ki filmeket) mindig Gackt, a japán énekes jutott eszembe. Igazából csak az első fél órát kell túlélni, mert azalatt az ember legszívesebben felvágná az ereit, és nagyon párbeszédek sincsenek, de azután egy egész jó road movie kerekedik ki belőle, aminek a vége ismét borongós, már-már halál közeli hangulat járja át. Három nőről szól a film, egy 17 évesről aki épp a film elején egy nyilvános wc-ben abortuszt hajt végre magán (talán a legdurvább képsorok ennél a résznél láthatóak), majd buszra száll, mintha mi sem történt volna, és elindul megkeresni az elveszett anyját. A buszon találkozik egy nővel, aki nem mer hazamenni, mert egy öregemberrel feküdt le a pénz miatt, aki történetesen az aktus közben szívrohamot kapott, így kissé összezavarodva neki indul a Flower Island felé, ahol a szóbeszéd szerint az emberek elfeledik minden nyomorúságukat, és szomorúságukat. Útközben egy félre sikerült öngyilkossági kísérlet során találkoznak össze a harmadik főszereplővel, az opera énekesnővel, akinél nyelvrákot diagnosztizáltak. Egyértelműen a legkomorabb filmek között van, amit valaha láttam, amire rásegít a gyenge minőségű kamera, talán kézi kamerás felvételnek is mondható, a téli időjárás, sokszor derékig érő hóban gyalogolnak, valamint a szereplők naturalista ábrázolása, smink még csak nyomokban sem található, mint ahogy a ruházatot is inkább rongyoknak lehetne hívni, amire rákontrázik a közeli kamerafelvételek is, olykor előnytelen helyzetben mutatva a színészeket. Nem úgy, mint manapság, mikor a koreaiaknál minden egyes színész inkább egy tökéletes porcelánbaba, és egyben egy divatdiktátor is. Meglepődtem, mikor Kim Hye Na után nézelődtem a neten, durván jól néz ki, de lehet csak a film kedvéért maszkírozták ki, és adtak rá egy parókát. Aki szereti a lassú, szomorkás filmeket annak megéri megnézni, de csak úgy ha totálisan rá tud koncentrálni, mert akkor nagy élményt adhat. 90-es évek végéről, 2000-es évek elejéről sok ehhez hasonló film készült, de véleményem szerint közel sem ilyen jók, talán a Bye June az ami még felveszi a versenyt, illetve a Tears, de az ettől sokkal vidámabb hangvételű. Rendezőtől kizárólag az Always-t láttam, ami ugyan szintén keserű egy darab, de sokkal emészthetőbb. Valószínűleg ez azért is sikerült ennyire művésziesre, mivel ez volt a rendező első nagy játékfilmje, a három évvel későbbi Spider Forest már láthatóan nagyobb büdzséből készült el.

Rendező: Song II Gon

Szerintem: 8/10

Long Arm of the Law II.

A zseniális első rész után sejthető volt, hogy a második gyengébb lesz. Sokáig nem is tudtam, hogy készült második (sőt harmadik is!) rész, bár az eredetit is már évekkel ezelőtt láttam, de nálam kult státuszban van. Folytatásról szó sincs, sőt én úgy tudom, hogy nem is könyvelhető el hivatalos második részként, a rendező sem Johnny Mak, aki még két felejthető filmet rendezett, és örökre eltűnt a süllyesztőben, sokkal inkább egy újragondolás más megközelítésből. Az anyaországból három illegális bevándorlót őrizetbe vesznek, akiknek két lehetőséget adnak: visszatoloncolják őket Kínába, átadva az ottani rendőrségnek, vagy beépített rendőrként kezdenek el dolgozni, beszivárogva a Big Circle nevű bűnbanda közé. Csak a szokásos, közben rájönnek, hogy nem fenékig tejföl az élet a másik oldalon sem, gyanakvások, árulások, és rengeteg lövöldözés, mindez kevesebb mint 90 percben. Úgy álltam neki a filmnek, hogy ha nagyon gagyi lesz akkor max végigtekerem, és örökre elfelejtem, de kellemes meglepetés volt. Semmi olyan nincs benne amit már nem láttam volna ezerszer, az első részhez képest kevésbé komorabb, kevésbé brutálisabb, sokkal inkább egy akció vígjáték, ami azért különös, mert itt is akad bőven vér, de a koszos hongkongi utcák, az utcai élet, és a hangulat megvett kilóra, ráadásul a végén itt is egész jóra sikeredett a leszámolás, még a kamerabeállítások is hasonlóak. Elvis Tsui-nak ez volt az első igazi főszerepe, ahol még nem is a mogorva, gonosz karaktert alakította. Egyszeri megtekintésnek tökéletes, nem is hosszú, kicsit ugyan keverednek a műfajok benne, de nem bántam meg.

Rendező: Michael Mak

Szerintem: 6/10

A Class to Remember

Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy ha annyira tetszik egy éra, akkor miért nem abból az időszakból válogatok filmeket a megnézésre. Talán azért mert mindig mást akarok egy filmtől, ha sokszor ugyanazt kapnám kissé unalmassá válna az egész, de az egyszer biztos hogy ha a 90-es évekből választok egy Japán filmet, ritkán ér csalódás. Nem történt ez másképp a Gakko széria első részével sem. Mert bizony négy részes, amit már így előre sajnálok, hiszen a negyedik rész sehol nem lelhető fel, nem hogy még angol felirat lenne hozzá. A film egy szívmelengető sztorit mesél el nyolc esti tagozatos diákról, és a tanárukról, aki egyfajta keretként is szolgál a filmnek, ő foglalja egybe a nyolc diák, nyolc történetét. Nem mellesleg a zseniális Nishida Toshiyuki alakítja, száz százalékos odaadással, komolyan olyan élőnek hatott a képernyőn keresztül nézve, hogy már elhittem ő tényleg egy létező tanár, akit talán ismerek is. A tanulók színészi alakítása sem megvetendő, olyan karaktereket alakítanak, mint az iszákos író tudatlan Ino-san, aki bár kissé együgyű, a lóversenyhez meg van az esze; az 50 éves koreai asszony, aki egy éttermet vezet; egy zűrös életű, punk tinédzserlány; Zhan a félig kínai, akinek beilleszkedési problémái vannak a Japán társadalomba, és még sorolhatnám. Ugyan a flashback már akkor sem volt ismeretlen eszköz, mégis itt olyan jól működik,hogy szinte észre sem vettem ahogy oda-vissza ugrálunk az időben, egyre jobban megismerve a nyolc diák történetét, hogyan lettek egy osztályközösség, és hogyan bontakozott ki a tanáruk iránti szeretet. Lassú lefolyású, ám cseppet sem unalmas, olyannyira magával ragadott a csöndes, barátságos légkör, hogy azonnal beszippantott, és észre sem vettem, máris eltelt az a 130 perc. A múltban játszódó jelenetek mintha eseménydúsabbak, színesebbek lennének, de épphogy csak egy hangyányit, nem elkülönülve a jelen kissé kopottas, sárgás légkörétől. Zenék ugyan nem maradtak meg bennem, de egyértelműen passzol a filmhez. Ha hasonlítanom kéne valamihez, akkor furcsa módon a Kitano Kids Return, és Kikujiro filmeket mondanám, a légkör egyértelműen megegyező. A rendező a Tora-san filmsorozatáról híres, amiből szégyen szemre még nem láttam egyet sem, de ami kési, nem múlik, bár mind a 48 részt nem feltétlenül fogom ledarálni. Illetve a többi filmje is felkeltette az érdeklődésem, a Love and Honor kifejezetten tetszett.

Végezetül pedig vállalom a felelősséget, bárki legyen az Japán filmkedvelő, vagy éppen olyan aki soha életében nem látott még tőlük filmet, nem fog csalódni! Nem egy korszakalkotó filmremek, csupán egy barátságos, könnyed 2 órás felüdülés. Második rész már betárazva!

Rendező: Yamada Yoji

Szerintem: 10/10

Miracle Apples

Sok film rajongót, ha az ember megkérdez ki a ma is élő kedvenc rendezője, akkor általában a Tarantino, Nolan, Scorsese nevek hangzanak el. Én ugyan kedvenc rendezőt nem tudnék választani, de egyet mindenféleképpen kiemelnék, illetve nem kéne sokáig gondolkodnom: Nakamura Yoshihiro. Nyilván nem egy tökéletes rendező, hisz bőven vannak gyengébb filmjei, de annyira észrevehető stílusjeggyel dolgozik, és olyannyira megszerettem egyes filmjeit, hogy évről évre tűkön ülve várom az angol feliratot az újabb filmjeihez. Tavaly újból bizonyított, a The Snow White Murder Case simán beleraknám az öt kedvenc 2014-es filmes listámba. Aminek nagyon örültem, mert a 2010-es Golden Slumber óta mintha egy kicsit elveszett volna. See You Tomorrow Everyone! ugyan kellemes film volt, de nem hozott olyan átütő, és csavaros sztorit, mint az előző filmjei, illetve a Chips-el sem volt különösen problémám, de mégiscsak egy rövidfilm volt. A Miracle Apples tavaly előtti film, csak most jött hozzá ki az angol felirat, és sajnos azt kell mondanom ez az aranyos, kedves, egyszerű történettel operáló A Boy and His Samurai féle alkotás, amit egyszer megnéz az ember, jókat mosolyog, és már el is felejti. Azt gondolom, hogy Yoshihiro hozott anyagból tud leginkább dolgozni, pláne ha az egy jó novella, és a szerzőt Isaka Kotaro-nak hívják. Elvileg ez is egy Based on True Story, bár el nem tudom képzelni Japánban kinek az érdeklődését tudta felkelteni egy almatermesztő kálváriája a biogazdálkodással, de hát a japánok azok japánok. A film nagyon jól indul, tipikus falusi közösség, akik az almatermesztésből élnek meg, nekik a mindennapjaikba tekinthetünk be, de úgy egy óra elteltével annyira unalmassá, és néhol már röhejessé válik a cselekmény, hogy lehet ha nem egy Yoshihiro filmről lenne szó, akkor kikapcsoltam volna, mondván ezeregyet láttam már ilyet. És sajnos nem is lesz jobb, telnek az évek, egyre rosszabb lesz a termés, a család teljesen eladósodik, a férj kezd megőrülni, a közösség kitaszítja magából, és ezt a szenvedést kell átélnünk a műsoridő jelentős hányadában. Majd természetesen az utolsó 10-15 percben minden a helyére áll. Fel nem foghatom, hogy a generációk óta almatermesztéssel foglalkozó családok, hogy a francba nem tudták a biogazdálkodás rejtelmeit. Itt Magyarországon nagyapáink idejében azt se tudták mi az a bio, úgy hogy biogazdák voltak, és mindennek tudták a helyét hol van az életben. Nem kicsit volt ez az egész röhejes számomra, a különféle permetező szerek használata, mint a wasabi, vagy az öreg gazdák teljes sötétsége a téma felől. Abe Sadao-t én már nagyon kezdem unni, állandóan ezt a kicsit bugyuta, ám jószívű karaktert játssza el, viszont Kanno Miho nagyon tetszett, igaz inkább külseje alapján, de a játéka, már amit elvárt a szerep, az rendben volt. Mindenképpen megnézek egy olyan filmet amiben főszerepet játszott, már ha van ilyen. Lehetséges, hogy nálam nagyon félre ment ez a film, de abszolút a rendező leggyengébb filmjeihez sorolom, már ha nem veszem a korai horrorfilmes próbálkozásait. Nem mondom letudott kötni az a bő 2 óra, de igazából 70%-ban semmi érdemleges nem történt, csak ismételte önmagát, illetve a jól bevált kliséket vonultatta fel. Ebben a témában már többet kéne virítani, vagy legalább olyan jól kivitelezni, mint a Wood Job. Annyit még megjegyeznék, hogy a Boy and His Samurai-tól sokkal jobban tetszett...

Rendező: Nakamura Yoshihiro

Szerintem:  6/10

Shikyu no kioku

Maszatót, csecsemő korában elrabolta egy nő 40 napra, majd visszaadta az igazi szüleinek. 18 év alatt látszólag mindent megkapott, főleg anyagiakban, de az apja egyáltalán nem foglalkozik vele, míg az anyja egyáltalán nem szereti, és állandóan csak veszekednek. Egy nap elege lesz, és elszökik otthonról, sejtve hogy a nő aki anno elrabolta, az igazi édesanyja, elindul felkutatni. És gyakorlatilag itt indul be a film, egy tengerparti étteremben, ahol az asszony dolgozik. Kicsit nehéz volt értelmeznem a kettőjük kapcsolatát. A fiú már a kezdetektől sejti, hogy ő az igazi anyja, mégis kikezd vele, majd a film folyamán, még másik kettő korabeli csajjal lefekszik, az anya pedig magányában a fiúban találja meg a szerelmet. Nyilván nem árulok el túl nagy spoilert, ha azt mondom hogy a végén a nő is rájön a dologra, mégis a zárójelenetben nem egyértelmű, hogy anya-fia kapcsolat van köztük, vagy szerelem. Nem szeretem az ilyen bizarr sztorikat, mégis el tudtam vonatkoztatni felőle, mert sikerült a rendezőnek úgy tálalnia az egészet, hogy ne ez legyen a lényeg, illetve ne tűnjön gyomorforgatónak (Denis Villeneuve által rendezett Incendies sokkal durvábban tárja elénk ezt a témát, és egyébként maga a film is sokkal jobb). Inkább két szeretethiányos ember történetét meséli el a film, néhol szokásos japán módra, túldramatizálva. A színészek teljesen jól alakítanak, Matsuyuki Yasuku az anya szerepében egyértelműen a legerősebb. És noha az egésznek amolyan tv film jellege van, érződik a színésznőn, hogy mindent beleadott, amit a szerep megkíván. Az elmúlt 1 évben még csak hasonló alakítást sem láttam a koreaiaktól, legyen szó blockbusterről, vagy indie filmről. Kicsit szomorú. Filmet nem feltétlenül ajánlom, kihagyható darab, de egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem. A tengerparti kisváros, illetve a nagyrészt az étteremben játszódó jelenetek elég jó hangulatot kölcsönöztek a filmnek.

Rendező: Wakamatsu Setsuro

Szerintem: 5/10

Bus Stop

Kőkemény szenvedés volt a film. Teljes mértékben melankolikus, sötét, depressziós film, ami szinte semmiről sem szól, és sehova sem tart, csak ül az egész film másfél órán keresztül. Konkrétan ez az a kategória amit már én sem nézek végig szívesen, mert annyira semmilyen, annyira nem ad semmit a film, inkább csak elpocsékol az ember idejéből nem keveset. Két főszereplőnk van, Jae Sup, egy antiszociális részmunkaidős tanár, aki egy esti iskolában tanít, nem beszél senkivel sem szívesen, nem megy esti ivászatokra, többnyire csak munka után a megszokott útvonalon haza ballag, és a sötét szobában a laptop előtt próbálkozik az írással, vagy elmegy egy prostihoz. Másik szereplőnk So Hee, akit épp ebbe az iskolába jelentkezik át, kissé naiv, eléggé érett a társaihoz képest, idős férfiak társaságát keresi, persze némi pénz fejében, majd egy véletlen folytán a hazafelé vezető úton Jae Sup-al összetalálkoznak, és elkezdenek társalogni. Tulajdonképpen az ő kapcsolatukról szólna a film, ahogy minden egyes nap a metró, vagy buszállomáson találkozgatnak. Rendező ezen kívül még egy filmet rendezett 2006-ban, az If you were me 3-mat, nem láttam, de ezek után nem is vagyok kíváncsi rá, mint ahogy jól látom a szakma sem különösebben. Két főszereplő játéka kritikán aluli volt, fapofával meredtek előre, kissé olyan is volt mintha utólag valaki más alászinkronizálta volna az egészet, ehhez képest elég szép karriert futottak be. Mondjuk Kim Min Jung szereplésével a Flying Boys elég nagy kedvencem, de Kim Tae Woo-tól nem láttam igazán jó színészi játékot más filmben sem. Mindenképpen felejtős a film, nagyon bánom hogy időt pazaroltam rá!

Rendező: Lee Mi Yeon

Szerintem: 2/10

Man Watching Video

Nemigazán tudtam leszűrni mikor is játszódik a film, talán az 1999-es Inferno plakátból sejthető, hogy a kétezres évek legelején. Ez azért érdekes, mert maga a film 2003-ban került bemutatásra, amikor is a VHS kazettákat már bőven leváltották a DVD lemezek. Dél-Koreában nem tudom mikor történt a váltás, de hazánkban már 1998-ban 53 DVD film közül választhattunk. Az évszám talán azért is fontos, mert összevetve 2003-2004-es filmekkel abszolút régiesnek hat, valamint a helyszín ahol a film nagyrészt játszódik, egy videotéka. Kíváncsi vagyok, hogy Dél-Koreában meddig tudott egy ilyen téka életképes maradni a 2000-es évek eljövetelével. Talán nem kéne túl nagy jelentőséget tulajdonítani ennek, engem mégis zavart egy kicsit a tudatlanságom a témával kapcsolatban. Aki úgy ül le a film elé, mint ahogy én is, hogy azt várja az arcába nyomnak egy rakat filmes popkulturális utalást az adott korszak végett, nos az csalódni fog. A videotéka csak egy helyszín, egy nagyon hangulatos helyszín, amit a főszereplőnket játszó Jang Hyuk Sung üzemeltet, miután feleségétől elvált, és jogi karrierjét feladta. Unalmas, és magányos hétköznapjait egy szerelmes levél töri meg, ami gyaníthatóan valamelyik visszatérő női vásárlóhoz köthető. Ezt próbálja meg kideríteni, a maga komótos, nem kicsit Hong Sang Soo-ra hajazó stílusában. Tulajdonképpen az egész film a 30 fölötti megkeseredett, magányos emberek párkapcsolat kereséséről szól. Hangulat több, mint remek volt, kellően elvont, a történet felépítésével sincs semmi gond, kicsit érződik is rajta, hogy egy novellából készült. A színészeken látszódik, hogy nem dráma színészek, karakterüket jól hozzák, beleillenek a világba, és szinte kivétel nélkül mind elég nagy karriert futottak be azóta. Ami engem kissé untatott, és ez nem a film hibája, inkább az enyém, vagy még inkább Hong Sang Soo rendezőjé [ :) ] az a túlzott hasonlóság. Szeretem az öreget, elég sok filmjét láttam, de szinte kivétel nélkül mind ugyanúgy épül fel, ugyanarról szól. Tipikus, ha egy filmjét láttad, akkor láttad az összeset kategória. És ez a film is nagyjából ugyanazt az érzést, szerkezetet adja, mint az ő filmjei. Ami számomra egy kicsit érdekes, mivel ez a film volt a rendező első, és egyetlen alkotása. Egy próbát mindenképpen megér, eléggé szerethető a hangulata, még ha kissé melankolikus is, a videotékás éra megjelenítése meg külön plusz pont. Egyébként a filmet megnézve amit őszintén sajnálok, hogy ennyit fejlődött a technika. Valahogy az SD tévéknek, a VHS kazettáknak hatalmas hangulata volt, és ugyan nem bánom, hogy leváltották a DVD filmek, de az Lcd okos tévéket, a HD felbontást, blurayt már annál inkább. Emlékszem mikor tudatosan elkezdtem ázsiai filmeket nézni úgy 2004 tájékán, egy 55cm-es SD tévére volt rákötve a gépem, és azon néztem a 700MB-1,37Gb-os filmeket. Abban a méretben, abban a felbontásban tökéletes volt!

Rendező: Kim Hak Sun

Szerintem: 6/10